Szaggatottan nyílik a hangból sugárzó táj.
Ritmusűrök sikálta végtelen.
Fátyolként libbennek a szólamok.
Lengenek meg-megtorpanva.
Majd kisimul és a magasban elmerül a csend.

Ha egyedül magamba fordulva hallgatom.
Riadtan készül a béke tengeréhez a szó.
Üres szobában egy ember ül.
Kinéz az ablakon.
Mintha először látná, amit annyiszor.

Aranykori háztetőket. Amint énekelnek.
Mint vesztőhelyen, úgy hullámzik
kitágul a ragyogás. Készülödik,
gyorsul, megakad — és harsan.
Utolsó Ítéleten a Nap!