Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rózsa Boglárka

Bartók plusz Pilinszky plusz Rózsa

Megcsörren a mobilom. Már a csengőhangból tudom, hogy megint ő az, Bartók.
— Szervusz, mondd csak!
— Figyelj, Rózsa, ezt meg kell hallgatnod! Ez most jobb lett, mint előbb!
Sóhajtok. Imádom a zenéjét, de ma már vagy ötödjére hív fel, pedig vasárnap délután van. Ülök az ágyamon, és túrós batyut eszem. Vagyis eddig három harapásig jutottam.
— Rendben, játszd!
Szék súrlódik a padlón, majd huppanás hallatszik. Sejtelmesen induló zongorajáték üti meg a fülemet, ami hirtelen erősödik, majd már olyan éles, hogy kissé eltartom a fejemtől a telefont.
— Na, mit gondolsz? — Érezhetően izgatott.
— Nos — szeretem húzni az agyát azzal, hogy lassan fogalmazok. — Eddig ígéretes, sőt, nagyon megfogott!
Tényleg feldobta a kedvem. Félreteszem a túrós batyut.
— Valóban? — Megkönnyebbülten sóhajt. — Akkor máris folytatom! Meg is vannak a következő szólamok, de még dolgoznom kell rajta…
— Jól haladsz! Ez már a finálé?
— Igen, ő lesz az ötödik tétel. De figyelj csak, nem lett kicsit…
A vezetékes telefon hangja nyomja el a további szavait.
Csak egy valaki szokott a vezetékesen keresni.
— Tartsd egy pillanatot! — kérem Bartókot.
— Halló?
— Rózsa, Rózsa, szerintem megvan az utolsó sor! — Pilinszky lihegve rohan át talán az egyik szobából a másikba, legalábbis a léptei hangjából ítélve.
Füzet lapjai surrognak, majd folytatja:
— „… aki az éjszakában tollat ragad és papír fölé hajol.” Mit gondolsz?
Elmerengek. Bartók nem szereti, ha megváratják, de Pilinszky még kevésbé.
Tudom is!
— Fog.
— Tessék?
— Fog, nem ragad. Ha a ragad szót használod, olyan, mintha a toll összetintázná az író kezét, és attól ragadna.
Halk csattanás. Bizonyára a homlokára csapott, ami a nagy felismeréseknél szokása.
— Hát persze, ez a hiányzó láncszem! Éreztem, hogy ide valami más kell.
— Igen, igen, szerintem cseréld ki ezt a szót, és tökéletes lesz!
— Mindenképp! Ráadásul így még a ritmus is jobban kijön.
— Egyetértek. Erős vers lett, az egyik kedvencem tőled.
Hálásan megköszöni a segítségem, majd letesszük.
— Ne haragudj, csak megint megoldottam egy krízishelyzetet — emelem a fülemhez a mobilt.
— Szokás szerint — Bartók mosolyog, hallom.
— Tehát milyen nem lett?
— Nem lett kicsit olyan durr meg bámm?
— Játszd le még egyszer, kérlek!
Megteszi, majd folytatom: — Talán a végefele picit erősre sikeredett, de semmiképp sem lett durr meg bámm. Épp ellenkezőleg, minden tökéletesen kihallatszik, aminek kell.
— Annyira köszönöm a megerősítést!
— Nagyon szívesen! A Concerto nekem is ugyanúgy szívügyem, tudod.
Elköszönünk egymástól, és letesszük. Megkordul a hasam. Ma is segíthettem másoknak, ráadásul milyen nagy embereknek!
Olykor egészen hasonlítanak az ügyfelekre, akik hétközben hívogatnak ügyes-bajos dolgaikkal. De persze mindent megoldok nekik. Csak szokás szerint, ahogy Bartók is mondta.