Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tamás Zsuzsa

Piripiri nagyherceg, Édesfagyökérország, s Bolboll néne, a bazsarózsaképű, vastagocska jó nő

A bolond és a katonaA púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli HerbertnekA varázsló kertjeArte, Vita, NaturaElhangzott dal egy régi fényről, szerelemrőlExtázisFellázadt játékszerekIllusztrációk Keleti Artúr könyvéhez I.Illusztrációk Keleti Artúr könyvéhez II.Illusztrációk Keleti Artúr könyvéhez III.Itáliai tájNa'Conxypan-i utcaészlet II.Nő rózsávalÓpiumszívó álmaPaolo és FrancescaZarándokok hazatérése

(A varázsló kertje — Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása, KOGART, Budapest, 2008. március — 2008. július)

Esőre álló, mufurc vasárnap. Sértődős is, ráadásul. Dacból indulás, csakazértisegyedül. Aztán a teljes, szinte izolált magány az Andrássyn sétáló-siető tömegben.
Mint mindig, ha erre járok, most is a palotákat bámulom. Álmélkodásra késztet ez a Budapest, álmodozásra — képzeletben baronesse leszek, lakájok vesznek körül, itt lakom, s nem pár négyzetméteren, mint igazándiból. S valóban: palotába lépek, amikor egyik kedvenc festőm képeit nézni jövök.
A KOGARTban kellemes hűvösség — a párás meleg után kedvem és tekintetem is tisztul. Izgatottság vegyül az álmodozós-szomorkához — tízlakásomnyi helyen Gulácsy vár rám.

*
Kevesen vannak a kiállítótérben. Ez jó. Utálom, ha beállnak a képek elé, ha elsuhan előttem egy-egy profil, ha egy könyök, lobonc vagy félhát bezavar. Ez a pasi is idegesít. Mit jár folyton a nyomomban, direkt a másik irányból kezdem a tárlatot, ne jöjjön már utánam, nem vagyok kíváncsi a kommentjeire, nem fórum ez itt...a képeket nézze, ne az illatom, a kisugárzásom, Gulácsy színei foglalkoztassák. Kedvesen kérem, hosszan. Lassan, de megérti — kékesszürkénzavarbaejtő szemei ellenére — műélvezni ma egyedül van ándungom.

*
Kevesen vannak a kiállítótérben, de személyesembe folyvást befurakszanak hangjukkal is a kevesek, jönnek a foszlányok, akaratlan hallom — „olyan Bosh-szerű”, „az a bal kar ott, nem sikerült túl jól”. Ó, Istenem — gondolom magamban — miért, hogy mára is jutott egy, aki csak néz, de nem lát.

*
Kevesen vannak a kiállítótérben, kiállhatok a terem közepére. Körbeforgok, saját Gulácsy-panorámaképemet készítem. Alakok, színek. A villódzó fehérek, piros-vörösek, búzamező-aranysárgák, s lilák. „Hol lila fák közt lankadoz a lélek” — jut eszembe Weöres sora. Kormos orgonaszappanja. Pityergő gyerek-magam, mert nem hitték el a felnőttek, hogy az orgonának nem csak a színe, az illata is lila. Aztán azok a fekete-sötét baljósárnyas portrék, önarcképek, Hamletek, abbék, keresztes vitézek. A Lelkek tava mélyzöldje, a virágok fehérje a lány szoborfehér nyakán, borbársony-szín ruhák, virágzó rózsabokrok. Régi instrumentumok. Markézák, liliomos királykisasszonyok. Csipkemandzsetta, madárcsőrű cipő, kúp alakú baret. Mese-kezdemények, melyek, ki tudja, hogyan végződnek.

*
Kevesen vannak a kiállítótérben, így elidőzhetek a képek fölött. Megengedem magamnak, hogy hassanak rám, mint a régi dalok. Rococo jelenetei kedvesek. Kártyatervein hangosan kuncogok. Hiába, furcsa a tök alsón Leonardo arcképét látni.
Bódít az Extázis, magába húz az Ópiumszívó álma. „A gyönyör eltünteti a körvonalakat” — hangzik fel bennem. S valóban. Odaszegez az Ostrom, szinte mozdulni nem tudok előle, taglózó az ereje. Megdöbbenek önarcképein a tekintetétől — elevenembe hatol. A bolondjaitól rettegés fog el. A Rózsalovag sejtelmes. A művész áhítata szentséges. A Varázslat maga a csillagszerelem.
Nakonxipánjától pedig őszintén leszek jókedvű s mosolygós. Felvillanyoz Piripiri nagyherceg, a kék gyerekek, piskótaházak, Édesfagyökérország és Bolboll néne, „a bazsarózsaképű, vastagocska jó nő” látványa. Nakonxipán, valahonnan a Hold és Japán közül, beköltözött hát az Andrássy útra. Gulácsyval járom az utcákat, térek be a Cökxponba, kékpöttyös ruhára vágyom s piros kalapra, zegzugos utcákra, óriás toronyórára. Képeit nézve magam elé idézem szikár alakját, látom, ahogyan „pluralis majesteticusban” virágokon telefonál Nakonxipánba, ahogy színes pálinkákból kikeveri a nakonxipáni szívüdítőt, ahogy zongorán saját szerzésű nakonxipáni dalokat játszik és énekel, ahogy színes kendők és papírok segítségével beállítja a nakonxipáni fényeket hűvös esteleken, ahogy odaadja az alkotásnak — mindenét. Az írót, a festőt, a könyvillusztrátort, a tervezőt, aki címlapokat, díszleteket, jelmezeket készít.

*
Egyre kevesebben vannak a kiállítótérben — esteledik. A zápor elvonult, a kiállítás is lassan zár. Arra gondolok, miközben kilépek a párálló aszfaltra, hogy színek ovációjában, hangulatok, vágyak gomolygásában, érzések patakzásában telt ez a szomorú-derűs délután. S hogy igazi élmény volt.