Spanyolnátha művészeti folyóirat

Pál Csaba

Elhunyt Dienes Eszter

Dienes Eszter költő Kunhegyesen született 1949-ben, Törökszentmiklóson élt. 1975-től publikált, tagja volt a Magyar Írószövetségnek. Emlékét kegyelettel megőrizzük. Folyóiratunk Kocsis Csaba nekrológjával búcsúzik a költőtől.

 

Kocsis Csaba

Csoszogi, az öreg Eszter

 

„Az út, ahogy nő egyre fogy", ezt írta Eszter egy jelentős születésnapja alkalmából, és ezt írta nekem is, meg azt is, hogy ne törődjek vele, meg a fogyó úttal sem. Nem lehetett, vele nem törődni. Történeteitől volt hangos sokáig a berek, de ahogy múltak az évek, egyre halkabb, visszafogottabb lett. A kunhegyesi csítír történetek, már csak ritkán kerültek elő Berekfürdőn. 

Nagyon megérintett a Karmazsin-ház című verse, talán azért is, mert egyre többen mennek el abból a közösségből, amelyben nem volt divat a civódás, és ez a Berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor. Fogy a tábor, fogy a család.

„Elutaztam a Karmazsin-házhoz.
Álltam az udvaron.
Apám, anyám halott volt nagyon.
Eltűnt Lilike néni, véle az illatok.
Jóska is halott.
Imádkozni kezdtem
a Karmazsin-ház tágas udvarán"

Elment a táboralapító, aztán Nagy Gazsi, Szenti Ernő, majd Jókai Anna férje, Kapocsi Sándor és most követte őket Csoszogi, az öreg Eszter, így nevezte magát nekem címzett levelében. Minden esztendőben nagyon várta a bereki tábort, de az idén nem ment meghívó. Ez az elmaradt levél ott lebeg ma is köztünk, mint Hunyady Sándor és Karinthy Ferenc között az elmaradt borravaló, a ropogós húszpengős bankó. Esztert nem kellett senkitől sem megvédeni, csak magától, de erre most nem voltam képes. Pedig terveztem, hogy elhívom 2015-ben Berettyóújfaluba, hisz' nagyon nagy szeretettel fogadták a nyugdíjasok Nagyrábén a múlt évben, ezt a sikeres rendezvényt szerettem volna szülővárosomban is megismételni.
Az öt évvel ezelőtti levelében azt is megfogalmazta, amit most nekem kellett volna most, de nem tudom és nem is lehet felülmúlni: „Tudod-e, hogy kik ragyogtatják az égen a csillagokat? Hát az alkotó emberek. Mindenféle műfajból: tudomány, irodalom, művészetek, ne soroljam. Nekünk az a kötelességünk, hogy megpróbáljunk fent ragyogni. Lehet, hogy nem leszünk csillagok, mint az első tűz csiholója, meg aki megverselte, vagy a kerék feltalálója... Az is nagy jutalom, hogy láthattuk, láthatjuk az igazi csillagokat itt a földön, és fenn az égen."
Láttalak, látlak Eszter! Ahogy írtad a Szomorú dallam című versed utolsó két sorában: „Tudom, hogy nem vagy, / Magamhoz hiszlek."

 

 

Dienes Eszter a Spanyolnáthában » 

 

 

Jenei Gyula

 

Búcsú Dienes Esztertől*

 

Nővérem, Eszter! Nem szeretek bizalmaskodó, nagy szavakat használni, de ez a megszólítás valahogy a kapcsolatunkban volt. Te kezdted. Első köteted így dedikáltad: „Testvéremnek, legkisebb öcsémnek — minden jót kívánva”. Én csak hosszú évek múlva, idén nyáron feleltem rá, ekként kezdve egy dedikációt: ”Nővéremnek, Dienes Eszternek…”

Ez a testvéri viszony talán kunhegyesi kötődésünkről is szólt, felnevelő városunkról, amelyről egyik régebbi versedben így vallottál: „Akácos áll, köti a port, / engem is ideköt minden, / itt voltam jó, itt lettem verve. / Itt hagyott el az isten.”

Aztán, hogy megtaláltátok-e mégis egymást, nem tudom. Úgy sejtem: nem. Pár éve azt mondtad, Jézust azért el tudod hinni. Ő egy szenvedő ember lehetett, olyan jó, amilyenek mi sosem leszünk. Ebben a hinni akarásban valahogy benne volt egy hasonlítás: a fájdalom megtapasztalása. S a vágy is: jónak lenni! Meglepett, hogy halálhíredre a Facebookon mennyien írtak ki valami ilyesmit: szegény Eszter! Meg hogy: sokat szenvedett, nehéz sorsa volt. Látod, Eszter, én pedig majdnem elhittem, amit versbe mondtál: „Ettem málét, ciberét, néha még loptam is, / tündéri életem volt, mert sokszor adtam is”. De te elhitted-e?

Jobb pillanataidban biztosan. Igazi lírikus voltál: megszenvedett életed nyersanyagát (érzéseidet, gondolataidat, hangulataidat) dolgoztad bele gyönyörű szép költeményeidbe. Nálad élet és költészet azonos volt. Létezésed történeteit újra és újra átszűrted aktuális élethelyzeteden, s versbe írtad. Emlékek és álmok fájdalmas könnyűsége emeli magasba soraid: „éltem jókat, rosszakat, / s akár rég, most se mérek: / ennyit adtam, ennyit kaptam, / nem nőtt szívemen kéreg.”

Láttalak szigorúnak, rosszkedvűnek, reménytelennek, konoknak, de többször vidámnak, aki kiapadhatatlan kedvvel, s nem kevés színészi tehetséggel mesélted gyakran sírnivaló történeteidet, ám annyi bölcs humorral, hogy akik hallgattuk, szinte könnyezve nevettük azokat.

Sokszor beszélgettünk, találkoztunk az évtizedek során, régebben véletlenül is: orvoshoz mentél, utaztál, aztán könyvbemutatókon, felolvasásokon, Eső-esteken. Szolnokon, Kunhegyesen — néha együtt utaztunk Pestre. A berekfürdői írótáborokba nagyon szerettél járni. Élvezted az írótársak figyelmét. Az persze nemcsak a történeteidnek szólt, hanem a verseidnek, az irodalmi munkásságodnak, amelyre oly sokszor, olyan sokan rácsodálkoztak. Ki ez a költő, aki ilyeneket tud? Mert bár első verseidet Körmendi Lajos ajánlotta az olvasók figyelmébe, meg Tandori Dezső, egyetlen szakmai díjadat Lator Lászlótól kaptad, Szepes Erika hosszú tanulmányban méltatta költészetedet, mégis: ritka, elszórt publikációid, s szinte valamennyi köteted elégtelen terjesztése, hírverése miatt kevesen tudták, mennyire nagyszerű költő vagy. Pár éve, amikor verseidből terjedelmesebb válogatást közöltünk az Esőben, még Ilia Mihály is (akinél elkötelezettebb, szorgalmasabb olvasója pedig kevés lehet a magyar irodalomnak) a következőket írta: „Dienes Eszter költészetével ismerkedem. Be kell vallanom, alig tudok róla valamit, most pótolom. Itt-ott olvastam írását, de nem állt igazán előttem sem személye, sem írói egyénisége. Most nem kis megdöbbenéssel látom, hogy egy irodalmi „valaki” rejtőzik e név mögött, és utána kell néznem írásainak.”

Kétségtelen, hogy a törökszentmiklósi létezés nem könnyítette meg irodalmi érvényesülésedet, hogy a költészetedet kevesebben ismerik, mint értéke alapján illene. De így is sokan vannak igazi olvasók, akiknek lelkében ott motoszkálnak a szavaid. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy halálhíredre számosan beírták, bemásolták a netre, megosztották kedvenc Dienes-soraikat, -verseiket. Immár lezárult az életműved, ám még tartogathat meglepetéseket, hiszen tudom, az utolsó napokig írtál. Tele voltál írói tervekkel.

Nővérem, Eszter! Átrohantak rajtad az évek. Ez a testvérdolog meg…! Hiszen te, akinek volt húga, tudhattad, mennyire bonyolult ez. Néha belelkesedünk a részben közös sorson, aztán mindenki megy a maga útján. Tudunk egymásról, számon tartjuk a másikat, de a rohanás, a hétköznapok esendővé tesznek minden szép kötődést. Egyik pályatársad, aki sokra becsülte a költészetedet (még egy drámát is írt: rólad), első s egyben utolsó találkozásotokra utalva jegyezte le: „Csak most nyáron találkoztunk személyesen. De siettem valahova, így nem vártam meg, hogy új kötetéből adhasson egyet. Gondoltam: legközelebb. Ám sosincs legközelebb. Mardos a szomorúság és a szégyen.”

Hát így vagyunk mi (egyelőre) itt maradók. Mardos bennünket a szomorúság és a szégyen, hogy nem figyelünk eléggé egymásra. Hogy talán nem figyeltünk eléggé jól: rád sem.

Lapozgatom a könyveidet. Az utolsó kötetedbe nem írtál ajánlást. Emlékszem, a törökszentmiklósi bemutató előtt adtad a kezembe, hogy majd a beszélgetés után dedikálod. De sokan dedikáltattak akkor veled, régen látott ismerősök, barátok, s persze beszélgettetek… Lassan haladt a sor, siettem vissza Szolnokra. Gondoltam én is: majd legközelebb.

Így maradt az előző kötetedbe írt dedikációd az utolsó nekem szánt: „Milyen sokáig nem voltam. / Milyen sokáig nem leszek.”

Nyugodj békében, Eszter! A semmi már nem fáj.

 

 

 

*Elhangzott Dienes Eszter búcsúztatásán, 2014. december 16-án, a törökszentmiklósi római katolikus temetőben.