Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mau Rauser

Októberközép

Siltének, emlékül

különös kegyetlenséggel
követted el lényem feltörését
ellenem fordítottad a szót
puhára marta páncélomat
a nemlétező érintése
hálót szőttél az éjből
és kimerítettél
én vergődtem és énen csaptalak
szavaid megfejtésre várnak
összemosódó jelek sziklába vésve
önsajnálatban fuldokolva
kővé hazudtam magam
úgy illesz hozzám
mint lezárt ajtóhoz
a feszítővas
múlik az árny
ne tűnj el

Képzavargó neológ telefonadék

meglassult nagyon az idő cigarettám
is álmosan parázslik ahogy darabjait
hullatja sötétlő torkomba mint
foszlós ruháit a test
és vontám ablakán barna sárcseppek
folydokolnak sosemvolt nevekké
így írja önmagát szemembe a szó
karmaim fehérjén napfoltok izzanak midőn
csipkévé égetem létterem légterét
karakterláncba toloncolt magánkívülálló
gyenge sorokba sokallt szakadatlan ég
élemedett féleleméletű félemelet
fél-elméletek álmodozója vagyok
és a lélekhelyem elemésztő messzeségbe szívnak a szelek
szénszűrő-csontjaimig parázslok aztán
kialszom és gyömbérszín szemetes-testbe hulladok
üdítősüvegek isszák mohón fekete véremet
és mélabúsan bámulnak a vonatutazó svábbogarak
körülrajongva a szertetörött fény-poharat
gombnyomásnyira tőlem üldögél egy állat
valami nagy lila felhőn s lopva körbenéz
plázarózsaszín gömböt eregetve
várnyadt árnyat tereget az este
acélhúros szárítókötelére és őt is
cseszegeti vére de fütyül az egészre
ordító ódák zengik teli az órát
keretre feszített telefonalakkal
és hajnalig harapják a hervadó húst
aztán az éjféli napra köpködik mocskukat
holtfoltok száradnak a foszforfényű holdon
lázongó lézengők különc istenarcán
szólongó csengőhang visongat az égbe
mikrofonatokba rendezve az időt
s rácsai közül vicsorog a végre a szó
e távhalldokló neológ kincskacat
és a szűrőtlen felhőkből előtöredezve
lehelem szerteszét én-darabjaimat

Pest-ikon

lebontott házak sírgödreiből emlékek gőzölögnek
mint szétrombolt rókalyukból a rothadás szaga
csupasz falak nyújtózzák körül az ásító ablakhelyeket
fotonjaik csak az én égbe ragadt szemeimben visszhangzanak
a többi csak engem csak engem lát idelenn
darabkáimat retinájukba tűzöm
az én szememben is minden nap tízezer gombostű alszik
kátrányból és porcelánból vannak összeragasztva itt-ott megrepedtek már
de azért szeretnek engem nagyon
az aluljáróban néha rámköszönnek a fák
mosolyognak aztán oszlopbőrbe bújnak megint
nagyon elfoglaltak mindig a növekedési ráta nagy úr bizony
én szívesen segítenék csak ilyen hideg ne volna
hogy mindig lefagynak a leveleim ahogy nekikezdek
inkább csak nézem őket olyan szépek feketék nagyok
és gyökereiknél minden reggel szelíden dörömböl a világ

Sefiya álma

álmomban elbújtam a tarka betonlapokból összelopkodott
házban és vártam hogy mindenki elaludjon
meg ne szomorodjanak ha rájuk nyitom a szemem
szürkület volt és sehogysem akartak feljönni a csillagok
így hát csendben kiosontam és tizenhárom vödör
festéket loccsantottam a felhőkre
de orvul sírni kezdtek és minden összefolyt a lábaimnál
a ruhám papagájszínű lett és kékre-zöldre áztak a vasútfények is
nagy eső volt én átgázoltam a pocsolyákon és leültem a fősodor partjára
ott összegyűltünk és megszerettük együtt hinni magunkat
olyanok voltunk mint a tereken morzsára szálló galambok
lassan megmozdultak bennünk a sebek és megérintettük egymást
aztán kristálygömbbé koptatott szavakkal gurigáztunk
és elfelejtettük féltett arcainkat
valaki a vállamra tette a kezét megfordultam most látom csak
megint elment egy vonat és egyedül ülök a peronon
forgolódom felébresztett egy ismerős mozdulat
a fejem mellett egy macska dorombol
az ablakon beszivárog a tél a konvektor közönyösen pattog
megint szürkül átaludtam az egész napomat
kimehetnék az utcára de valószínűleg csak magammal találkoznék
azt meg kellene persze csak kedvem nincs hozzá
mostanában mindig megrémülök tőle olyan hangos lett és üvegarcú
inkább itt maradok és megvárom amíg a képek kimosódnak a szemünkből