Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tamási Katalin

T és E

Te. Ez a varázsszavam.
Pedig két kacarászó betű vagy.
Csiklandozod az ujjaim,
bizsergeted tüzes-szüntelen
az ujjaim. Én ujjak vagyok
ilyenkor, de csak ha te.

megidézem féltő démonod,
te bűvös szó, másnak egy,
egynek a minden.
Szünes-tűntelen ólálkodsz
az ujjaimban, ha kiírlak,
lefogod a tollat
és megmosolyogtatsz,
te fortyogó árnyalak,
nem akarom, hogy
eltűnj az ujjaimból
a füstös üstömből,
hisz én szólítottalak,
én alkottam a tested,
te két betű, parányi csoda,
rövid örökkévaló,
elszabadult varázslat,
képzelt, megbűvölt valóság,
én húztalak létre,
rajtad keresztül szűrődik át
az emlékezet, te, kristályként
Megfejtett kereszt,
Júdások rejtvénye,
nem egy test, nem egy lélek,
csak te, elbitangolt angyal,
barna, mélyülő fürtöcske,
üstből fölszálló füstöcske,
árnyék, az én árnyékom.
Vagy a tiéd.

Bár lenne gondunkat elviselő.
De ha a boszorka bizonytalan,
a varázsszó elrebegve
pusztít, nem emel.
te megérzi, a varázslat megérzi
pedig csak egy szó, puszta játék,
véresen – születő – komoly játék,
félni mégsem kell.
Bűbájod csak szívemmel pusztulhat el.

Múltidéző

Nézd, hogyan kérleli kedvesét az ég,
Maradjon még –
Egy picikét.
De nem lehet, mert menni muszáj,
Menekülni a fojtó ölelésből,
Rohanni összerogyásig.

Sír a lent is, mert a sötéttől retteg.
Borzolódnak
A földtekék
A halvány csillagok képe kevés.
Lámpások, tört agyak
Világossága nem elég.

De a Hold arca felbukkan,
Foncsorozott,
Jeges holtak
A tükrökből mind előbújnak.
Összezúzott életcélok
Lágyan tűnődnek a lapon.

Ezüstös leplekben
Alattomos
Vigyorgó arc
révedezik síkos holdtányéron.
A hullámzó tengerárban
Sejtelmes türkiz burjánzik.

Kiragyog ekkor a nap jóságos arca,
Az ég, a föld
Fellélegzik,
Friss illattól porzik erdők kékje,
Fényt kiáltanak az árnyak,
Mosoly bomlik a kedves csókjából.

Feborult a világ

Az emberek lógtak kalimpáltak tehetetlen
A folyókból az összes víz kifolyt s a repülők áztak
A fák karjai integettek némán
Az ég szigetének
Nyújtózkodtak a füvek is elérni vágyaikat
A házak egyenként kiszakadtak
Kéményük lyukat ütött a sötéten
Vér tolult a fáradt agyakba
Mindenki szendén elpirult
Égimeszelő lett minden hosszú hajú
A szoknyák és blúzok mind-mind felcsúsztak
Ezentúl csak nadrágban jártak
Vigyáztak nehogy túl nagyot ugorjanak
Mert nem tudták mi vár a felhőkön túl
A föld lassan kiszáradt
Mindenki levágatta a haját
Egy napon a talaj átforrósodott
Majd ruhák és csontvázak maradványai
Estek hullottak
Bennrekedt gyémántbányászok zuhantak
Az égboltra, annak is a peremére
A forró láva végigömlött a bohókásan
Meredő hintákon
A rajtuk megkapaszkodó gyerekek
Tágranyitott szívvel bámulták
A felhőkön kacarászó szülőket
Néhány kőszikla maradt tanúja
A kincset hajhászó sápadt embereknek

A kollégium ablakából

Utolsó képek. Csalóka hétköznap.
Az eltunyult test csak dől.
Csendes őszi eső szitál, végigömlik
A vállamon. Enyém
Egy meddő földdarab
Ránézek, bebarangolom, mi
Lehetne rajta.
Egy tűzcsap piroslik egymaga,
Alattam. Idehangzik
A villamos sínhez szóló ódája.
Fakók a fák, nem evilágiak.
Ütemes tamtam égi ritmusra.
Didergető szél csapdossa
A szürke rengeteget
Benn fülledt neonfény
Nézi, ahogy írok.
Minden betű egy néma rezdület
Várom, mikor csendül ki
Neved a kékes árnyékból.