Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vörös István

(Nemhiába csepeg...)

a.
Talán fel kellene állnod, hogy kicsit máshogy is magad köré nézhess, esetleg bővíthetnéd a horizontot, frissíthetnéd a látványt.|
Jót tenne egy újraindítás.
Hányszor néztél már a szemébe, ó, hányszor! Igazi skandináv tekintet, semmitmondó, mégis érdekel. A szeme. Mindig azzal kezded. Onnan indulsz lefelefelé, kicsit jobbra-balra, ahogy jólesik, a rutin meg az évek, sőt, karikacsapásszerűen — nem is kell tovább ragozni.
Esznek a szúnyogok, mégsem mozdulsz. Egy kicsit megcsapolnak, sebaj, végül is ezért van az erkély, a balkon, a terasz. Nyáresten kint kell üldögélni, még ha messze is van az igazi zöldövezet, és alattad csak az aszfalt lüktet. Lehúz, befed.
Elég volt már, vissza az ágyba, nehogy baj legyen. Ha a lány hirtelen ébred és nem vagy mellette, a közelében, vagyis látótávolságon belül, azonnal megijed, megsértődik, sőt, hisztizni kezd, rí meg üvöltözik, egészen elviselhetetlen.

b.
A legjobb az lenne, ha körberajzolnál, mondja neked, és hátradől.
Ne dőlj hátra, nem rajzollak le, válaszolod, és iszol.
Miért iszol annyit, tudod, hogy utálom, horkan fel.
Mert semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, és leszarom, hogy utálod, mosolygod.
Na, ez vagy te, mindig is leszartál, ezért gyűlöltelek meg, sziszegi.
Mindig ezek a fárasztó, unalmas erősködések, sértődések, no, én meg ezért untam rád.
Dögölj meg, sikítja.
Dögölj meg te, vagy éppen mégsem — élj sokáig és boldogan.

c.
Észrevenni a különbségeket mindig.
A felszín mögé, alá jutni, azaz egyre mélyebbre, amennyire csak lehet. Amennyire szükséges. Mert kell. Úgy tűnik, ha végre bátran a tapasztalataidba kapaszkodsz, vállalva az összegabalyodást, hogy ki se látsz majd magadból, ugyanakkor végig ott a remény, hogy most ez a legfontosabb, hosszútávon ez éri meg, akkor tényleg értelme is lesz a vég nélküli önkínzásnak; nemhiába csepeg el a véred, pfű.
Hagyd abba, hagyd már abba, mit akarsz tőlem, hé, üvöltöd a lány arcába, elég volt, fogd be a szád! Kilököd magad az ágyból, nem várod meg, hogy visszakiabáljon azon a szörnyű fejhangján, hiszen az se érdekel, amit mondana, bármit is mondana, gyorsan bevágod a konyhaajtót is.
Miért vagy vele, kérdezed a konyhaszekrénytől, és egészen filmesen idegesek a mozdulataid, nagyon hosszan teszed fel a kávét, miért is, kiváltképp mióta is, a hűtőajtó nyikorog, a tej az asztalig sétál, meddig?
Pedig történt már veled hasonló, nem is egyszer.
Ugyanaz az eleje, ugyanaz a vége. Ugyanaz az egyenetlenség. Az indulás, az első idők lendülete, a végére pedig a menetrendszerű kiszáradás, dögunalom. Haha, körbekörbe.
Lefő a kávé. A lány kétszer-háromszor belerúg a konyhaajtóba, mielőtt benyitja. Farkasszemet néztek, bár a friss kávéillat megzavarja a harci kedvet.
Belőled hiányoznak a morális alapok.