Spanyolnátha művészeti folyóirat

Koskóczki Mária

"Megjöttem, ... itt vagyok!"

Érkezésem óvatos volt. Puha, csendes, és félénk. Pedig régóta égetett a vágy, hogy indulhassak. Már hetekkel előtte készülődni kezdtem, mintha csak a menyegzőm lett volna. Aztán mégiscsak eljött az- az édes pillanat…
Megérkeztem, és boldog voltam. Vidám, színes, illatos. Eleinte mégis, csupán félszegen nézelődtem. Nem akartam tolakodó lenni. De aztán lassan- lassan felbátorodtam. S már nem bírtam tovább magammal. Úgy rohantam végig a még sápadt járdákon, mint egy vigyorgó utcagyerek, aki almát csent a piacon. Csalfán átöleltem a még alvó szökőkutak ébredező kőszobrait. S langyos, barackszínű csókot nyomtam a terek nyirkos márványkövére. Az egyik sarkon hirtelen régi ismerősömbe botlottam. Zavartan rám nézett, majd tovább sietett. Sok holmija volt, alig bírta. Nem is csoda. Hiszen vinnie kellett az utcák összes, még megmaradt, koszos hófoltját, a hideg szeleket, s egy halom, makacskodó, szürke felhőt.
Tovább szaladtam hát, s közben úgy fonódtam össze a balzsamos, üde, langyos levegővel, mintha a szeretője lettem volna. Bezörgettem az összes ablakon, s a néma üvegen át bekiáltottam: „Megjöttem, nézzétek, itt vagyok!” Az emberek megláttak, s ajkuk halvány mosolyra húzódott. De csak egy pillanatra, nem tovább. Talán már kevés lennék nekik a boldogsághoz? Mégis megsimogattam őket. Egyenként, mindegyiket. Mert olyan jó volt újra köztük lenni. Egy koros hölgy azért kidugta kontyos fejét az egyik kis ablakon. Óvatosan szemügyre vett, majd nyugtázva jöttömet visszahúzódott. Végre kirakhatja párkányára az összes rózsaszín muskátliját, gondolta.
Ezután a közeli parkba siettem. Hangosan csivitelő verébsereg fogadott. Semmiségekről csacsogtak lelkesen, s néha kíváncsi tekinteteket vetettek egy, még kopasz faágon himbálózó, bársonyosan daloló feketerigóra. Végigsuhantam a bokrok között, amelyeken merész, élénk zöld rügyek pislogtak rá a világra, s keltegetni kezdtem a talajban megbújó, lusta virághagymákat. Itt volt az ideje, hogy sárgára, kékre, lilára színezzék az ellustult világot. Bizonyára így gondolta ezt, az a kóbor eb is, aki már régóta hevert a hűvös kavicson. Jöttömre mintha még a farkát is csóválni kezdte volna egy kicsit, bár lehet, csak úgy látszott, miközben fogával többszörösen rendre intette néhány szemtelenkedő bolháját. Tőle nem messze fiatal pár közeledet kézen fogva. Észrevettek, rámcsodálkoztak, s tovább siettek. Nem értek rá foglalkozni se velem, se a sértődött rügyekkel, se a madarakkal. Talán túl sok volt a dolguk ahhoz, hogy idejük legyen örülni nekünk.
Aztán egyszer csak megkondult a park melletti kápolna öblös harangja, s megpillantottam a kislányt. A templom ajtajában álldogált, kis kezeit összekulcsolva, s türelmesen várakozott. Hajában élénkpiros masnit, nyurga testén vékonyka, zöld kabátot viselt, lábfejét lukas tornacipő takarta. Odamentem hozzá, s megszólítottam:
- Ejnye, te kislány, hideg még ez a kis cipő! — mondtam neki rosszallóan, ám semmit sem felelt. Csupán elmosolyodott. Édesen, ártatlanul, őszintén. Láttam rajta, máris élvezi, hogy velem lehet. Megpaskoltam a feje búbját, s ő tovább mosolygott, miközben az emberek elkezdtek kifelé szállingózni a templomból. Az egyik csoszogó öreg egy ötvenest nyomott a kislány kezébe, aki hálásan köszönetet mondott. Boldog volt. De nem annyira, mint az előbb, amikor találkozott velem. Igen. Azon a reggelen az ő szemében láttam a legnagyobb örömet, melyet érkezésem okozott. Büszkeség töltötte el lelkemet. Boldogabbá tettem, mint az- az ötvenes. Többre értékelt engem, s ez jólesett. Engem, a madarak tarka dallamain táncra perdülő, fodros balerinát, a gyáva árnyékokat előcsalogató hírnököt, az első, tavaszi napsugarat.