Spanyolnátha művészeti folyóirat

Siska Péter

Elhunyt Rékasy Ildikó

1938-ban született Budapesten. Könyvtáros volt, Szolnokon élt.

Szakirodalmi munkái, bibliográfiai jelentek meg többek között Györffy Istvánról, Verseghyről. Verseket 1999-től publikált. Önálló köteteit a Stádium Kiadó gondozta: Belesimulva (1999), A régi roffi kert (2002), Volt-e a kert? (2007), Egy foltnyi ég (2011), Válogatott és új versek (2013). 2006-ban Berek Barátja Emlékplakettel jutalmazták.

Rékasy Ildikó a Spanyolnáthában

Emlékét kegyelettel megőrizzük.

Fecske Csaba
In memoriam Rékasy Ildikó

A régi roffi kert megőszült fái döbbenten állnak a téli csöndben, mintha azon gyötrődnének, vajon hova lett az a copfos kislány, aki hajdani nyarakon rigóhangot és napsugarat gyűjteni járt ide. Én tudom, hogy az a copfos kislány gimnazista lett, majd szemüveges egyetemista, aztán könyvtáros és költő mellesleg, nem mellesleg, ezt ő tudná megmondani, egy fiatalon elhunyt költő felesége. Halk szavú, szelíd költő volt Rékasy Ildikó, olyan szelíd, hogy alig lehetett észrevenni. De jó költő volt, ezt hangosan mondom, hogy mindenki meghallja, mert sajnos kevesen tudják. Volt. Iszonyú leírni ezt. Meghalt. Hol van az, aki nincs itt, aki már meghalt? Hol keressük, ha nem önmagunkban, és szép verseiben. Egy költő a verseiben van jelen. Halandóságunk tudatában éljük életünket, és nagy teher ez. Egyszer egy túljózan pillanatomban, a magány jegébe fagyva azt találtam írni, én halni tanultam egész életemben. Rékasy Ildikó, azt hiszem, nem ilyen költő volt, ő élni tanult egész életében. Így szebb és izgalmasabb. A berekiek közül odaát van már a tábor alapítója, Körmendi Lajos, őt követte Szenti Ernő, tavaly Dienes Eszter, ez a különös, Lónyay Erzsébetre hasonlító poetessza.
És most már négyen vagytok, remek kis társaság, Lajos eligazítást tart, Ernő teát főz, Eszter himnuszt ír a petesejtről, te kíváncsiságból végigjárod a Tejutat, foglaljátok nekünk, eleveneknek az égi panzióban a helyet. Nem bánom, ha medence vízzel nem is lesz, de ser legyen a büfében, ha lehet, barna sör is. Ülnék a büfé előtt és nézném, hogyan úszkáltok a boldogságban.
Halálhíredtől dermedten bámulok ki a csönd üres ablakán és hallani vélem a bereki utcákon lépteid anapesztusát. Két éve gyönge, de segítőkész nő kikísértél, a bereki buszmegállóba, segítettél cipekedni, fölszállni a miskolci buszra. Az indulásig megittunk valamit, te egy kávét, én egy pohár egri bikavért. Azóta is bikavér ízű a szomorúságom. Ildikó, nyugodj békében. Meghalni csak így szépen szemérmesen.

Fecske Csaba nekrológja


Jenei Gyula
Kert, idő, folyó, arc
Verses búcsú Rékasy Ildikótól*

„Volt-e a Kert, vagy álom szállt a kertre? / Volt-e az Élet? Vagy csalóka képe / hitegeti a konok csodavárót, / hogy most másképp keresse: visszanézve.” Pár éve írtad ezt, Ildikó, egyik kedvenc költődtől, Borgestől is kölcsönkérve egy sort. Akkor, hetven körül talán a régi roffi kastélykert emlékeit kutattad az időben, amelyek a gyerekkor paradicsomi állapotát idézhették, és persze annyi mást még. Mert a kert jelentheti a teljes világot – hetven éve kis úrilányként, s azóta is ebben próbáltál eligazodni. Sosem volt könnyű.
Két versesköteted címében, és számos versedben is szerepel a kert. Ez a talán bekerített, talán kerítetlen tér, amely a civilizációt hordozza, a kultúrát; védettséget és varázst, a család boldogságát meg a magányos rácsodálkozást. S persze hozzátartozik a kiűzetés is.
Másrészt pedig: kerttől kertig tart az életünk. Rég halott társaid a költészetben, mondjuk Juhász Gyula, őskertnek emlegette még a temetőt.
A nyolcvanas évek végén ismertelek meg, Ildikó. Akkoriban te szerkesztetted a megyei napilap irodalmi mellékletét, s mint kezdő költőt hozzád irányítottak. A megyei könyvtárban dolgoztál. Látásból már ismertelek. Valahol a polcok között beszélgettünk. Szigorú voltál, szinte mogorva. Vagy csak rosszkedvű, kedvetlen? Tudjuk, a huszadik század a melankóliát átnevezte depressziónak. A verseim meg-megjelentek a szombati számokban, de lehet, hogy később a napi szerkesztőnek adtam le őket, akivel talán közösen állították össze a mellékleteket.
Sokáig köszönőviszonyban voltunk csak. Bő tíz év telt el, amikor kezembe akadt első versesköteted bemutatójának meghívója. Kételkedtem, nemigen hittem, hogy valaki hatvanévesen, az ismeretlenségből előlépve jó kötetet tegyen le az asztalra. Márpedig ez történt. Tizenöt év alatt, megszámoltam, nyolcvannyolc versedet és prózádat közöltük az Esőben. Más irodalmi lapok is szívesen hozták az írásaidat, amelyeket kritikusaid is, Szepes Erikától Lackfi Jánosig, elismeréssel fogadtak.
A kertből kiűzetünk, kiszakadunk; de te valahogy mégsem szakadtál ki teljesen. Toronyházi garzonlakásod könyvekkel volt teli, hetedik emeleti ablakod a természetre nézett. A fákra, a folyóra – ami mögött persze ott van a város. De belül csak a könyvek, csak a barátok. Egy másfajta éden, másfajta ismerősség. Ott burjánzottak a betűk – mint a vegetáció – a könyvekben, amelyeket folyton újraolvastál: Szymborska, Borges, Apollinaire, Lorca, Jeszenyin, Rilke, Cvetajeva, Shaw, O’Neill, Tennessee Williams. És a magyarok: Radnóti, Jókai, Illyés, József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy, Weöres, Csoóri, Petri György, Kormos István, Baka István, Orbán Ottó, Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, Rakovszky Zsuzsa, Balla Zsófia, mások. S persze szerelmed-férjed, Szathmáry György, akinek (saját bevallásod szerint) posztumusz kötetét szerkesztve jött meg újra versíró kedved néhány évtizednyi kihagyás után.
Kedves könyveid között éltél, s néha ilyeneket gondoltál: „Ha az élet semmivé lesz, / s emléke is semmivé lesz, / s gyermekben sincs folytatása, / olyan, mintha nem is lett volna.” Vagy: „Minden életből kitelik a menny, / s a pokol is. Mi dönti el? A hit? / Testi kín? Ellenszegülés? Alázat? // Hiszem: az a világ marad velünk, / amit magunk gyöngéd szívvel megóvunk. / Az én szívemben boldogok a tárgyak.”
Az évek elmosták szigorú, depressziós arcodat, ha egyáltalán volt olyan – persze volt, mindannyiunknak van –, s törékeny, okos lényedre emlékszem most, akinek fürge szelleme hitt a dolgok színében, de látta a fonákjukat is, ahogy azt paródiáid is tanúsítják. Meggyőző formakultúrát mutató, érzékenységbe, műveltségbe csomagolt verseid egyaránt árulkodnak filozofikus hajlamról, játékos kedvről. Verseidben egyszerre van jelen a hagyomány ereje és korszerűség varázsa. Költészeted holdként ragyog egy régi kert fölött, vagy éppen a magyar irodalom egén – s az teszi még fényesebbé, hogy számtalan égitest-társa van.
A költészet persze egy dolog. De más az élet, és más a halál. Az ember esendő és fél, persze ha jó író, megírja az esendőséget, a félelmet is: „Mindig is tudtam: a halál gyalázat, / megaláztatás. Nincs béke bennem. / Félelmet érzek, s haragot. / Kitörölném magam a létezésből: / a csimpaszkodó halandók közt / ne találj rám! Nem voltam. Nem vagyok.” És amikor már tudja, hogy a megszólított úgyis rátalál, végigtekint az életén. És leltárt készít: „Látom magam a karjaidban, / egy kedves utcán sietni, a páston, / anyám fiatal mosolyát – / s mennyit nevettünk Klárival! // Városok két lüktető félszívét / egybekötő büszke hidakon álltam / a Szajna, Néva, Duna, Moldva, Arno / tükre fölött, a fények közepén. // Hallottam a homokot énekelni, / érintettem duzzadt kis rügyeket, / és Szymborska, Nemes Nagy Ágnes, Borges, / Apollinaire bizalmasa lehettem.”
Egyszer azt kértem tőled, mondj egy idézetet, bármit, ami eszedbe jut. Akkor már túl voltál a betegséged első fordulóján, megérintett a halál közelsége, a búcsú érzése. A Faustból idéztél: „Boldog szem, örökre / tiéd ez a kép. / Történhet akármi, / szép volt, csodaszép!”
Búcsúzok tőled, Ildikó, kedves Borges-verseddel: „Nézni a folyót, mely idő meg víz, / és tudni, hogy az idő is folyó, / s hogy elveszünk mi is, mint a folyó, / s az arcok is elfutnak, mint a víz.”

*Elhangzott 2015. december 15-én, Rékasy Ildikó temetésén

  

Jenei Gyula búcsúztatója PDF