Spanyolnátha művészeti folyóirat

Debreczeni Éva

Fotóalbum

Pesten19761976

Ellopták a fővároskám

Világos volt. ÉGTEK a lámpák az utcán és az állomáson. Hetvenhatban mifelénk sötét volt az utcán. Nappal is.

Tizennyolc évesen utaztam először keresztül a határon. Ez egy olyan ősi hely, ahol rossz arcú nemiskínai katonabácsik néznek rád mégisferde szemmel, miközben a gyomrod összeszorul és nem tudod, hányinged van, pedig csak pár üveg konyakot-pálinkát viszel a rokonoknak ajándékba, kavarogva. Mindenki más persze csencsel nemzetiségű. De te először fogod látni valódi hazárdodat, amelyet kiloptak alólad, mikor még meg se születtél. Ahol a levegő is máshol, a fénye, színe, illata.

A bilin ülve, és a barna vászonfedélbe kötött Énújságomat lapozgatva nem tudtam, hogy az edény alatti terület nem Magyarország. S ameddig nem mozdultam ki a házból, kertből, udvarból, nem sejtettem, hogy nem is Budapest a fővároskám, ahol kitörhetném a nyakam. De az, de az! Nekem ne mondják, láttam a tévében, megmondja a maci is, hisz értem szavát, István húsz év múlva a színpadon. Pszt, pszt! Nehogy az oviban ilyeneket mondj! Az egyik gyereket hazaküldték, pár napig hiányzott, mert a hintán lóbálózva, azt üvöltötte: Piros-sárga-kék, rogyjon rád az ég!

Tizennyolc évesen már nem gyermek a gyermek, csak az, aki előtt mindent tikolnak. Nagybátyámék többször voltak nálunk látogatóban Pestről, mi sose mentünk hozzájuk. Én először, ezerkilencszázhetvenhatban, akkor.

A Világ Ifjúsága járt nekünk. Az újságok akkor valahogy még át tudtak repülni a szögesdróton. Később már azok sem, csak a nyírségi varjak meg a kényszeruralom elől elszökdösők, ezeket, tél-túl, lelőtték.

Budapesttecsodásra vonattal érkeztem, a rokonok vártak az állomáson. A Nyugati fém-katedrálisban fohászkodtam, hogy végre magyarul beszél a sok hömpölygő száj. Este volt, de a villamos nem aludott. Fény, sok fény, minden magasztal, meghökkent és slágeres, mennyország-szagú, gyomorgombóc a torkomba költözik, szemem fagylaltként nyaldossa a villogó fényreklámokat, verébfejem csavargatom kifelé az ablakon, aztán jön a Mester mint utca, én meg mint Margarita a régi bérházban fellihegek a sok lépcsőn, mi szép rácsos függőfolyosó! Huss, tériszó, pusz, ölelé, kicsomag, ágybazuh.

Rokonhurcolászós nappalok és esték, falusi kislány áruházban, múzeumban, állatkertben, vidámparkban. Lelki videóm rögzíti, mikor ott sétál el mellettem életnagyságban, egymásba karolva, Szerencsi Éva és Szakácsi Sándor. Ezerkilencszázhetvenhatot ír a nemlétező számítógépkijelző.

Porladó nagybátyámnak köszönöm a Gellérthegyet, a Várat, a Mátyás-templomot, a Halászbástyát, a Corvin áruházat, a Csillagvizsgálót, a Planetáriumot, a hullámvasutat, a szellemkastélyt, a libegőt, a Hősök terét, a szobrokat, a szökőkutakat, fehér hollóhajú nagynénémnek az aluljárókat, a mozgólépcsőt, a metrót, a szép hangúsbemondót: vigyázat, az ajtók záródnak, mostmár mindörökké.
Fővárosi Duna-illat, József Attila lépcsőivel, dinnyehéjatlanul. Sétahajó Esztergomig, látom első sirálmaim.

Tíz év múlva jutottam el ismét Budapestre pár hétre, már a saját keresetemből. Vettem térképet és elindultam egyedül, távgyalog járva be a belvárost, Pestet, Budát, a lépcsőket, a Margit-szigetet. Lementem a metróba, és aztán minden megállónál följöttem, körülnéztem a téren, ahol épp voltam, és bementem oda, ahová érdemes volt bemenni (és ahova beengedtek ingyen). Az összes pénzemet színházjegyekre költöttem, megnéztem az István a királyt, a Macskákat, a Jézus Krisztus szupersztárt, a Padlást, Shakespeare összes épp menő drámáját a Várszínházban, a Hoféliát, egy balettet az Operaházban, ahol gyűjtést rendeztek számomra a páholyban ülők. Kimentem a Duna-partra, és beleszagoltam a levegőbe, hogy a szürkésszép parti szállodakarcolók díszsorfala közt érezzem az azelőtt tíz évvel orromat elkápráztató illatot, aminél könnyfakasztóbb nincs is a világon, ha Budapest a te titkos fővároskád.

Sajnos, mára már a Duna szagát is ellopták.