Spanyolnátha művészeti folyóirat

Polgár Ernő

Ó, azok a pest-budai kávéházak!

(Nagymamám bátyja, Mr. John Forró a II. világháború előtt Amerikába emigrált úr a hatvanas évek közepén jöhetett haza néhány hétre először egy charter géppel New Yorkból Budapestre. S hogy egy idős amerikai úrral ülhetek be kávéházakba, amelyek magyarországi ifjúkorát juttatták eszébe, s hogy angolul beszélgetnek vele, nekem, a kamasz fiúnak, felemelő élmény volt!)

A Japán!.. A Centrál!... A New-York!...Az Abbázia!
És a kávéházi asztaltársaságok! A társadalmi élet központjai.
A csendes zugok, az ihletett pillanatok s a kávéházi sarkokban elmélyülésre fordított, írásokat termő órák!
És Karinthy! És Ady! És Kosztolányi! És Csáth Géza! És...
És a szegény s a még szegényebb skriblerek! Ady szótára szerint a szentlélek lovagjai, akik fűtetlen, dohszagú hónapos szobáikba ledőlni tértek haza, azt is hajnaltájt...
Csillogó kávéházakban élni és dolgozni: az más! Valami egészen más!
— Vigye a redakcióba ezt a tárcanovellát, amice! — mondta a mindig fizetésképtelen író a segédpincérnek.
A pincér szaladt a kézirattal.
— A tárca — zihált még kicsit.
— Na és, mit állsz még itt nekem? — nézett rá a szerkesztő.
Hatalmasság volt az az ember! Szobájában a padlón is kéziratfecnik hevertek. A nagyságos szerkesztő úr mindig olvasott és az író úrnak valódi pénzeket küldött, és ó, az áldott lelkű író úr! pedig, Isten oltalmazza minden lélegzetvételét!...a kerek világon különb ember nála nem létezik!, őneki a markába borravalót csúsztat mindig, miután a redakcióból érkezett pénzből már megebédelt, azután meg szivart kért, jóféle habánait, meg kávét és konyakot, és az asztalánál a barátait is megvendégelte.
— Az író úr várja a honorációt!
— Várja! Várja! Várja!... Hát várja!!!
— De az író úr üzeni, hogy ha őneki kell az írást hozni: az a nagyságos
szerkesztő úrnak többe fog ám kerülni!
És a kávéházi ugratások!
A kimerült író elméje is elborult kissé. Be kellett vinni, de hogyan?
A kávéházi asztaltársaságból valaki kiagyalta a megoldást. Kiment, majd, nemsokára berontva a kávéházba, így kiáltott fel:
— A Sárga Házban verik a betegeket!
Ó, szentséges ég! Írónak ilyet hallani!... Érzi, hogy őt verik
valójában!... Azonnal tiltakozni kell! Intézkedni! Aláírásokat gyűjteni! ... Nem! Mégsem! Effélékre már nincs idő!... Cselekedni kell!
S az író, barátaival együtt, a helyszínre hajtatott azonnal s végre oda került, ahová őt bevinni másképp nem lehetett.
A Sárga Házba.
Ó, azok a pest-budai kávéházak! És az óbudaiak!
Óbudát — egyébként — már 1850-ben Budához csatolták, és huszonkét évvel később Pest és Buda egyesülését is törvénnyel szentesítették.
— Nem vagyunk már sem budaiak, sem pestiek, hanem budapestiek — sóhajtoztak akkortájt. Pest, Buda és Óbuda hatóságai azt az utasítást kapták, hogy tekintettel az egyesítésre, kiadványaikon ezt a nevet használják: Budapest.
De ebből mennyi galiba keletkezett!
Óbudáról így érkeztek a levelek: Budapest közönsége Budapesten küldi Budapest közönségének Budapestre.
Hogy Óbuda ezt a levelet Pest vagy Buda városához intézte-e, azt természetesen a címről nem lehet tudni. A levél először Pestre ment. Mikor itt felbontották, kitűnt, hogy Budára szól, ráírták: „Vissza Budapest közönségének Pest-Budán."
A levelet azonban, nem tudni mi oknál fogva, a budaiak sem vállalták, és újra címezték: „Vissza Budapest közönségének Óbudán."
Szegény levél, ki tudja hány hónapig járta így az utat, míg végre révbe jutott.
A kávéházak közönsége mindezen azonban jókat szórakozott.