Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szabó Orsolya

Székesfehérvárra emlékezem még a csuklóracsapós karneonok idejéből

Székesfehérvár nem rendelkezik enyhe lugasokkal, csak mindenféle porkavarta játszótérrel ahol megvénül az ember. A gyerekek is nyilván azért nőnek fel, mert játszóterekre viszik őket, egyébként maradnának rózsaszínek és fürtösök és tejszagúak...javarészt. Székesfehérváron ez hatványozottan igaz, az emberérlelő játszóterek pigmentes viharaiban megváltozik a jelen.

Amikor ilyen pici voltam én is, dúltak a nyolcvanas évek. Nem is értem miért nem fulladtunk bele a pulutykaszagba. A legapróbb jelek is értelemmel bírtak, kivált a kártyanaptárak és Samantha Fox aki a plasztikai sebészet állatorvosi lova és Mellbimbó Méret Rekorder azóta is, de az is lehet, hogy meghalt.
Olyan kicsi lány voltam hogy még, azt sem akarták engedni, hogy első osztályba menjek...merthogy akkor hogy cipelem majd a táskát, meg ne reménykedjek, a kígyó nem viszi helyettem. Nagyon hatalmas szemeim voltak ( vagy a fejem bizonyult kicsinek hozzá ) és álmélkodtam a színes szoknyás cigányasszonyokra akik nevetve mondták :
- Nída’ tekinget mint a zsizsik!
Csoda, hogy nem maradtam zsizsik, vagy valami más bablakó ami aztán fennmarad a vízen. Az unokatestvéremmel avarkupacokban kutattunk kártyanaptárak után, és vettem egy karra csaphatós neonkarkötőt aminek lenyűgözött a mechanikája.
Nem tudom ki emlékszik még erre a csodálatos kiegészítőre nyolcvanhétből, de ha kutattok az emlékezetetekben akkor iránymutatásul álljon még itt a lépcsőn lesétáló színváltós poliészter spirál és a hernyóneon aprókunkor karkötő ami lebilincselően zöld, és brilliánsan pink volt egyszerre, átfutott magába és magán kívül ugyanazzal a lendülettel és mindenki viselte vörös szeplőkkel éppúgy, mint aranypihés tarkósan.
Oh, azok a nyolcvanas évek Székesfehérvár emberré aszaló játszóterein! Mennyi vas és por, meg homok a levegőben! Ha nagyon gyorsan körbepörögtem, csak szarvasagancsok meredtek a panelok erkélyein, akkor még nem tudtam, hogy ez a halászó-vadászó életmód uccsó’ mementója, de most már igen, és örülök, hogy láthattam.

A karra csaphatós karkötőt szétbontottam, lehámoztam róla a neon flanelhuzatot és kiderült, hogy csak egy fémötvözet lap ami gyorsan összepöndörödik a csapódástól és merev marad a kifeszítést követően. Szóval nincs benne semmi varázslat, csak az-az alap fajta ami nélkül egyébként se működhetne semmi...de hát ez nem kunszt.

Székesfehérvárral is van valami ilyesmi lehámozós dolog. - nem kicsit félnék kibontani - hátha csak valami óriási földikutya munkál a neon alatt - ami inkább csak derengés és nem tükröződik semmin - és a földikutyát Vilhelmnek hívják és megvannak a szokásai, mindig ugyanakkor jár ugyanarra és az Országalmánál lefetyel éjszakánként.

Vilhelm egészen apróra is össze tud töpörödni, és az ölemben szuszog ha pompásan érzem magam Székesfehérváron, ha táncolok a barátommal vagy a barátaimmal, ha nevetése áll a szám vagy gyönyörű harisnyát kapok ajándékba, ha egy lugasos teraszon koccintunk és hagyjuk elmúlni a dolgokat, ha fényfoltok tükröződnek a parkok gyepén és leengedik a reluxákat a hőség miatt...

Egy napfényes lakás a fehérvári belvárosban

A pörölycápa-fejű asszony elsimítja a viaszkosvászon abroszt, és az ellenfényben pihék ragyognak fel a kontúrjain. Aranysárgák, és belülről világítanak mint a neon, vagy mint az orrcimpa az elemlámpa fényénél. Gyönyörű! Az öregasszonyokban egyébként is van valami megejtően szép ( bár ez nem igaz, túlzás, meg általánosítás is, azt mondom inkább, hogy a legtöbb vén satrafa rendelkezik valamiféle finom bájjal).
A pörölycápa-asszony megáll a mozdulattal és rámnéz. Tudja mit gondolok, érzékeli a pohár szélén megkötött cukorkarimát és kedélyesen elcsipteti az abrosz széleit. Ebben a mozdulatban van egy jó adag duende.
Vajon mekkora lehet az agya? Ugyanakkora, mint nekem. Egy meteoritdarab eltalálhatná a koponyáját és metszhetne bele penge-precíz élet, egy pillanatig csak állna a cukorkarimát nézve, aztán kisarjadna a homlokán egy barackfa ezer rüggyel, megérintené a szélcsengőt és ettől befejeződne a tavasz és elkezdődne a nyár.

- Kérsz még valamit kedves? - Mosolyog és por hullik ki a ráncokból a könyökén. Csillog.

- Még egy kávét kérek, hidegen és csokoládélikőrrel. Hallotta mi történt tegnap az M7-es székesfehérvári elkerülő szakaszán? - kérdezem és odanyújtom az üres poharat. Kívácsi vagyok ezt kapom-e vissza. Megjelöltem egy muslincával.

- Nem. Mi történt? Csak nem valami borzasztó tragédia, ami annyra rettenetes, hogy még a híradóban sem modják be? - kérdezi aggodalmasan, fingik egyet, de úgy csinál mintha nem hallotta volna. Ügyes...

- Egy rettenetesen kiéhezett kutya a félelemmel és a rá leselkedő számtalan veszéllyel dacolva beszaladt a középső sávba, hogy megszerezzen egy döglött mókust. Igen ám, de a mókus teljesen oda volt gyógyulva, hiába tépte-ráncibálta, csak a farkát tudta leszakítani, így amikor már boldogan loholt volna el vele, szomorúan vette észre, hogy félmunkát végzett....

- Hát igen....a mókus farka nem valami tápláló..... - teszi hozzá, és közben már le is ül, a muslicás poharat az ölében szorongatja.

- Hát nem. Ezt persze ő is tudta, és ottmaradt lemarni a mókus egyéb lágyrészeit - hiába cikáztak el mellette az autók - mert persze elütni senki sem akarta, még a kamionosok is kikerülték és nem dudáltak rá. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kamionosok mind kivétel nélkül szívtelen barmok - és ez a példa nagy dolog és kivétel - egyszerüen csak kiemelték ezt a részt, mert fontos.

- Persze hogy...persze hogy...- hadar.

- Szóval az eb iszonyú kűzdelem árán elválasztotta a rágcsálót az aszfalttól, és már indult volna, amikor szemből egy Audi A8-as - aminek a csomagtartóján egy mosolygós matrica-fiú épp levizelt egy Suzuki emblémát - veszedelmesen közeledett...

- Jajj Istenem! Jajj Istenem! Biztos elütötték! - sopánkodik és ledörzsöli a muslicát, a csuklóján feketéllik.

- Nem, nem. Egyszerűen csak megállt a pillanat. Az idő megtorpanásával kezdetét vette a kutya létének privát fázisa. A mókus maradványait hátrahagyva egy rózsaszín fénnyalábbal felemelkedett három méter magasba és akkor olyan csoda történt!

- Mi történt, mi történt?

- Az eb látóterét kiszélesíve rájött néhány dologra. Például arra, hogy neki nem jutott senki akit szeressen, és hogy ez rajta kívül nem is fontos másnak. Mivel az állán még mindig csorgott a mókus vére, tekintetével követte a lassú cseppegést. A megmerevedett pillanat statikus Audijában észrevett egy kislányt aki őt figyelte a hátsó ülésről, annyira kitekert nyakkal, hogy szinte ropogott. Az eb ekkor rájött, hogy ez a dolog most csak róla szól és bármit mondhat, figyelni fognak rá.

- Emberek! - ugatta - Bár tisztában lennétek tetteitek valódi súlyával és következményeivel! De nem vagytok! Rohadó fekélyként, bűzölögve terebélyesedtek a világon, és még az én apró agyam is felfogja, hogy ez messze túlmutat az udvariatlanság fogalmán. De basztok rá! Basztok rá! Mi végre éltek egyáltalán? Tudjátok, nekem nem passzióm kivérzett mókusokat feltépni egy négysávos út kellős közepéről délután három és öt között! Adjatok nekem valamit amivel kiengesztelhettek!

- Itt aztán egy kis hatásszünetet tartott - és mert biztos akart lenni abban, hogy szavainak kellő nyomatékot adott - kiköpött jobbra. A köpet fémeset koppant a benzinkút ártornyán. Így folytatta :

- Én is szeretnék ám a belvárosban lakni! Milyen boldog volnék, ha szaténpárnám lenne a harangjáték óratornyában a finom népek között! A Mátyás emlékmű lassúvizű kútjából innék és csillogna a bajszom a rátapadt permettől, ebédelni a Csemegébe járnék és sziesztázni a Püspökkertbe, az egész délutánt az előző napi sonkacupákok kiásásával múlatnám ami nem rászorultsági elfoglaltság volna...csupán passzió! Dehogy érdekelnének a mókusok! A koraeste mindig a Strand büfében találna útban a Rózsakertbe, ahol találkoznék a haverokkal és lecsövelnénk az összes virágot...kivált a szélesre nyíltakat...meg a bimbókat is...meg mindegyiket!

- A kutya itt már eléggé hörgött a sodró elragadtatástól, a szemei forogtak és a szőre felborzolódott, szóval meglehetősen félelmetesen nézett ki, a rózsaszín fénnyaláb pedig apró csápokat növesztett és ki-be járt a fülén és az orrlikain. Az autóban ülő emberek döbbenten, tátott szájjal figyelték az eb extázisát, egy asszony annyira szorította a combját, hogy a harisnyáján finom pukkanással felszaladt egy szál.

- És aztán mi történt? Mi lett a kutya vágyódásával és a mókusvérrel az Audi szélvédőjén? Tudod milyen nehéz letakarítani az alvadt vért? Beszélt olyan sokáig, hogy rákötött? - kérdezi a pörölycápa-fejű asszony és izgalmában egészen elfelejti a rendelt kávét.

- Nem. Felrobbant. A cafatok harminc méteres körzetben beterítettek mindent és lassan kúsztak lefelé a karosszériákon. Inkább araszoltak. A harisnya felfutásának pillanatában elindult a forgalom, és a kutya vágyódása oly szintre fokozódott ami tarthatatlan volt egy ilyen pici és ennyire szőrös testben. Meg nyilván a rózsaszín fénysugár sem segített, egészen megtölthette és ki tuja, mit csinált a szivével...

- Hja...Az embernek nagyon kell vigyáznia a szívére...talán azért robbant fel, mert lakást szeretett volna a belvárosban, vagy felzaklatta a sonkacupák ideája, esetleg túlajzották a rózsabimbók...nem. Mégis a lakás miatt lehetett.Egy napfényes lakás a fehérvári belvárosban...