Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tass Marianne

(Félelem és reszketés...)

Kéne már neked egy rendes nő, család, gyerek, mondták neked magyarul vagy angolul, újabb tíz év telt el, így megint velük voltál, együtt töltöttétek a hétvégét, ettetek-ittatok, beszélgettetek mindenről, legfőképpen a te úgynevezett helyzetedről, az életedről, találd már ki, mit akarsz kezdeni magaddal, mert nem lesz ez így jó, hidd el, kell az a nő, az a másik, a társ, aztán meg a gyerek, gyerekek, úgy teljes az életed, a személyiségfejlődésed, így van csak értelme, meg hát ez az élet törvénye.
   Mindenkinek vannak gyerekkorában álmai meg vágyai, például mindenki akar családot meg házat meg kocsit s minden mást, csak mindenki máshogy, de közbevágsz, elég legyen, ne haragudjatok, de tényleg soha egyetlen árva pillanatot se bírtok kihagyni, csak egy egészen aprócskát, amikor egyszerűen csak jó együtt, egy légtérben ülni, anélkül, hogy akár egyetlen szó is elhangozna, na.
   És különben is, ez a szöveg egy marha nagy semmi, az első pillanattól kezdve nulla, önmagát magyarázza, nincs értelme, baromság, hagyjátok abba egyszer s mindenkorra, szakad ki belőled végre, erre vártál, mióta megérkeztél, erre a néhány másodpercre, amíg — az ordításod után — kicsit csend van. Igaz, fájdalmas és szomorú ez a csend, de legalább van, ennek is tudsz örülni, ez is valami, kicsit beleörülsz a keserűségbe, legalább jutott valami. Közben ugyanakkor nagyon kell figyelned, nehogy ismét beszélni kezdjenek, ezért amint valamelyikük mély levegőt vesz és a száját nyitja, te azonnal előredőlsz, és darálod, az egész csak azért van, mert ettől az elcseszett élettől, az élés szánalmas munkájától rosszul lévő élők kicsinyes bosszút állnak, életet adnak valakinek, akinek eddig sokkal jobb volt, hogy nem létezett, mert a születéstől csak félelem és reszketés, fájdalom és csalódás végig az egész a végig. És hiába vár könyörületet, így járt, tetszett volna elvetélődni!
   Szerintetek a szellemvilágban miképpen győzik meg a lelkeket, hogy testet akarjanak, bár lehet, szimplán összefogdossák őket, akár valami rossz akciófilmben, a fekete maszkos angyalok vagy mik, aztán jól belegyömöszölik a létbe, persze előtte kipucolják az emlékeiket, esetleg belövik őket, közben meg az is lehet, hogy egyszerűen nincs is mire emlékezni, hiszen éppen az az odaát lényege, de hát ez is mindegy.
   Már megint félreviszed a beszélgetést, szokás szerint túlbonyolítod, mondják neked ekkor, az élet ennél sokkal egyszerűbb, az a lényeg, hogy próbálj meg minél boldogabb, elégedettebb életet élni; még mindig külön hideg tejjel iszod a hosszúkávédat, ugye?
   Bámulsz magad elé, csak zúg a fejed, és már azt sem tudod, magyarul vagy angolul mondják a magukét, hogy hányszor tíz év telt el, csak bambulsz, nem értesz semmit, se magyarul, se angolul. Hiszen az nyilvánvalóan nem férhet a fejedbe, hogy tényleg ennyi csupán, tényleg ennyi, ez az a gondolat, amit soha nem tudtál elfogadni, megemészteni, mindig visszaöklendezed, mert legjobb esetben is olyan, mint valami rossz vallásmagyarázat, ezzel nem szúrhatják ki a szemedet, nem, ez ahhoz túl kevés, hogy kizárólag azért élj, hogy minél több kedvedre való hosszúkávé külön hideg tejjelt igyál, nem.