Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szakonyi Károly

Irodalom a halál kapujában

Száz éve született Gelléri Andor Endre

Az a kis karcolat, amit az Est-lapok tehetségkutató novellapályázatára írt a technológia iskolapadjában a rövidlátó fiúról, aki lekapja orráról a szemüvegét, hogy ne lássa, szerelme egy másik fiatalúrral megy el . kijelölte Gelléri Andor Endre novella írói útját a novellisztikában. Nem csoda, hogy Mikes szerkesztő úr néhány sor elolvasása után rácsodálkozott az ifjú írójelöltre, aki a többi önjelölt között ott várt ítéletre a redakció folyosóján, s látva a kockás irkalapokat, azt kérdezte: . Iskolás még maga? Ezt maga írta?. . És odaszólt a várakozóknak: . Elnézést, drága urak. Az Isten küldött hozzám valakit, s most megvizsgálom az isteni küldött angyalszárnyait. Egy tündér van nálam. Csak Móricznak vagyok itthon és Szomorynak.
Ez jut eszembe, amint meglátom azt a kis borbélyműhelyt az átjáróház udvarán. Homályos, bolthajtásos helyiség a régi épület földszintjén. Alig lehet észrevenni. Talán csak a törzsvendégek tudják, hol bújik meg, csak ők ismerik a mestert, aki reggelente leveszi a lakatot a vaspántról, kitárja a spalettákat, fellocsolja a poros padlót, kiseper, tiszta kendőt rak a tükör mellé, újságot csiptet a régimódi nádkeretbe, s mikor mindezzel végez, szagos vizet fecskendez szét az áporodott levegőbe.
Valami Gelléri-novella . gondolom.
Látom, odabenn ég a villany, a mester háttal áll, fehér köpenye rég nem látott keményítőt, de a patyolatfehér nem is illenék ebbe a környezetbe. Inkább valók ide foltozott, agyonmosottságuk ellenére is sárguló leplek és törülközők. Miként a tükrök foncsora is hámlik, az ódivatú forgószékek is nyikorognak.
Ugrásnyira a sarkon modern fodrászüzlet. Sőt, szalon! Vagy mi több: stúdió! Hajvágóstúdió! Ma már ez áll a cégtáblán. De ez a kis műhely mégis betérőkre vár itt, a vén ház udvarán.
Himbálódzó réztányérok jutnak eszembe . a hajdani borbélyüzletek céhjelvényei. Az olajjal felkent padlók, a fényes tükrök, az ollócsattogás a fülem mögött, a nullásgép siklása a tarkómon. A szeszek, brillantinok illata. A hajkefe sörtéi. És a bőrpárnás székek.
Meg egy név. Georgi.
Georgi, a kis borbély!
Hát persze! Otthon fellapozom Gelléri Andor Endre kötetét, s megtalálom benne a néhány oldalnyi novellát. Lenyűgöz megint, bámulom újra a súlyos, fájdalmas szavakat, a mondatokat. A kis borbélyműhelyben lappang a fény. Ahogy abban az átjáróházi műhelyben is. Lappang a fény! És ott van ebben a lappangó fényben a szerencsétlen, iszákos borbély. Gyűlöli az életét, körülötte téblából megvakult felesége, a hajdani kacér, aki megcsalta. Georgi mindig is csak nyugalmat kívánt, de hogyan, amikor egész élete romlás. Ezt nyögi, sóhajtja abban a koszos kis mühelyben boldogtalanul: Romlás... romlás... Kétségbeesésében a borotváját feni, ölni készül. Megölni a vak asszonyt, aki megcsúfolta. De nem képes megtenni, csak megbünteti, csak bezárja, hiába sír, könyörög az a régi bűne feloldozását kérve. Hiába.
Ez is, mint megannyi Gelléri-novella, olvasás közben mekkora erővel teremtődik meg újra. A Nyugat közölte 1937-ben. Aztán ott egy másik borbélyos történet, a Keserű fény. Szorongással, halállal teli történet A borbélyszékben, a gyenge lámpával megvilágított butikban a férfi, miközben a különös borbély beretválja, a halállal álmodik, de az üzletből kiszabadulva az élet utáni vágy szállja meg: ... s fel is kiáltottam: . Élni! . S úgy éreztem, hogy ez az igazi hang az én igazi vágyam mind az idők végtelenéig, mindörökké és mindenekfölött. Ez már a hagyatékból került elő. Negyvennégyben írhatta, a megaláztatások idején. A halál kapujában. De Gelléri élni akart. És él is.
Az író él, ha olvassák. De elegen olvassák-e? Ismerik-e?
Emlékszem, hogy mikor hallottam róla először.
Május volt, langymeleg május, negyvenhatban, A gimnáziumi osztály ablakai tárva, a Hársfa utcából csalogató tavaszi szellő áradt be, de mégsem vártam nyugtalanul az óra végét, mert lekötötte figyelmemet Z. tanár úr. Egy novellát olvasott fel nekünk, a mondatok felszálltak a könyvből, szétfeszítették a falakat, eltűnt a terem, és ott voltam abban a verőfényben úszó parkban, ami mellett megállt egy nagy robajjal érkező stráfkocsi, még a kerekek vasalásának zörgését-csattogását is hallani véltem, meg azt, ahogy a ragyogó aranybarna ló verte rúdja mellett nagy patáit az aszfalthoz. És láttam azt a termetes fickót, aki a kocsi platójáról odakiáltott az őgyelgő munkanélkülieknek, hogy jöjjön, aki két pengőt akar keresni, jöjjenek csak mind, hadd válasszon az izmosabbjából. A történet hőse a szerencsés, felugorhat a medveforma hórukkosok közé. Zavarát is éreztem, amit kiállt, míg méregették őt, az igazándiból nem közéjük valót. De meg kell élni, jó volna megfelelni és tartozni valahová, hát keményen helytállt a munkában. Többmázsás páncélszekrényt kell feljuttatni egy gazdag emberhez az elegáns bérház emeletére. Ömlik a verejték, feszülnek az izmok, fröcsög a szitok, de végül győzi ő is a többiekkel együtt. S mivel győzte, velük is marad, új társaival, a vaskos legényekkel. Törzshelyükön, a kiskocsmában pihenik ki a meló fáradalmait, ott várják a következő fuvart, ejtőzve, hűs fröccsök mellett. Befogadták. És most boldog. Megitatja az ócska vödörből a fuvaroslovat, a nagy sörényű muraközit. Süt a nap, a simára koptatott bazaltkockák visszaverik az úttestről a fényt, a fiatalember, jóleső fáradtsággal az izmaiban, ott áll söröskriglijével a kocsirúd mellett, és iszik a lóval együtt.
Ezek a remekmű záró szavai: .Iszom a lóval együtt..
Ez volt A szállítóknál című írása. Hallgattuk Z. tanár úr felolvasását néma csöndben, elvarázsolatan, ezerkilencszáznegyvenhatban, talán éppen annak a májusi napnak évfordulóján, mely napon, esztendővel azelött, Hörschingenben, egy amerikai katonai kórházban Gelléri flekktifuszban meghalt.
Akkor még nem ismertem teljesen sorsának alakulását. Csak később, amikor más elbeszéléseit is olvastam, majd évek multán az önéletrajzi regényét, akkor értettem meg, miért is voltak annyira ismerősök nekem az írásaiból áradó hangulatok. A harmincas évek közepén mi is Óbudán éltünk, akárcsak ő. Apámnak vendéglője volt a Vörösvári úton, egy öreg, földszintes házban, amolyan kisvendéglő, piros salakkal felhintett, muskátlis kerthelyiséggel, ahová a közeli téglagyárból be-betértek a munkások.
És olykor a fuvarosok is. Megálltak stráfszekereikkel az üzlet előtt, zabos tarisznyát akasztottak lovaik nyakába, ők meg jéghideg hosszúlépést kortyolgattak, hűsölve a nyári napokon. Azon az emlékezetes magyarórán ezek a képek vetültek elém Gelléri novellája olvastán. Óbudai sikátorai, macskabűzös, oleanderes udvarai. Gelléri nagyszülei kantinosok voltak az Újlaki tégla-és mészégetőtelepen, a Bécsi úton. Ismerte a szegényes viskókat, a Hármashatár-hegy lankáit, a kiskocsmákat, a tangóharmonikás vasárnap délutánokat, igaz, jó két évtizeddel korábban, mint én, de hát annak idején lassan változott a világ az olyan városrészekben, mint Óbuda.
Máshol, másfelé persze annál gyorsabban, míg aztán egyszer csak a feje tetejére állt minden. A világ megbolondult, és az író, akit Mikes Lajos szerkesztő úr vett pártfogásba Az Est-lapoknál, akit Móricz Zsigmond pártolt és dicsért tündéri realistának, akit Füst Milán vagy Szabó Lőrinc lelkesen fogadott, akinek első kötetét a Nyugat adta ki Németh László ajánlására, s aki elnyerte a Baumgarten-díjat és már csak ezért is méltán érezhette magát megbecsültnek, s mint fiatal író, sikeresnek is, 194o-től kezdve döbbenten érzékelhette, hogy noha írónak elsőrendű, a rendeletek értelmében állampolgárként nem számíthat tiszteletre. Behívták munkaszolgálatra, származása miatt még csak a nemzet katonája sem lehetett.. De a tollat nem tudták kiütni a kezéből. Írt a keserves körülmények között is. Még megjelent egy elbeszéléskötete, a Villám és esti fény, és 1944 nyarán az utolsó pillanatig írta önéletrajzi regényét, az Egy önérzet történetét.
Harmincnyolc éves volt ekkor. S már nem maradt sem írni, sem élni egy kerek esztendeje.
Micsoda lelkierő kellett hozzá! Remekművet alkotni a halál torkában. A leselkedő gyilkosok között. Mindig is csodáltam ezt az erőfeszítést, hitet az irodalomban, a leírt szóban, a tökéletesség iránti vágyat, az ihlet fellobbanását az infernális állapotokban. Szerb Antal összeállítja a Száz vers című antológiát, a világirodalom klasszikus költőinek remekléseit, amikor már német csizmák döngenek magyar földön, s nyilas pribékek vadásznak rá, akárcsak költőtársára, Radnóti Miklósra. El is viszik mindkettőjüket annyi más sorstársukkal együtt. Radnóti, az újkori irodalmunk zsenije munkaszolgálatosként kerül az erőltetett menetbe, de megalázottan, agyonhajszoltan, kifosztottan, a halál peremén, pribékjeitől űzetve verseket ír, és micsoda gyönyörűséges verseket!... Mekkora szent hit ez a jövőben! Hogy bár pokollá vált az élet, hogy bár a test a hóhérok prédája lesz, a szellem túlél minden borzalmat, aljasságot, kínszenvedést, pusztulást.
Felfoghatjuk-e, milyen az, ha a barakkok tetves deszkapriccsén, lövészárkok ásása közben, internálótáborok szögesdrótjai mögött, erőltetett menetben vonszolódva, fegyveres őröktől körülfogva teremtődik a vers?
Még negyvenkettőben írja Radnóti: Behívtak. Abbamarad a La Fontaine-fordítás. A hazának nincs szüksége rá...
Aztán az utolsó napokban, az utolsókban, betegen, kimerülten, puskacsőtől taszigáltan ezek a pontos, tökéletes sorok:

Mellézuhantam, átfordult a teste
S feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. . Igy végzed hát te is, .
Súgtam magamnak, . csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. .
Der springt noch auf, . hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Kilenc nap múlva, a Győr melletti Abda határában, a maga ásta sírba lőtték azok, akikért, többek között, élt és alkotott.
Gellérit negyvennégyben vitték el századával . a munkaszolgálatosokkal, aztán a mauthauseni koncentrációs tábor következett, majd a gunskircheni. Fiatal feleségét, lányát, fiát féltette, akiket otthon hagyott, vissza akart jutni hozzájuk, élni akart, hogy megírhassa a művet. A művet, amire már nem jutott idő. Megérte ugyan a felszabadulást, amerikaiak találtak rá, de már nagyon beteg volt. Május közepén, a béke első napjaiban flekktifusz végzett erőtlen testével.
Szerb Antalt is agyonverték a nyugati határszélen negyvenötben.
Egy esztendővel azelőtt a Száz vers előszavában azt írta:

Kedves olvasó, légy régimódi, szerezd be a kapcsos albumot és írd bele a legszebb verseket, amelyekkel utadon találkozol.... Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben... Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg. Legalább is így hisszük néhányan...

Mekkora hit a barbarizmus közepette!
És mekkora gyalázat ennek a hitnek az elpusztítása!
De enélkül már rég nem lenne világ a világ.
Pedig az ilyen hit nélkül már régen nem lenne világ a világ.