Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kiss Judit Ágnes

Tavaszi valse

A város, amit szeretünk, fényes lesz újra a széltől.
A folyó, amit szeretünk, újra kék lesz,
sirály- és halszagú.
Majd ott ülünk újra a parton, nézve a csorba sziklafalat,
és hegyikristály-szívünk csengve reped meg
a nosztalgia súlya alatt.

szeretőd a város

1.
hízásnak indult, elvirágzott
szeretőd a város. már nem kívánod.
csak rég elkopott lépteid nyoma
száz-elfeslett-cipő-taposta aszfaltbőrén,
a rég felszáradt hólé-pocsolya
emlékcsöppje göröngyös aszfaltbőrén,
a szavaidtól málló vakolat
állítja eléd pőrén.

nézed viszolyogva,
de elhagyni szánod.
magad mellé inted
— most közelről látod —
s arcoddal érinted
a mellén bimbózó
salétromvirágot.

2.
Arcodon átüt a múlt, ez a város, bárhova mennél.
Bőröd alatt tetoválásként vagy harci jelekként
égnek az aszfalt csíkjai. És szemeidben a fénylő
utcai lámpák közt nem látom már magamat sem.