Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kiss Judit Ágnes

…bolond a csengőt…

Vass Levente: Na bummBorz Máté: Vontatott helyzetBorz Máté: Nősofőr tűzcsapnak megy

A közúti közlekedés biztonsága és zavartalansága fontos társadalmi érdek. A biztonságos és zavartalan közlekedés alapvető feltétele, hogy a közlekedési szabályokat mindenki megtartsa és számíthasson arra, hogy azokat mások is megtartják. Emellett szükséges az is, hogy a közlekedés résztvevői előzékenyek és türelmesek legyenek egymással szemben.”
1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól (polgári nevén: KRESZ)


A fenti, életszerűtlennek ható idézet abból a rendeletből való, melyet naponta többen, többször is megszegnek. Nem feltétlenül kell mélyére ásnunk a dolgoknak, elég az idézet bevezető mondatán való kis időzés, s máris feltűnik, hogy bizony már ez sem tartható.
A három mondat egymásutánja jelzi azt is, mi valósul meg tartalmukból, s mi lészen inkább utópia. Amellett, hogy mindhárommal teljesen egyetértünk, a másodikkal már komoly gyakorlati problémák adódnak. Feltételezzük ugyanis, hogy a közlekedési szabályokat minden érintett ismeri, s ennek fényében számít arra, hogy vele együtt mások is ahhoz tartják magukat. A bizalmi elv sok területen még érvényesülésre váró fogalom. Na, igen. Ismeret és alkalmazás. Ebben az esetben nem feltétlenül van átmenet egyikből másikba, sőt alkalmanként épp ellenkezőleg. Nem az ismeret hiánya, hanem a megkerülés szándékossága az irányadó.
No, nem kell azt mondanunk, közlekedésünkkel kizárólag az a baj, hogy a sok szereplő bár ismeri, de szándékosan nem alkalmazza a szabályt, vagyis eszébe se jut, hogy működhet a dolog a rendelet-alkotó szándéka szerint is.
Sokaknak ugyanis egyáltalán fogalmuk sincs még az alapvető szabályokról sem. Másoknak rémlik, fel-felvillan időnként valami, de oly rövid időre, hogy értő alkalmazását már a bevillanás pillanatában el lehet vetni. Aztán vannak olyanok is, akik számos ismeretet helyesen értelmezve, jól oldják meg azok gyakorlati alkalmazását, akad ugyan némi vacillálás az összetettebb dolgok terén, de a szándék megvan a fejlesztésre. És végül vannak olyanok is, nem is kevesen, akik bár pontosan tudják, mit kellene tenniük, sőt remekül tudják, a másiknak mit kellene tennie, mégsem, sőt következetesen nem, már-már rögeszmésen nem alkalmazzák a szabályokat. Ez utóbbiak közül kerül ki aztán az a réteg, amely e folyamatban egészen odáig jut el, hogy magát a szabályokon felülinek értelmezze, s egész egyszerűen el is higgye, hogy azok rá nem is vonatkoznak.
Ennek fényében világlik ama harmadik éteri mondat az előzékenységről és a türelemről. Bár az élet más területén sem tapasztalható e két fogalom gyakorlati megvalósulása, adott esetben a közértben vagy a számlák befizetésénél még nem okoz életminőség-romlást, ha nem vagyunk előzékenyek, türelmesek, vagy ha velünk szemben mások nem azok. Bosszantó a dolog persze, na de azon túl, hogy kávé nélkül is magasabb vérnyomást produkálunk, komolyabb bajunk még nem esik. Nem úgy a közlekedésben, a közúti forgalomban, csúcsidőben és máskor, iskolák előtt és beláthatatlan útszakaszokban, kátyúkban, pocsolyák mentén, közlekedési lámpák váltásakor, előzés közben, jó időben és rosszban egyaránt. Sztorizhatnánk reggelig bunkó és udvarias sofőr-történeteket megosztva, hol egyik, hol másik oldalán állva a cselekmény variábilis folyásának. Bár vannak esetek, amelyekben érdekes módon alakul egyfajta konszenzus. Na, nem abban, hogy a sárgán már nem húzok át, mint az őrült, nem abban, hogy a gyalogátkelőhelyen elsőbbséget adok a kétlábúaknak, nem abban, hogy biciklist és egyéb nem motorizált segédeszközzel közlekedőt nem rémítek halálra, és nem abban, hogy az útpadka körül méltósággal terjengő pocsolyát nem kenem fel az oldalsó házfalra, beépítve az installációba néhány pont arra járó szerencsétlent.

Nem, a konszenzus másban áll.

Drága autó — jó sofőr párosítás nem igazolható tétele. A drága autó megvételével sem a rutin, sem a szabályok értelmezése nem vehető meg. Az igaz, hogy az effajta mentalitással bíró „jósofőr” nem is filózik azon, vajh hányadán állnak a dolgok a vezetéstechnika terén, hisz ő az eleve jó, a biztos kategória, aki jöhet-mehet kedve szerint.
Nők kezébe fakanál, nem kormánykerék való. A tétel igazságtartalmáról megint lehet vitatkozni. Egy biztos: ez a kérdéskör kis hazánkban olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá és ki is mondja.  
Nincs rosszabb, mint a vasárnapi sofőr. A probléma onnan eredeztethető, hogy léteznek kétlábúak, akik a négykereket különféle megfontolások miatt leggyakrabban a saját garázsukban látják. Az autótérben eltöltött idő ez esetben nem hogy feleződik, de kétharmadolódik a garázs javára. A ritkább autóba ülésnek persze az a következménye, hogy a vezető rutintalan, meglepi a forgalom, pusztán az a tény, hogy más is van az úton, nem csak ő. Rosszabb esetben az autóval kapcsolatban is meglepődik néhány dolgon, érdekes és új felfedezéseket tesz a műszerfalat vizsgálva, vagy rádöbbenés lesz rajta úrrá a csomagteret feltárva, esetleg más megmagyarázhatatlan érdekességgel is szembe kell néznie egy-egy jeles ünnepi alkalmon. Fokozhatjuk mindezt, ha a vasárnapi sofőr a család szállítására vállalkozik, hiszen ebben az esetben a figyelemelvonás, -megosztás tipikus esete áll fenn.
Ne higgyük, hogy a vasárnapi női sofőr helyzete a rosszabb. Mert a vasárnapi női sofőr el tudja fogadni a kritikát, hisz tisztában van többszörösen hátrányos helyzetével, jobb esetben pontosan tudja a hiányosságait.
A hímnemű vasárnapi sofőr anyósülésén két rossz verzió válthatja egymást. Hitvese és a hely névadója. Mindkét esetben tépázódik a tekintély.
Mi az, ami az autóban van, és a férfi sofőr a leggyakrabban használja?  Naná, hogy a duda. Oh, pardon, hangjelző berendezés. Generális megoldás szinte mindenre. Személyre, helyzetre egyaránt. Remekül alkalmazható csúcsforgalomban kocsisor kialakulása idején, országúton lassabb jármű előttünk haladásakor. Női és vasárnapi sofőrökre csak hosszan, egyenletes hanghatást kiváltva érjük el a kívánt eredményt. Ez az egyetlen eszköz az autóban, ami valóban mindenre használható. A duda használatának problémamegoldó szerepe és e szerep eredményessége naponta tapasztalható, s nem függ sem földrajzi helytől, sem időjárási viszonytól. Csak jól kell nyomni. Ez pedig kis gyakorlással, sőt anélkül is, remekül megy egyeseknek.
„Trabanton szállni élvezet.” A tétel valós tartalmat a 21. században már feltételezhetően nem takar. Ó, azok a régi szép idők!
Egy pohárka nem számít. Attól függ, kinek nem. Annak, aki felelősségteljesen próbál közlekedni, számít. Igaz, nálunk ez nem megy egyéni belátás alapján. Vagy ha megy, akkor hamar oda a késztetés. Egy pohárka után oda. Bár csökkent az ittas vezetők száma, hála a nagy razziáknak, azért ez még olyan dolog, mint a parlagfű. Elméletben irtjuk, gyakorlatban vígan elvan a mezőn. Netán suttyomban fel-felbukkan. Persze, lehet vitázni, jogos-e a zéró tolerancia, és egyáltalán melyik szonda a hiteles, és egyensúlyban van-e a büntetés a bűnnel, azért a visszatartó erő vitathatatlan. A baj az, hogy sok esetben nem a balesetokozástól, hanem a lebukástól való félelem az erősebb. Pedig a balesethez még józanul sem kell túl sok, és nem kell hozzá feltétlenül ittas sofőr sem. A balesethez elég egy pillanat, helyzetek, körülmények egy időben történő rossz keveredése. A baleset olyan, mint egy rosszul mixelt koktél, van benne minden, de ami hiányzik, az okozza a bajt.
Szükséges tehát, hogy előzékenyek és türelmesek legyünk. A rohanó olykor csak perceket nyer, más egy életet veszít. Egy filmben hallottam egyszer a sakk hármas szabályáról: körültekintően, körültekintően, körültekintően.
Esetünkben sem kerül ez még semmibe, ellenben sokat ér!