Spanyolnátha művészeti folyóirat

Pécsi Györgyi

Junior a Parnasszuson

Szerb Antal írja valahol, tudjuk, hová fog kilukadni a pap (a prédikációban), arra vagyunk kíváncsiak, hogyan teszi. Öt Junior Parnasszus-díjas a Parnasszus folyóirat/kiadó tükrében, a szerzők kötetei alapján — még nem mindig tudjuk pontosan, hová fog eljutni a költő (legvégül a nyelv általi világteremtéshez, nyilván), de az odairányuló jelek érzékelhetők, s hogy éppen most, indulásakor miként akar, nagyjából azt is igen. Mi a közös az öt kötetben? — hál' isten, nem sok (díjazókat dicséri ez, nem prekoncepciók, hanem a dolgok természete szerint). Ami leginkább közös, az, hogy nagyon különböző modorban, prozódiában szólalnak meg valamennyien. Nézzük tehát egyenként!


Székely Szabolcs: Kilenc másodperc reggelente (Parnasszus, 2005)
A kötetcím a nyitó versből való; címe: Metrószélben. Budapesti életkép, kilenc másodperc a metrón le-föl: „de nézd csak / reggelünket / ahogyan észrevétlen őrlik // tudod én néha megcsodálom / mozgólépcsők egykedvű / vasredőit /.../ (kilenc másodperc reggelente / míg szemébe nézhetsz / a feljövőknek)" — a pillanat szépségének, a lét csodájának megrendült, örömteljes fölismerése. Székelyt a harmónia és nem a disszonancia vonzza, és persze kell ehhez egyfajta kisfiús romlatlanság, idillre és csöppnyi transzcendenciára való érzékenység. Székely Szabolcs rövid verseket ír, lírai reflexiókat, érzelemfutamokat, általában nem túlbonyolított a versbeszéde, a biztonságosabb vizeken evez — de nem elmarasztalóan írom ezt. Főleg a korai(bb) József Attila harmóniavágya, a „szépség koldusa" érez át néhol, meg Szép Ernő naiv szépség-áhítata, aztán a weöresi könnyed, hajlékony nyelv, nyelvi játék, ritmus tűnik rokonvilágúnak, de fölsejlik Babits is, Nagy László is egy-egy visszaéneklésben (Reggeli kérdés; Rekviem a telefonfülkékért), leheletnyi kosztolányis spleen (Egy mondat a peron mellett) és antik vonzalom (Szapphó). Székely Szabolcs budapesti költő, pontosabban: Budapest költője. A nagyvárosé, amely számára a szülőföld és a teljes univerzum. Munkásos, ipari nagyváros az ő Budapestje, borzalmas lakótelepekkel, lepusztult emberekkel — ezek a fogalmak rendszerint idegenséget, elidegenedést asszociálnak, nála viszont a sötétnek látszó világ megtelik lélekkel, fénnyel, derűvel; egyáltalán: bensőséges a viszonya a városhoz, mely biztonságot ad, az otthon lenni érzés melegségét. Szép példája ennek az intim, meghitt viszonynak a Mezitlábas vers (két négysoros strófa): „Talpán ma is ott van a lábnyoma, látod. / Sár buggyan az ujjai közt, ha szalad, / és fű simogatja a lépteit. Ág-bog / s kő sebzi az erdei árnyak alatt. // Húsz éve lakom budapesti betonban, / és négyemeletnyi magasban ülök. / Mért érzem: a lábam alatt ma is ott van, / és ciripelget egy árva tücsök." Egyszerű, könnyed, idilli, ám a szimmetrikus szerkesztéssel nagy fesztávolságot, világokat fog át: a természettel szentferencien azonosuló mezítlábas, gyermekkori én természettapasztalata tovább él a betonvilágban is, miközben egyszerre oldja és megerősíti a kötést és az elszakadást. Helyzetjelentés Budapest légszennyezettségéről — lehet, tudatos itt az áthallás Oravecz Imre chicagós verseire, mindenesetre rokon a szenvtelen városobjektum-leírás, de Székely Szabolcs mélyen személyes vonatkozásúvá teszi a tárgyias leltárt („tizenkét éves koromig szívtam / a Margit körút kormos leheletét"), majd a szmog-ülte várost (józsefattilásan) kozmikus távlatban, de antropomorfizált, becéző kicsinyítésben jeleníti meg („láttam a várost mint ezüsttálcát / mit elegáns fedőként burkolt a szmog / fogantyúja aranyból: napkorong"), hogy a zárásban az átkozott, nem szerethető várost a szívébe — és a tüdejébe — fogadja: „átkozott egy karantén város / szerelmem / napfényben öntudatlan mosolygás // miféle örök benzingőz lebeg / Budapest / letüdőztelek". Székely Szabolcs Budapest költője, mint Szép Ernő például, nagyvárosi zsánerei azt az aranykori ragyogást képesek visszaidézni és megláttatni, ami olyan rettenetesen hiányzik mai Budapest-képünkből. Számára nemcsak kénytelen lakhely, de alapvetően szerethető is a város, és elidegenedettségében is mindig képes meglátni azt a leheletfinom szálat, mely ezt az ipari méretű építmény(enyészet)együttest a természethez, a tájhoz, sőt a transzcendenciához kapcsolja („Tízévesen kerékpárra pattan, / pesti kölyök először lát eget. / Először érzi, vannak csillagok" — A csillagok). Kölyök(szerű) költő Székely Szabolcs, kis vagányság, a világra való álmélkodó rácsodálkozás (Kukkoló) jellemzi, gyerekversszerű darabjairól (Variációk, Húsdal, Játszótéri Dzsajadéva) nem tudom eldönteni, gyerekversnek íródtak-e, vagy gyermeki szemléletének frissessége, üdesége szökkenti-e oly vidámra a képeket, rímeket, ritmust. Derű és létbizalom lengi be világát, de persze nem tökéletes gömb mégsem, a disszonancia betüremkedik, csakhogy még kezelhető, vagánysággal, kölykös hévvel, a feszültség nyelvi játékkal oldható, sebző éle becézgetéssel, miniatürizálással tompítható, és: számára a világ alapvetően birtokba vehető, sajáttá tehető („beszippantani arányát csillagoknak / vagy beereszteni lassan a világot / kisszobát rendez be így az ember / bebútorozni visszhangos álmait" — Légzőgyakorlatok).


Tolvaj Zoltán: A medve lépései (Parnasszus, 2001)
Jó a fölütés: Hölderlin, meg a tübingeni toronyszoba. Érzékenység az őrületre, a végzetre, a transzcendens erőtérre. De aztán rengetegféle hagyomány, szerep, modor és szituáció: Szapphókórus, Balassi, csokonais rokokó, Zsoltárok könyve, jeremiáda, Kosztolányi, Tandori, Weöres, Füst Milán, Rákos Sándor, Petőfi, Weöres, Vörösmarty, Borges, Hepiend-passió a gyógyszerhasználatról, trubadúr-ének, haiku, medveének, Söntés-nóta, nagyapa, akit (akihez) nem volt türelem/idő megismerni, meg anya a konyhakredenc mellől — és még rengeteg más, ami 130 oldalba belefér. Ez így nekem hirtelen túl sok, próbálok a hátlapról 'puskázni', mit ír Orbán Ottó: „Tolvaj Zoltán házából sokfelé nyílik ablak" — helyben vagyunk, tehát, ha jól sejtem, O. O. mester is inkább csak óvatosan tapogatózik. Eklektikusan sokféle modor és forma zúdul hirtelen az olvasóra a költő debüt-kötetéből — a költő, azt hiszem, (vers)beszélni tanul. Még előtte van az egyetlen anyanyelvnek, mint a csecsemő, aki még bármit, az afrikai csettintőket is képes lenne tisztán, tagoltan csettinteni (vagy ilyesmi), még bármerre elindulhat e sokféle „ablakból". Tolvaj Zoltán a magyar — meg a világirodalomból a lehető legtöbbet próbálja bekanyarítani magának, könyve, mint a dzsungel, roppant sűrű és tekervényes, szinte átjárhatatlan. Romantikus alkat tehát, nem az érzelmességet, pátoszt, hanem a sokféleséget, burjánzó gazdagságot, titokzatosságot, enigmatikuságot, szélsőségességet, és bizonyos formakultuszt illetően. Kérdés, a könyv végére ebből a sokféle hangzásból kijön-e egy (vagy több) tiszta hang, a tolvajzoltánság maga, vagy marad egy sajátos kakofónia. Ha az volna a cél, hogy egyetlen modor artikulálódjék, könnyűszerrel megtörténhetne (mivelhogy birtokában van), de azt hiszem, Tolvaj Zoltán éppen az egymással nehezen összeegyeztethető szerepek sokféleségében (a totem-medvétől Szapphón át Jézus Krisztusig) érzi otthon magát, és örömét leli abban (az olvasó is), hogy igen számos regiszteren tud magas szinten verselni, versbeszélni. De nemcsak a nyelvi regiszterek sokfélék, a szerepek, maszkok is, és az is, ahogyan e változatos szerepeket e változatos versbeszédekkel egymáshoz simítja, vagy éppen ütközteti. Előszeretettel fordul a klasszikus formákhoz, de kevesebb az olyan verse, amely a tiszta formához illő tiszta nyelvet és klasszikus gondolati vonalvezetést társítana (Ursus arctos, vagy a Szapphókórus nématáncra ciklus), ellenkezőleg, eme nagy hagyományvonulat 'költése' (ébresztése, hívása) éppen attól válik érdekessé, izgalmassá, hogy ezeket a hagyományokat disszonánsan teremti újra. Ennek a disszonánsan újrateremtett hagyománynak (a régi formát használva tétetik föl az új kérdés, illetve a régi kérdés más/mai problémaérzékenységgel fogalmazódik újra) — számomra — legvonzóbb darabjai Az Űr az én pásztorom tematikájú versek köre. A cikluscímadó vers megőrzi Szenci Molnár gyönyörű szép átköltésének régies, veretes nyelvezetét, a hálaadó zsoltár minden ujjongását, a vallásos lélek mélységet és magasságot zengő lelkületét — éppen csak az Úr helyett az Űr lesz a megszólított: „megfogyatkozom. / Levegőtlen termekben butítja agyam, vízpartra vet, hogy homokba fojtson. / Az én lelkemet elkorcsosítja, / kerülőutakra taszít sokak nevében. / Még ha szinte tömegben járok is, / hempereg az elfojtott rettenet: rengeteg. / De az űr velem van. /.../ az űr énnékem megengedi nyilván, / kivédhetetlen kereteit / még alább kívánjam, / Úgysincs választásom — / tán űrtől-szabadulásom...?" Frivol játék lenne, könnyed kis palimpszeszt? -vélhetnénk bár, de a Tűzrevetett klapanciák ciklus versei (virtuóz, rokokós rímek, elegánsan, fölényesen könnyed, hajlékony nyelv) rendesen rácáfolnak: kilenc félhosszú versen viszi végig a balassis modort — fergetegesen játszva a citált nyelvvel, s közben mai énjének búját-örömét stb. is elzengi (vers/modor-maszk mögé rejtve és kivallva), mint: „Ósdi pesti gárzon, nyoszolyámon párzom / önnönmagam végivel, / légarát szorítok, párnákat szakítok, / gőz kicsap, s a víz kiver. / Ősszomjamat oltom, sarki nonstopomból / elcsaklizott whyskivel" (III. Ősdi pesti gárzón...). Hasonlóan virtuózok (no igen, a virtuozitást a klasszikus formáknál könnyebb meglátni, és tévedés, hogy könnyű azokat megírni) a szintén hosszan kitartott Szapphó-ciklus darabjai is; csak mutatóba pár sor ez antik erotikus modorból: „Ott van ő. Tisztán vehető ki arca. / Lószerű nyakán magabiztos élű / állkapocs rág éteri öntudattal / zabmaradékot. /.../ Nem figyel már rám; lecsitult a vérbő / szervi torzódás, kialudt a kénkő, / játszi könnyedséggel itatja fel rongy / nyirkos erőnket. // Hátranéz. Rég integetek csapott szárny— / íveket formálva a szolga kézből. / Fészkesincs madár szuszogása hallik / távolodóban" (A lakoma). Virtuóz, és nem egy-két modorban az (említettem, Hölderlinnel nyit), s noha most itt inkább csak a játékosabb (pajkosabb) versekből idéztem, kötetének más vonulatai ólomsúlyosak, komorak, metafizika-töltésűek. Orbán Ottó írja: „Tolvaj Zoltán istenkereső, nem a szónak a vallási értelmében, biztos pontot keres a kozmikus térben bolyongó földön, vállalható eszményt, vállalható hagyományt" — legyen ereje kitartani a debüt könyv magas fölütését!


Székelyhidi Zsolt: Zajtalanítás (Parnasszus-FISZ, 2004)
Tipográfia, tartalomjegyzék rögvest elárulja, szerző valahol a műhelyesek (kései neoavantgárd) közelébe tájolható leginkább. (A borítón Papp Tibor ajánlója megerősít.) Három ciklus, az elsőben, [zajtalanítás] a számozás kiegészítéseként még értelmező/megnevező alcímű versek, a következő kettő ([káesem], [elektronikon]) már csak sorszámozottakból áll. Maguk a versek feszes látványú, szorosra zárt alakzatot képeznek, bekezdés nincs, de mondat hál' isten igen, bár a kötet olvasóbarátnak még így sem nevezhető. A mondatok ugyanis szépség, harmónia híján valók, töredezettek, roncsoltak, akadozóak, mondat-szinten is dadogók, a belső dadogás ritmusa, illetve bizonyos automatikus, gépi szöveggenerálásnak tetsző ritmus viszi előbbre a mondatokat, amelyekből aztán valamilyen szövegegyüttes épül. A lexikális alapanyag a hétköznapi beszélt nyelv, belső szócsavarásokkal, szó-összerántásokkal, viszont fölül-központozott a textus, főleg vessző ott is, ahol grammatikailag nem föltétlenül indokolt, ez a sok vessző is sajátos ritmusképző erővel bír (lehet, a verssort helyettesíti?), lelassítja a befogadást, mely a szöveg-szintű dadogással együtt egyre lassúbb olvasásra kényszeríti az olvasót (aki persze az expozé után szeretné, ha hamarosan kiderülne). A központozás a belső ritmushoz, lélegzetvételhez igazodik, tagol, nem föltétlenül értelmez, mert vagy végigmegy a mondaton valamilyen lineáris, logikus ív, vagy nem, az is lehet, egészen másfelé mászik el a mondat vége, mint indult.
Stílusban, modorban teljesen egynemű a kötet és ez az egyneműség alapvetően roppant — repetitív — monotóniát idéz elő. Az első ciklus ([zajtalanítás]) a legnehezebben befog(ad)ható, jóllehet ide elrejtett e modor értelme, itt van az írás (a sok-sok üresjárat és 'semmitmondás') iránya leírva. A cél persze az elzajtalanodás és elzajtalanítás. Vagyis valamiképpen a csöndhöz való eljutás úgy, hogy leépíteni közben a hangokat, zajokat. Miből áll a beszéd? Hangokból, mely hangokat az ember a szájával képezi. Leírható-e a hang?, látható?, tapintható?, síkba kivetíthető?, vagy háromdimenzióssá tehető? Elképzelni a hangot, mint valamely hangszer hangját, és azt hangolgatni, vagy látványként leírni, ahogy kijön az ember szájából hang, és ha látványként elképzeli a hangot, milyen képekkel írhatja le? A hangsáv — gépi fogalom -, ez a gépi fogalom például alkalmazható-e és hogyan az emberi hangra? Megfogni valahogy a hangot, mint Faust mester az elégedettség pillanatát — lehetséges-e?, a beszéd folyamata, értelme, üzenete helyett például az egyetlen hangot, mint a megállított filmszalag egyetlen kockáját? Székelyhidi Zsolt nem értelmes, meg célratörő szöveget, üzenetet akar létrehozni, azt próbálja elcsípni, hogy jön létre a hang, a zaj, és ebből a hang-sokaságból hogyan lesz/lehet nem-hang, hogyan zajtalanul el a hang. A sok szöveg, beszéd persze az önmeghatározás, a világértelmezés felé mozog majd legvégül, és persze üzenet akar lenni, mégpedig olyan üzenet, amely beszéd, zaj, hangok nélkül — ám mégis csak a nyelvvel — mintegy jelentés nélküli önmagát formálná üzenetté, és ekként szólítaná meg a kedvest. Ekként, tehát olyan nyelvi üzenetként, amelyből hiányzik minden konvencionális nyelviség, ami eltéríthetné a beszélőt, helyette egy lecsupaszított, tömény üzenetté tett hang/zaj/beszéd-kavalkád formálódik (konvencionális) üzenet nélküli (érvényes) üzenetté, amely tömény és sallangtalan. Ám ide mégiscsak nyelvvel/beszéddel lehet eljutni, a beszéd szétírásával tehát. A zaj-talanítása nem a nyelvi redukciót célozza meg, hanem a bőbeszédűséget, mert a sok semmitmondással, üresjárattal éppúgy meg lehet tisztítani a nyelvet, mint a nyelvcsonkítással (nagyokat játszik közben az ember, persze, a nyelvvel) — így tehát (vagy nem tehát) a nyelv negatívjának a megfogalmazására történik kísérlet Székelyhidi Zsolt szövegeiben (úgy is képzelhető, mintegy visszájára vett [nyelvi]kabát). A szöveg, a hang a beszéd lényegének a negatívja, egy negatív öntőforma, mert — valójában persze a nyelv használhatósága/használhatatlansága érdekli, az a nyelvfilozófiai dilemma, hogy alkalmas-e, képes-e a nyelv az emberi leglényeg egzakt transzformálására (kicsit pátoszosabban: képes-e a lélektől lélekig való hív elvezetésre). A [zajtalanítás] ciklus monoton, repetitív modora folytatódik a kötet másik két ciklusában is, de érzékletesebbé, játékosabbá (olvasóbarátabbá) oldva, egy (vagy több) szerelem (konvencionálisan is szép) történetével összetükröztetve a nyelvi képezhetőség és a nyelvi hitelesség dilemmáját. Az igazi szöveg éppúgy nem leírható, írja, ahogyan Stefi, a kedves is, idővel egyre inkább szublimálódik, elveszti fizikai valójára való emlékezetét, miközben lényének egésze valahogy mégis egyetlen nem-valóságos, mégis pontosabb 'a Stefi'-vé válik. Játék is ez a nyelvi csűrés-csavarás, könnyed meg frivol játék („Már elfelejtettem, mi volt, ami miatt végül írni kezdtem. Gondolom, akkor fontosnak éreztem és" — káesem 7), de metafizikai erőtér nélküli biofizikai kényszer is: „Valami, amit el akarok mondani, van. Szúr. Fáj, ahogy bent rekedt. Ki akarom mondani. Amikor a legtöbben vannak így vele, hirtelen változik meg. Szúr, érzem, kénytelen lehetek neki. Fáj, ami bent van. A dolgok mögött, ami kimondásra vár" (ikon 6). (No, itt, igen, érezhető valamely kukorellys modor, de az 'elején' ez még természetes.) Különös kötet Székelyhidi Zsolt Zajtalanítása, játéknak tűnik, holott éppúgy gyötrelmes küszködés a nyelv használhatóságával, ahogy a hagyományos prozódiáké, éppen csak negatívban, kifordítva, megfosztva a hagyományos poétikai formáktól, eszközöktől. — Lecsupaszítás úgy, ahogy ezt Papp Tibor pontosan írja a hátsó borítón: a költőnek „mintha irodalomágak nőnének ki ujjából, vállából, derekából, akkor mintha ágai végén... a csipkeszélű szólevelek hatalmas lombbá sokasodnának." Szöveg(tenger)e mint egy füst színű szőnyeg (nyelvi hiány, a nyelv negatívja), csak itt-ott apró színes minták, virágok, ornamentikák (szerelmek, szerelmeskedések), belerejtve — és ez, nehéz elhinni, de lehet szép.


Payer Imre: Egyes szám, egyetlen személy (Parnasszus, 2003)
Kérdés, tekinthető-e Payer Imre juniornak — a tényleges juniorok között? Jelen kötete már a negyedik (előtte: Létbesurranó, 1991; Föl, föl, ti rabjai a földalattinak! 1998; A bábjátékos függönye meglibben, 2001), és díjak, okoltan (Arany János-, Nagy Lajos-díj, Szépírók Különdíja). De az Egyes szám...köthető szorosan Junior Parnasszus-díjához, tehát ne tekintsünk széjjel az időben, se más kötetei felé, nézzük ezt a szolid terjedelmű kis könyvet. Költő írta, nem vitás, jó költő. Kimunkált versek, rutinos technika, mondanám, a kimunkált jelző 'ül', a rutinos nem. Nem rutinos, túl van azon a stádiumon, hogy igazolja költőiségét, keresgélje, netán villogtassa/fitogtassa mesterségbeli tudását, ezekben a versekben már egészen azzal van elfoglalva, hogy minden fölösleges cicomától, körülményeskedéstől megszabadítsa a nyelvet. Persze, nyelv, továbbra is, meg nyelvi megelőzöttség, mégis, a verset az alkotó világlátása, világszemlélete szervezi alapvetően. Payer Imre letisztult pontossággal érzékeli a maga pozícióját, a világot, a világhoz való viszonyát, és tapasztalata komor, sötét, illúziótlan létérzékelést vizionál, a versbeszéd pedig nyílegyenesen a közlésre irányul. Mindjárt a nyitóvers érzékletesen intonálja költői világát; rövid tőmondatok, egy hétköznapi pillanat látványának egzakt rögzítése, és egy éppen csak elkezdődő meditatív reflexió mindössze, de benne az én helyzetkijelölése („A buszon vagyok. Egyedül vagyok."), ott léte jelentésnélküli lét egy jelentésnélküli világban („Kapaszkodom. Ez van. / Ami ezen kívül van, az is így van.") — ez a semleges létezés beleágyazódik a természeti és a kozmikus időbe, és ugyanebben a semlegességben állandósul („Az ember meg utazik a buszon, / 153 év múlva... / A nap felkel és lenyugszik. / A mondat elkezdődik, befejeződik"). Árnyalatnyi csak, hogy a vers a transzcendencia erőterébe kerüljön, s akkor kegyelmi állapotot, elfogadott harmóniát villantana föl a vers, de mert a transzcendencia hiányzik, a lét és az élet kiüresedését, kopárságát, és az ehhez való viszonyulhatatlanságot rögzíti. Másutt a beszélő a peremen áll (Közel a peremhez), körülötte hideg, jelentésnélküli tárgyi világ, de erről a peremről mégsem veti el/le magát, talán mert a lét erősebb, talán, mert a levetés éppoly cél- és jelentésnélküli lenne, mint a peremen való levés. A 'játszmának tökéletesen vége' életérzése dereng át a sorokon, nincs másik esély, csak az üres öltözők, az üres pálya meditatív, szemlélődő elfogadása, és a volt játékra (teljességre) való egyre töredezettebb emlékezés. Az emlékezés a kereső úton levésében ölt formát — Payer Imre verseiben gyakori az időben és a térben való mozgás. Az időbeli mozgás az antik mitológiáig ér vissza (Apolló, Hermész, Hérakleitosz, Oidipusz, Orpheusz, Horac), a térben való pedig a mai élet fizikai közlekedési eszközeivel történik (busz, villamos, vonat). A mai térbeni és a régvolt időbeni mozgás többször finoman összeér, mintegy palimpszesztként rétegződik egymásra a régvolt metafizikai teljessége és a ma deszakralizált, profán disszonanciája. Horác például „úgy várja a csatlakozást mint gyermek a karácsonyt" (ez a cím), s erre az idilli bájra nyersen ráüt a disszonáns kezdet: „Gémberedett buszozások a gubbasztó Budapesten. / December van. Fagytól szikár, pöndörödő levelek // kallódnak most az utcán. Egy k.európai alkoholista, / csöves Horác leheli az ujja begyét. Toporog..." — szemérmes szolidaritásvállalás, és roppant keserűség, lám, mivé rohadt a fényes latin szellem cirka kétezer év alatt (és ezt a lerohadást írja újra több versében is Payer Imre), csakhogy, a vers záró sorában a homeless Horác „Várja a Csatlakozást" — Dsida kultikus költeményét (Nagycsütörtök) idézve, és ezáltal, minden megkeseredettsége, reménytelensége dacára, hirtelen kultikus térbe és transzcendens erőtérbe állítva a verset mégis. Sivár jelen, kiürült lét, az ember a túlélésre összpontosít — Sir Khan arról énekel, hogy bizony úgy bezabálja Mauglit, semmi, jel sem, emlék sem marad utána, „Csak a vad, az eszelős emésztés" mutatja, hogy valami talán mégis történhetett. A csak a jelenre vonatkozó versei, ha lehet, még keserűbbek: Elemi című versében ismét a rettenetes kilátástalanságot írja verssé, az élőbeszéd dísztelen, puritán fogalmaival, önmegszólító narrátori pozícióban (az önmegszólítás pedig, Németh G. Bélától tudjuk, a válság biztos jele), az utolsó sorban azonban egyes szám első személyűre vált, ekként: „De letépném a felhőket az égből!" — nagyon erős kép, nagyon erős indulat, káini talán, talán a kiűzetett/bukott angyaloké; ijesztő belső feszültség, ami nem tud hová kifutni, legföljebb Isten torkának ugorhatna neki, ha. Megidéződik Kosztolányi is, éppen mert a költő (is) negyvenéves, de nem történik semmi, pontosabban: újra és újra a semmi történik meg, viszont a semmihez nem lehet viszonyulni, a nem-változás nem sztoikus állandóság. Azt hiszem, nem „nagy" költészet a Payer Imréé, de legjobb darabjai nagyon sűrű szövésűek, tömények, koncentráltak, látszólag puritán nyelvükkel is időket, tereket nyitnak meg, és lényeges ponton pontosan fogalmazzák meg korunk emberének életérzését: létbe vetett bizalmának elpárolgása miatt érzett keserűségét.


Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő (Alexandra, 2006)
Akkor is tévedhetetlenül rájönnék, hogy nő írta a verseket, ha a szerző neve nem árulná el. De hogy miért, szabatosan nem tudnám megmondani. Kiss Judit Ágnes szabályosan berobbant az irodalomba, részben kihívónak, provokatívnak tetsző nőisége (bár mások is voltak/vannak ekként, és nyilván kandi kíváncsiság is változatlanul: vajon a 'nő' meddig megy el, ha leír, és meddig, ha nyilatkozik, mert a cselekedetekben a férfi-nő differencia nem nagyon mérhető), és nyilvánvalóan magas szintű verstechnikája, és persze sajátos modora miatt.
A biográfiából kiderül, civilként az őt alkalmazó normatív iskolavezetőket nem átalta bosszantani — kérdés, hogy ezek a részinformációk hozzátartoznak-e a megértéshez, nyilván nem, és én sem szeretném a szerepből értelmezni a verseket, vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak a szerepnek, amely a média révén máris a költő köré nőtt (bár nem a költő ellenére), noha nem új jelenség, volt már, hogy a szerep a versek fölé (l. váteszköltők például), de versolvasó legyen a talpán, aki pontosan ki tudná méricskélni, meddig még, és mettől már nem.
Nézzük a verseket, mint verseket (okszerűen nem eltekintve, viszont nem is túldimenzionálva azok Magyarországon még mindig pikantéria számba menő erotikus vonatkozásaitól). Kiss Judit Ágnes mer és tud dalt írni, mer és — a dalnál is jobban — tud antik metrumokban, strófákban, és még annál is jobban villoni balladákban verselni. Hajlékonyan bánik a nyelvvel, könnyedén rímel, játszik a ritmussal, verseinek erős a zeneisége, nem kis részük nem csak mondható, de énekelhető, dúdolható, könnyedén megzenésíthető darab. És mindennél jobban mer egy sajátos modort használni. Ez a modor a magyar irodalmi hagyományban a Psyché (Weöres-teremtmény) modorának közeli rokonságát sejteti első olvasásra, a versek 'beszélője' (huh!) az a nő, aki főleg afféle céda szerepet játszik. Egész ciklus szól Villon modorában (Testi mese), és ha Villon, akkor Faludy György. Faludy, akit a magyar irodalmi kánon csak vonakodva akar (vagy egyáltalán nem akar) kanonizálni, mert könnyed, és nagyon könnyűnek látszik. Faludy persze könnyű is, nem csak könnyed, de valahol mégis nagyon költő — ugyan egy pompás rím kedvéért rögvest lemond a mélyebb gondolatiságról, de balkézről meghódítja még a versnek zsigerből ellenálló olvasót is. Az antik metrumok is jelen vannak Kiss Judit Ágnes verseiben, ami tényleg öröm, kivált hogy ma, amikor a közszereplők beszélni is alig tudnak, a klasszikus irodalmi hagyomány kiveszőben, valaki (nem egyedül persze) a régi korokhoz úgy nyúl vissza, hogy az iskolában meg nem tanulható verslábakat szép könnyedén, elegánsan megtölti élettel. A játék (szerep, maszk) weöresi módja, a természetes életöröm, az elemi mérgelődés-morgolódás-zsörtölődés, a(z al)testi örömök fölszabadult kibeszélése, a könnyedség, elegancia, dinamizmus villonos-faludys módja, plusz az antik görögök játékos, évődő erotikája — együtt szarkazmussal és pátosszal telített fergeteges karneváli tobzódás és hangulat. Azt hiszem, valójában ez a könnyűnek látszó (vagy tán az is), az irodalomhoz, a nyelvhez katartikus elevenséggel való viszonyulás szokatlan a magyar költészetben — megszoktuk, ha a költő játszik, játéka véresen komoly, lehúzza a filozófia, de minimum kibontható belőle a dögnehéz Heidegger vagy valaki hasonló. Kiss Judit Ágnes viszont legjobban játszani szeret — maszkokat ölt magára, a frivol, feslett nő maszkját, vagy a feslettségre vágyó nő maszkját, vagy annak a nőnek a maszkját, aki nem feslett, csak — talán a francia erotikus irodalomban természetes, nálunk nem az — elemi módon szeret... hát, nem mondom, hogy szeretkezni, valahogy modoros volna, amaz közszájon forgó szó meg túl brutális, hanem, mondjuk, közbülső, de relatíve szabatos kifejezés: kefélni. Erről szólnak az antik görögös, villonos, faludys, psychés maszkos versei (többség), a vérbő életről, az altesti örömökről — hatalmas, felszabadult játékban, maszkos játékban, egészen a ripacskodásig. Ami csöppet sem baj, mert az élet is, a költészet is játék is, amitől elviselhetővé, vagy örömtelivé válik a... mi is? Szóval az, amit a maszk eltakar. Jól fölépített könyv az Irgalmasvérnő, az olvasó belezuhan egy maszkos, vásári, kuplerájos hangulatú, túlhabzó életbe, amelyről a könyv végére kiderül, hogy az álarc mögött csak szomorúság és hiány, vagy már a hiány hiánya van, ad abszurdum, Isten hiánya: „valahol mélyen, egészen mélyen, / ahová nem hat se Freud se Jung, / ásít az űr, az a hiány a térben, / fekete szájjal tátog a lyuk. /.../ valahol mélyen, egészen mélyen, / ahová nem ér le semmi teszt, / kiált a tér, az a hiány a térben, / s lassan Isten-alakja lesz" (Valahol mélyen). Sejtettük, Kiss Judit Ágnes jobb költő annál, semhogy elég lenne számára a szexualitáshoz erősen kötődő szerepekben megépített alak(más?) körbejárása (tehát nem nő-szerepet kell keresnünk a versekben, hanem szerepet, amely történetesen nőé). Van itt mélység is, mégpedig pokol-közeli, az, hogy vagyok-e én, átléphetem-e az én határait, feloldhatom-e a magányt, vágyakozhatunk-e a transzcendens teljességre ebben a „szarzsák" mivoltunkban, és egyáltalán a kefélés, szerelmeskedés, stb. mit és milyen határidőre old meg bármit is — extravagánsul szerepekbe rejtőzködve és szerepekben föltárulkozva, rengeteg — könnyed, derűs és fájdalmas — játékkal.