Spanyolnátha művészeti folyóirat

Pécsi Györgyi

(Minden kicsit más...)

Hehe, mily régen ültél itt.
Némiképp elsodródtál az utóbbi időben, egészen mostanáig, vagyis éppen eddig a pillanatig, amikor újra itt vagy és ezen gondolkodsz, nem tűnt fel, nem jutott eszedbe, hogy hát ennyire eltávolodtál.
Most tehát fokozottan örülsz. Vidám vagy, kockáztatod, rövid ideig csak, amíg megiszod a jól bevált hosszúkávé hideg tejjelt, de már ennyi is megéri.
Ahogy azt mindig is tetted, körbenézel. Semmi nem változott. Pontosabban minden kicsit más, a lényeg viszont maradt, persze. A szituáció. Az ismerősségtől, a szinte otthonosságot nyújtó környezettől váratlanul felszabadult és kiegyensúlyozott vagy, régóta ismeretlenné felejtett érzések kavarognak benned.
A zene, természetesen, ugyanolyan semmilyen, de hát ez mozdulatlan tény az ilyes helyeken. Az emberek is mások, mégis ugyanazok (hűha). A mozdulatok, a tekintetek nem változnak. Ebben a templomban ez a közlekedési, viselkedési forma a megszokott létállapot.
Üzletről, szerelemről társalognak körülötted, várnak nőre, férfira, igaz, könyvet senki nem olvas. Normális újságot sem, csak áruházi magazint, szórólapot, terméktájékoztatót, de ebben nincs semmi meglepő. Az lenne a furcsa, ha fordítva lenne.
Te sem akarsz kitűnni. A zakózsebedben parázsló Szathmári Sándor-kötetet nem veszed magad elé, nem akarsz demonstrálni. Egyébiránt régóta nem akarsz máshol sem, nincs ugyanis semmi értelme.
Lebegés. Ez a szó fejezi ki legjobban, amit érzel. Kissé kábán, szinte testetlenül szívod magadba a körüllengő mozgást, vanást. Jó, hogy egyedül vagy. Bár sok olyan emberrel tartod a kapcsolatot, akivel, ha felbukkanna, szívesen váltanál pár szót, ám ezt a békét most jobb magadban megélni.
Két székkel arrébb leül egy csinos, vonzó lány. Úgy tűnik, lenne esélyed, sőt. Mégsem érdekel. A közeledő-távolodó magassarkú cipők szakadásig tömött zacskóktól ritmustalan kopogásának zenéje leköt. Öntelt férfiak néhány szót dörmögnek. Mindenki fontos, jelentős, bizonygatja magának, a külvilágnak az egyediségét, a megismételhetetlenségét. És habár alapvetően igazuk van, a szinte a nemlét végső nyugalmába átívelő csendes szemlélődésedet nem cserélnéd el semmivel, senkivel.
Legszívesebben rajzolnál. Csak élveznéd a puha grafit siklását, grimaszba nem torzulna az arcod, csak fenségesen repülnél, akár az angyalok, hallgatnád a szárnysuhogásod, élesen látnád az arcokat, lerajzolnád egyiket a másik után, még cigarettaszünetet se tartanál, nem ennél, nem innál, szinte nem is lennél amúgy, belesimulnál a rajzolásba, az emlékezeted, a papírlapok és az arcok milliói lennél, a végtelen vonalú ceruza lennél, megszűnne az idő — hogy végül aztán körülálljon, megilletődve, áhítattól némán bámuljon ember, isten, ördög, s az összes ember alkotta, ember előtti-utáni létező. Aztán melléd telepedik a Nap, a Hold, az összes bolygó és fekete lyuk, végül az egyébként hullásig gőgös és érinthetetlen csillagok.
Friss tábortűz illata kezd áradni, szerelmesen összegabalyodva az egyre erősödő énekkel, és az egész közepében veled oly gyönyörűséges, hogy a jeges űr is olvadni kezd.