Spanyolnátha művészeti folyóirat

Láng Eszter

Mégse légyott

Hát ha maga azt gondolja, hogy megteheti, édes Úr, hogy itt mindenkinek a nevében nyilatkoztat, intrikál, furkál, keveri a fekáliát, akkor maga nagyon téved, édes Úr! Mert hogyan is merészeli a mi nevünkben nyilatkoztatni a maga minden irodalmi és afféle barátját Ácstól Zsuboriig és még tovább, és befeketíteni a mi szép, életen túl is tartó kapcsolatunkat a hét tyúkunkkal együtt. Még hogy nem tudni, ki is az a Verizmó! S hogy milyen nemű, azt se! És maga azt gondolja, hogy ezt magának mind lehet, és hogy ezt józan ítélőképességű emberek el is hiszik magának? És hogy mer egyáltalán Verizmónak nevezni! Engem, VERÁT — csupa nagybetűvel! Engem, akit mindenki ismer! És akit legfeljebb Veruskónak becéznek, de sohase Verizmónak! Kikérem magamnak, hogy maga engem dramatizáljon, mit sem törődve arányaimmal! Hát ki jogosította fel magát, hogy belenyúljon a textusomba! És emellett gyöngejellemű barátocskáit is erre bíztassa! És ráadásul még primitizálja a vokális kultúrámat is! Micsoda formalizmus kell hozzá, hogy eliminálni kívánjon engem, és spektrumomat jelentéktelennek tüntetni fel, és monotonnak, fantáziátlannak is! Engem a maga primer expresszivitása egyszerűen felháborít, és elementáris erővel tör ki rajtam az ellenállás makacs akarása! Bosszúm szomjazik!
Még hogy nem tudja, hogy színtiszta magyar vagyok!? Ősi származásom egyenesen a pártusokhoz vezet! De magának, édes Úr, fogalma sincs a pszichológiai realizmusról! Maga olyan szövegillusztráló éneklésmódot követel az állítólag szeretett barátaitól — róluk is persze megvan a véleményem — amelyben a vokális árnyalásnak a legkisebb helye sem lehet, még a szív icinkepicinke pitvarában sem, se jobb-, se baloldalon. A maga szövegét kell mindenkinek kántálni! Na jó, megengedi, hogy ki ezt, ki azt meséljen mirólunk, ahogyan a piszkos fantáziájuk szövögetni bírja a hazugságok hálóját. Hát emiatt tagadja el a koromat is! Mintha már nem látszana rajtam az ifjúság tünékeny bája — ahogyan drága jó édesapám szokta mondogatni. Ámde látszik, maga vaksi. Mondja, honnan vette, hogy egyikünknek sem áll szándékában randevúzni! S hogy mindketten ímélben, épp ugyanabban az időpontban mondjuk le a légyottot. Hát maga nagyon téved, édes Úr. Merthogy mi semmiféle légyottot ímélben nem szoktunk lemondani. Emilben, az más. Az egészen más! Emilben aztán van légyott, és van lemondás is. Emilben én már egészen lemondtam a fiumei zálogház örökségéről is. Aranyszálon függött, és hajszálon múlt. Emilben például ezt lehetne elmondani. Ezt a függést. Még jó, hogy addiktológus nélkül is leszoktam az emilezésről. És erre jön maga, édes Úr, és össze-vissza fecseg mindenféle zagyvaságot, és szellemi bujálkodásra biztatja a környezetét! Ímélben! Hát maga nem tudja, amit már mindenki suttog — és mellesleg eddig se nagyon titkoltuk —, hogy én vagyok abban a várban a hetedik. Enmagam vagyok ráadásul. És megsúgom magának, édes Úr, hogy Kékszakállú nem fogja lemondani azt a maga randevúját. Nem biza. Merthogy mi nem randevúzunk egymással soha! Erre nincsen szükség. Ugyanis mi együtt lakunk. Sőt: együtt élünk! Feleségül vett! Na ugye: erre nem számított. Férjes asszony vagyok, képzelje! És ebben a házasságban nekem érdemeim vannak, édes Úr. Kitakarítottunk ugyanis. Ki az egész várat, az összes szobát. És kihordattam vele szépen az összes szemetet, és kereszthuzatot csináltattam. Kiszállt az összes bűzös, áporodott, poros levegő. Kicseréltettem a szőnyegeket, a kárpitokat, újrahúzattam a bútorokat. És virágokat ültettem a várudvaron. Ő szokta locsolni, a Kékszakállú. Én meg irányítom. A hetedik szoba ablakából. Én vágattam az ablakot is. Mégiscsak fantáziátlan maga, édes Úr. Mert erre azért nem gondolt, úgy-e, akármilyen nagy szarkeverő is maga? Na, itt van akkor magának ez az ímél. És megírom: nem fogok randevúzni Kékszakállúval. A biztonság kedvéért neki is elküldöm e levelet. Miheztartás végett :)).
Na csá!
Vera Nemverizmó, Nemis LángEszter