Spanyolnátha művészeti folyóirat

Onagy Zoltán

Vero' és vérző natúra

Kedves,
fogalmam nincs, mikor és hogyan sikerülhet nekünk - végre - vad szellemi érintkezéseinket bővérű testivel helyettesíteni, amikor beszéd helyén izmok (vero: gyűrűsizmok és barlangos testek), bőr és valóságos szerelem, amikor az értelem száguldó emócióit átalveszi a test lepedőhöz kötött teljesítménykényszere. Minden fölös, idegborzoló beszéd nélkül. De most aligha rendeződik kedv szerint. Az elkerülhetetlen természeti csapásokat társadalmi tragédiák sora követi. Előbb az árvíz. Máig belesajdul a hátam a sok ezer fölöslegesen megtöltött, mozgatott, sorba rendezett homokzsákra gondolva, mögöttük a mérhetetlen víz. Azután árvíz hozta szenny. Döglött malacok és hasukat fölfelé fordító kutyák, tyúkok libasorban, libák tyúksorban, aztán feltorlódva a fák keltette örvényben, szétszóródva úsznak lefelé az irdatlan tenger mocskos habjaiban. Azután a konnektorból egy éjszaka megindult a víz. Menekültem a fölső szintre, onnan a tetőre. Felállítottam egy sátrat, szerencsére, mert a keselyűk ott vájják ki a szemem álmomban. Két hetet töltöttem a tetőn. A bojlerből mertem vizet, mert az mégis különös halál lett, hogy körben a fák közt mormogó tenger, én meg szomjan halok fölötte. Azután elmúlt, a víz visszavonult. A konnektorok azóta is kiprüszkölnek egy-egy pohárka iszapos vizet. Gondolhatod, kedves, miféle körülmények, ahol nincs se villany, se net, csak a bűz. Aztán a szart lapátoltam két hétig, mert az összes rohadt kimosott pöcegödör tartalmát ide forgatta be az ár, mint mindig. Már megszoktam, hogy igen, valamennyit, de ekkora szarhegyet eddig soha. Mész és lapát. Itt élek, nincs hová menekülnöm, a szerencsésebbje pakol, megy. A szerencsésnek nincs hazája. Nekem van hazám, házam, meg is szívom, ahogy csak kell. Még mindig itt a víz fenyegetése, amikor a következő csapás, a választások utáni öngyilkoshullám szakadt rám. A vesztesek végső elkeseredésükben elmondtak egy imát, hogy "Hajrá Magyarország!", leballagtak a pincébe, szöget vertek a gerendába, kötelet csomóztak rá, a másik végére hurkot, azt ügyesen a nyakra illesztve kirúgták a kishordót, a hokedlit, a borsófejtő kisszéket, elköszöntek a keserves és reménytelen világtól (vero'). Amíg a hullagyűjtők nem jutottak le a vízhez, az utcavégen dobálták le a platóról a hullákat, mint az ölfát. Azt mondták, sokszor le se mernek menni a pincébe, mert egy-egy kilátástalan családot látni a szögön száradva életre szóló depressziót okoz. A hullagyűjtők úgy cserélődnek, mintha háborús helyzet volna. Kedves, most képzeld el. Most ez van. Vágyom rád, de a csontomban bujkál valami fertőzés, betegség, gyengeség. Ellágyulok, elsírom magam néha. Belebömbölök a dermesztő magyar májusba, a fagyosszentekbe (vero'). Mennék én, de félek, csalódást okozom. Mennék én, de aggódom, a sok szörnyűség után, amit láttam és átéltem, ápolnod és vigasztalnod kellene, ami mégis túl sok a jóból. Nem orvos-beteg kontextusban rendelt bennünket egymáshoz az Úr. Türelem, kedves. Egyszer csak véget érnek a sorscsapások, és mi egymás karjában mosolygunk az elmaradt találkán, a szar- és hullahegyen, a dél felé leúszó lábasjószágon. Lesznek még szép napjaink.
Szeretettel ölel: Vero'