Spanyolnátha művészeti folyóirat

Deres Kornélia

Selyem

Mijadzsima, sintó kapu - Fotó: Nagy Anita és Miwa YujiMijadzsima, sintó kapu - Fotó: Nagy Anita és Miwa YujiKamakura, virágzó cseresznyefa - Fotó: Nagy Anita és Miwa YujiNikkó, Tósógú-szentély - Fotó: Nagy Anita és Miwa Yuji

 

Vannak könyvek, amelyek elkísérnek.
Egy élten át.
Elolvastuk először, mert egy barát a kezünkbe adta, vagy mert megtetszett a borítója, a szaga, lapjának a színe, ellopni ezt tudtuk a könyvtárból, vagy mert erre futotta a zsebpénzből. Aztán elolvassuk másodszor, harmadszor, sokadszor is.
Mert mindig visszahúznak magukba.
A könyvek, az irodalom, az olvasás — terápia és problémamegoldás.
Mindenkinek igénye szerint.
Nekem több „terápiás” könyvem is akad — szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, mert évek óta olvasom újra Alessandro Baricco könyvét.
*
A Selyem szép.
Könyvként is.
Letisztult.
Vörös betű a címoldalon.
Fehér lapok.
Fekete betűk. Mint a madárlábnyomok.
*
Egy történet. Nem szerelmi történet, mert ha csak az volna, nem volna érdemes elmondani. „Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk.”. Mert nem ez a szerelem. A Selyemnek „fehér zenéje” van, különös, zavarba ejtő zenéje, mely halkan szól — bennünk, s lassan kell táncolni rá — mozdulatlanul.
*
„1861-et írtak. Flaubert a Salammbôn dolgozott, a villanyvilágítás csupán ígéret volt még, és Abraham Lincoln az Óceán másik partján olyan csatát vívott éppen, melynek nem látszott a vége.”
*
Hatvanöt fejezet.
Éppencsak száz oldal.
Egy férfi.
Két nő.
*
A férfi nem maga alakítja sorsát, hagyja, hogy mások — emberek, körülmények, helyzetek, — döntsenek helyette. Van felesége. A haja fekete, sohasem tűzi fel. A hangja szépséges.
A férfi élete békés látvány. Szemlélődik s sodródik.
„ … azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék. ... sorsukat olyan módon szemlélik, ahogyan az emberek többsége egy esős napot szemlél.”.
*
A férfi kereskedő. Vesz és elad. Selyemhernyókat. A világ végén.
Japánban.
„Az idő tájt Japán csakugyan a világ túlsó felén volt. Egy sziget – szigetekből, mely kétszáz évig az emberiség többi részétől elvágva élt, a szárazfölddel jóformán minden kapcsolatot elutasított, idegeneket nem engedett be. A kínai part majdnem kétszáz mérföldnyire húzódott, de egy császári rendelet még távolabb tolta azzal, hogy az egész szigeten megtiltotta az olyan csónakok építését, melyekhez egynél több fa kell. ….
— Abba beletörődtek a japánok, hogy a selymüket eladják. De a petéktől nem akarnak megválni. Azokhoz ragaszkodnak. És ha valaki megpróbálja kihozni őket a szigetükről, azt bűnténynek tekintik.
A … selyemgyártók úriemberek voltak — ki többé, ki kevésbé — és soha nem fordult volna meg a fejükben, hogy Hazájukban bűntényre vetemedjenek. Ám hogy ezt a világ másik végén tegyék, fölöttébb ésszerűnek vélték.”
*
Vörös kandzsi a címlapon.
Kotobuki.
Az öröm.
Boldogság.
*
Fekete ruha, a tarkón szorosan összefogott haj. Japán férfi. „Hatalmának egyetlen jele egy nő volt, mozdulatlanul feküdt mellette, … fejét ölébe hajtotta, karját a bő piros ruha alá rejtette, mely a hamuszürke gyékényen lángként terült el körülötte.”
A nő szeme nem keleti metszésű, arca egy lánykáé.
„Ezerszer kereste a lánykaarcú nő pillantását, s az ezerszer rátalált az övére. Valamiféle titkos, szomorú, semmire sem jó tánc volt ez. … Az néma tekintettel nézte, századok messzeségéből.”
A hangját nem hallotta. Soha. Csak hangjának hamvai jutottak el hozzá — fekete, madárlábnyomokra hasonlító jelek, vékony rízspapíron.
*
Japán régimódi ország.
Szeretőik hűségét itt válogatottan szép madarakkal jutalmazzák a férfiak. Régimódi a törvénye is — tizenkét ok miatt lehet halálos ítélettel sújtani egy embert. Az egyik ezek közül, ha úrnője szerelmi üzenetét viszi valaki.
*
„Különös fájdalom.
Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni.”
Létezik ez. Igen.
*
„Szeretett uram
Többé nem látjuk egymást …
Megtettük, ami adatott nekünk, és ön tudja ezt. Higgye el: örökre szól.
Tartsa távol tőlem az életét. …”
*
Ne feledjük: a történet a tizenkilencedik században játszódik. Ne várjunk hát repülő– vagy mosogatógépeket, hádétévét vagy empéhárom lejátszót. De pszichiátereket se.
*
Várjunk zenét.
Fehéret.
Mozdulatlant.
Magunk komponáltat.
Törődést.
*
Törődik velünk ez a könyv. Mi meg bele, a megváltoztathatatlanba. Abba, hogy nehéz ellenállni a visszatérés kísértésének. Hogy sötétben szeretni és nem szeretni egyformán semmit sem jelent. Hogy meg lehet látni azt, amit láthatatlannak gondolunk. Hogy nem biztos, hogy az igazság bármire is jó. Hogy döntéseink rajtunk kívül legalább egy ember sorsát befolyásolják – s szerencsések vagyunk, ha csak egyét.
Hogy a vég minden dolog számára különös jelentőséggel bír.
Lehetséges, hogy párszor el kell érni a világ végére — a saját világunk végére —, hogy dönteni tudjunk sorsunk felől.
*
Olyan, mintha semmi sem történne, amikor elolvasod ezt a történetet. Körülötted nem is történik semmi — csak benned. A változás leheletfinom, s csak te érzékeled. Bután hangzik — vagy Zsolt kedvéért blutyán —, de könnyebb utána. Minden.
Szeretem ezt a könyvet.
Szeretem, mert amikor olvasom, hallani lehet a csöndet.
A saját csöndemet.
S ez is egyfajta boldogság.

 

(Alessandro Baricco: Selyem, Helikon, 2005)