Spanyolnátha művészeti folyóirat

Dunajcsik Mátyás

É T E R

És a lepedők sercegéséből
a házmester komponál zenét.
Sopotnik Zoltán

Dunajcsik Mátyás

Akárhogyan is számolta, legalább öt éve kereste Kristófot a lehető legkülönbözőbb férfiak alakjában, s most, hogy ezekre az évekre visszatekintett, úgy látta ezt az időszakot, mint egyetlen zaklatott buszutat életének éjszakai járatán, mely előre nem látott kerülők, zsákutcák és tévesen megválasztott kanyarok labirintusán keresztül vezette lassan, de biztosan a nyugalom felé, melyet Kristóf karjaiban érzett. Mintegy fél órával ezelőtt váltak el, mikor hazaindult kertvárosi otthonába, Kristóf pedig a rádió stúdiójába, ahol vasárnap éjjelente hajnali kettő és három között zenélt.
Miután a Ferenc körútnál felszállt az éjszakai buszra, és lehuppant az első útjába akadó ülésre, Tamás keresni kezdte készülékén a megfelelő frekvenciát, miközben az éjszakai járat nagyot zökkenve elindult az Üllői út kátyúktól felszaggatott betonján. Amikor végre megtalálta az adót, kellemes argentin dallamok futották be tudatának hátsó traktusait, mintha valaki vörös és sárga szalagokat fűzött volna a tekintete előtt elsuhanó villanypóznák és közlekedési táblák közé. Ahogy azonban néhány perc múltán a busz maga mögött hagyta a Határ úti megállót is, a tájjal és az utazóközönséggel együtt a zenében is megváltozott valami.
Az eddig vele utazó, tizenhat-tizennyolc éves suhancokból álló társaság leszállt, s a körülötte sorakozó székeken már csak öntudatlan hajléktalanok és üres tekintetű külvárosiak maradtak, akik hiábavaló harcukat vívták a fáradtság és az álom minden zökkenéssel egyre erősbödő rohamai ellen. A különböző, századfordulós bérpaloták egykori fényét árnyékként őrző gangos házakat Kispest határán átlépve hamarosan felváltották a tízemeletes, szürke tömbökbe rendezett panellakások sorfalai, mintha valaki kivonta volna a Tamás mellett elsuhanó látványból az omladozó homlokzatok, piszkos stukkók és ablaktáblák organikusan változó dallamívét, a város szövete felszakadna, s már csak a sorozatgyártott épületek monoton ritmusa tartaná össze az éjszakát. Nagyjából ezzel egy időben az argentin ütemeket különös bicsaklások, alig elrejthető hibák és szökkenések, hirtelen előre- és hátraugrások kezdték el felemészteni, melyek ugyanakkor maguk is sajátos mintába rendeződtek, eleinte mintegy ellenpontozva a jól ismert dallamvezetés ráérős folyását. Tamás szinte látni vélte, ahogyan Kristóf a Ferenc körúti stúdió összematricázott falai között, akár egy feltartóztathatatlan futónövény, lassan maga alá gyűri a most már csak nyomaiban felfedezhető tangó dallamát. Lélegzet-visszafojtva figyelte a folyamatot, mintha egy magába roskadó épületet nézne.
A házak, fák, szemeteskukák és magányos járókelők között az éjszakai járattal együtt rohanó, láthatatlan vörös és sárga szalagok szövedékében egyre több fémes szál kanyargott keresztül, mígnem az egész hálózat inkább egy ismeretlen bolygó technológiájának kábelrendszerére kezdett hasonlítani, melyen matematikai algoritmusokba rendezett szívverésként pulzáltak végig a basszushangok mély, fénytelenül sötét foltjai, s a velük párhuzamos mintázatokba fogott ipari csipogásokból összeálló, éles felvillanások. Időnként, mintha egy meteor húzott volna el az üvegszálakkal sűrűn befutott kispesti bérkaszárnyák fölött, hirtelen felerősödő, majd oldalirányba elhalványuló zörejek törték meg a hangok szigorúan rendezett rácsozatát, hogy néhány pillanattal később rovarszárnyak csapkodásához hasonló, homogén zúgásnak adják át a helyüket, melynek először balesetnek tűnő, majd ismételten feltűnő megszakadásai, később pedig e kihagyások kihagyásai hajszoltak újabb és újabb struktúrákba.
Mintha valaki félig elharapott, nyögésekbe vagy csuklásba fulladó kötőszavakból és névelőkből rakná össze a költészetet.
A busz hirtelen zökkenéssel megállt, s a Szarvas Csárda téri megálló betonplatójáról egy ötvenes, hivatalnokkülsejű férfi támolygott fel a három alumínium-lépcsőfokon. Éles, nem várt fuvallat érkezett odakintről a férfivel, Tamás pedig összébb húzta magán a kabátját, mintha a körülötte láthatatlan üvegszilánkokként kavargó zajok és zörejek viharában állna, s az előző napi álmára gondolt, mely azon a vidéken játszódott, ahová éppen igyekezett.
Burjánzó, fülledt késő nyár volt abban az álomban, mikor nem sokkal alkonyat után Tamás és Kristóf néhány azonosíthatatlan rokonnal vagy baráttal erdei sétára indult néhány utcányira Tamásék házától. Ahol a valóságban tovább folytatódott a családi házak és kisebb lakótelepek egyhangú síksága, most termékeny búzamezők nyújtogatták szálaikat a delente letaglózó erővel sütő napnak. A köztük húzódó földutak két oldalán zöld bozótosok hajoltak a sétálók fölé.
Közben továbbra is Kristóf távoli mozdulataira figyelt, melyek apadó, majd újra vaskosra duzzadó surrogások, egymást támogató és befolyásoló ütemek és lüktetések formájában jutottak el hozzá az éteren keresztül. Látta maga előtt a valószínűtlenül hosszú ujjak táncát a számítógép billentyűzetén, ahogyan a stúdió magányában egy-egy vékony, fémszínű szálat fűznek a Ferenc körútról egészen Pestlőrincig sugárzó hangszőnyeg többszörösen áttört mintázatába, majd néhány pillanattal később, ugyanennek a mozdulatnak a folytatásaként, szabályos időközönként bemetszéseket ejtenek a kezei alatt áramló anyagon, csak hogy a réseken hirtelen beáramló káoszt néhány újabb szorítás, eresztés és engedés egymásutánjával megint belecsomózzák a zene organikusan változó, magasabb rendjébe.
Akár egy szélben fel-felpúposodó, majd újra elernyedő vitorlavászon, hullámzott körülötte az éjszaka.
Mire az álombéli erdő szélére értek, a sötétség már egészen a tájra ereszkedett, mindössze néhány tompa csillag világította meg a kirándulókat. Kristóf és Tamás egymás mellett sétáltak előre, mintha a külső, fekete űrben, amikor a fák fölé feszülő csendet hirtelen távoli, majd egyre közeledő moraj törte meg. Először földrengésnek lehetett volna gondolni, vagy egy néhány kilométerre elhaladó gyorsvonat tompa zúgásának. Néhány másodperc múlva azonban tisztán kivehetővé vált, hogy a hang nem más, mint rohanó, vágtató paták vagy lábak dübörgése, lovaknál talán kisebb, kutyáknál minden bizonnyal nagyobb termetű, ismeretlen állatoké. Pontosan az előttük kanyargó úton száguldottak feléjük. Ha Tamásék nem tesznek valamit, péppé lesznek tiporva, még akkor is, ha a csapat egyébként békés növényevők megháborodott csordája lenne, s nem kiéhezett ragadozók cohorsa, ahogyan azt Tamás álmának mindent sejtő, de semmit sem tudó zavarában gondolta. Ekkor erős rántást érzett a bal vállában, s mikorra félelemtől lebénult tudata újra működni kezdett, már Kristóf ujjainak szorítását is érezte saját csuklója körül, ahogyan a másik ereje, mit egy semmiből előtörő örvény, magával húzta a bozótosba, s azon túl a sötét búzamezők kalászai közé.
Hogy az azonosíthatatlan rokonokkal vagy barátokkal mi történt, nem emlékezett; az egyetlen érzés, mely a villanásszerű ébredés túlpartjára is elkísérte azon a reggelen, Kristóf kezének szorítása volt, s egy filmszerű nagytotál a csillagok alatt hullámzó földek síkjáról, melyben a két alak a másikba kapaszkodva menekül az álomból kifelé, mint az egymáshoz bilincselt, szökésben lévő rabok.
Szóval akad valaki, aki ha szükséges, képes elrántani őt saját démonainak dübörgő hordái elől, mintha kilométerek távolából, rádióhullámok mások számára érzékelhetetlen közegén keresztül nyújtana neki kezet a vakon robogó buszjárat sötétjében.
Közben az autóbusz elhagyta a Tarkő, majd a Nagyenyed utcai megállókat, Tamásnak pedig jeleznie kellett, ha nem akarta, hogy további le- és felszállók híján a járat ugyanúgy elsuhanjon a Béke tér mellett is, ahogyan az előző két megállóval tette. Mint egy kisvárosi sorozat éjjelre magukra hagyott díszletei, tárult elé a vidékies tér látványa a moziból átalakított szerelvénybolttal és a megálló mellett örökké kivilágított ábécé széles ablakaival, melyeket most Kristóf zenéjének villódzó szálai, huzalai és kábelei fontak körül szakadatlan, folyton változó ütemű lüktetéssel.
Ahogyan befordult a házukhoz vezető széles, átlós alléra a tér közepén álló emlékmű mögött, kétoldalt mintha ezekből az ide-oda kúszó, csapongó fémszálakból épültek volna újra az utat egykor szegélyező, évekkel ezelőtt kivágott óriási jegenyefák. Hazaérkezett hát, gondolta magában, amikor a másik a távoli stúdióban leütötte műsorának utolsó hangjait, s bezárta a zajokból font, különös zenét vezérlő programot.

• • •

Fotó: Szmolka Zoltán
(
http://www.flickr.com/photos/zoltanszmolka/)