Spanyolnátha művészeti folyóirat

Ijjas Tamás

Hradzsinfrász

szokatlanúti feljegyzéseim –

Őrségváltás, katonapillanatPrága a magasbólPanorámalufi a magasbólArany utcácskaBekukkantás egy utcácskai üzletbeSörözünkKarlovy VaryKarlovy Vary a völgybenParkkolonnád Karlovy VarybanAhová vissza kell menniA Moldva a Károly-hídról

 

... és kell még fényképező, bele elem, festék szemre, hogy a képeken mutassak, akkor még nem tudom, hogy a lábaimat fogom fotózni, visznek. Cipzár-, autóhang, egyik sem valami biztató, a megérzésem ismét nem csal, hamarosan csereautóval megyünk a luxusbuszhoz. Luxusszerencsénk van, visz Prágáig, táskámban büfé: mazsola, ásványvíz, meg ásványtalan, ahogy akad, keksz meg korona. Akkor még nem tudom, hogy nem lesz idő költeni, a lételememhez tartozó nézésnek áldozhatok.

 

A városnyi méretű Hradzsin tikkaszt. A valamikori nyüzsgő piac hangulatát érzem, haladás, haladás, az ütemet nem tudom felvenni, nézni akarok, de a járás győz. Pillanatnyi térzavarba is kerülök: hollywoodi filmekből ismerős hangulatom támad, vagy háborús filmben vagyok, a Prágai Vár főbejáratánál zenés őrségváltás következik, bocsánat, hogy mulatságosnak találom, a turisták odaállós fotózásával együtt. A Várkaputól délre lenézek, a panoráma ámít, panorámanéninek hív a lányom azóta, de lehet panomárának mondja. Száztoronyszámolásba belezavarodok, figyelmem leköti az első „kedves” városi legenda egy hatalmas fekete kutyáról, amely éjjel tizenegytől éjfélig kíséri az arra járókat egészen a Loreto kegytemplomig, majd odaérve köddé válik.

 

Az Arany utcácskába érve azonnal elfeledem ezt a borzongást, a látvány majdnem győz — a hogymigyőzért tessék tovább olvasni —, a várfalhoz tapadó házacskák mesekönyvnyi világa rajzolódik belém. Várvédő lövészek lakhelye volt ez a szűk utcácska, majd kézművesek, aranyművesek költöztek ide, innen az elnevezés. Igen, utánanéztem.

 

A 22-es előtt időznöm kell, sőt kerestem is, bevallom, mert tudtam, Kafka nővére bérelte ki, s az író is sok időt töltött itt. Nekem van rá 2 percem.

 

A legtöbbet az Orloj miatt gyalogoltam. A csakazértis győzött. Hallanom kellett, de látnom is. Lételemem, ugye. A csillagászati óra alatt összegyűlt tömeg úgy számolt, mint szilveszterkor szokás, vissza: hallottam német, angol, cseh, orosz, japán, magyar tízkilencnyolcat. Az előbukkanó, lentről aprónak látszó figurácskák táncolnak, mert ugye a mozgás is. A lételemem, ugye. A forgó alakok közül egyet bírok nézni, a többi ugyan mozoghat, egy pillanatra sem láttam, csak a Csontváz-figurát: egyik kezében a lélekharang kötele, másikban a mulandóság homokórája. Ne tessék gondolni, hogy ezt így pontosan láttam is lentről, utánanéztem, készültem — ásványvíz, mazsola, festék szemre, fényképező, benne elem, költőpénz, nézés.

 

Ha Róma, akkor Colosseum, ha Párizs — Eiffel-torony, ha Prága — Károly-híd. A város legöregebb hídján kétségtelenül én, a csoport legfiatalabbja akarok a legtovább időzni. Nem azért, mert tudtam, hogy a 10. században fahíd, a 12. században kőhíd ívelte át a Moldvát, s a kőhíd maradványai máig fürdenek a Moldva vizében. Ha tudtam volna, mélyebben nézek.
Építője 1357-ben állítólag borral és tojással kevert meszet tett a malterbe, hogy erős legyen a híd. Prágában kevés volt a tojás, ezért minden cseh városból vittek, szalmába rejtve, óvva szállították. Akadt félreértés: keményre főzött tojás, sajt és túró is érkezett. Az egész cseh föld tojásain állok.

 

A 30 barokk szobordísz közül Nepomuki Szent Jánosé a legérdekesebb — állítólag aki megérinti a szent szobrát, biztosan visszatér a városba. Azt hiszem, ezt elmulasztottam.

 

Ha nem a harangszó ideje alatt érnék a Loretóhoz, magam is meglepődnék. A keresztény zarándokhely harangjain kellemes Mária-himnusz szól a pestisjárványban elhunyt gyerekek emlékére.

 

Prágában túlkínálat van legendákból, II. Rudolf bogaras uralkodó idejéből is szól egy, aki az aranycsinálók, asztrológusok, mágusok világát teremti meg, olyan átmeneti korban, ahol a felvilágosodás eszméi nemigen élnek még. A Gólem legendája az egyik legmegfoghatatlanabb, nem is értem első hallásra, igen, a felvilágosodás racionalizmusának ideje győznie bennem, hogy értsem: egy fehérbe öltözött rabbi lement éjjel a Moldvához, s a négy elemből, a levegőből, földből, vízből, tűzből megalkotta varázsigéket mormolva a Gólemet, aki szolgálta a rabbit, s csak pénteken pihent. Egy alkalommal a rabbi elfelejtette kivenni a varázsigét tartalmazó papírt a Gólem szájából, aki törni-zúzni kezdett; a rabbi kivette belőle az élet szikráját, darabokra tört az agyagteremtmény, a Régi-Új zsinagóga padlására vitték a maradványait. A „bárdolatlan egyén", ahogy a neve jelentése sejteti, nemigen bánta zúzását.

 

Este mintha kártyakeverés és kockarázás hangja hallatszana, eszembe jut a napközben hallott történet, rosszvacogás fog el, megnézem, nálam-e a telefonom — egy sírásó szomorú történetét hallottam, a szomorú emberről. A napközbeni tevékenységét feledni akaró ember egyetlen szórakozása a kocka- és kártyajáték. A sört nem szereti, de a Gyömbérkocsmában lel játékpartnerekre. A pestis idején sokan isznak, a kocsma tele, remek partik vannak, s ő két állandó cimborára talál, akikkel rendszeresen játszik. Amikor a két barátját elragadja a pestis, s éjjel átmegy a kápolnába hozzájuk, panaszszóval még egy utolsó játszmára hívja őket. Társai legendahűen felélednek, földre ülve nagy kártyacsapkodásba kezdenek. Iszonyú vihar kerekedik, éjfél után ablaktábla omlik, reggel mindhármukra földön fekve találnak, az immár halott sírásó kezében a kártyapaklival, aki a legenda szerint viharos éjszakákon kísért, keveri a kártyáját és rázza a kockáit, s ez az átok csak akkor oldódik fel, ha valaki nyer. Nem tudok kártyázni.

 

Az Óvárosi tér nyüzsgő, hatalmas, a különlegesen számozott házak közül a 3. a legérdekesebb, itt nyomták az első cseh bibliát 1488-ban, homlokzatán 3 fehér rózsát ábrázoló cégér, szintén egy legenda — három gyönyörű, de kevély nővérről, akik itt laktak. Minden kérőt visszautasítottak, de egy különösen délceg férfi mégis elnyeri a legidősebb nővért, elviszi hazájába, Itáliába. Később egy másik legény a másik nővért Angliába, majd egy harmadik férfi a legfiatalabbat Franciaországba. Sokáig semmi hír felőlük, majd egy vándorlegény elmeséli, hogy a 3 férfi ugyanaz volt — álcázta magát, megszerezte, kifosztotta a nővéreket, aztán elhagyta őket.

 

A Vencel tér szállodái, színházai, mozijai, kávéházai, modern üzletei olyan forgatagba kevernek, hogy órákon át elfeledkezem a járás mechanizmusáról. A történet szerint IV. Károly ügyelte a tér pontos terv szerinti elkészülését, mindennap végiglovagolt, s figyelt. Egy sikátoros utcácskát is észrevett, el nem rendelt utcácskát, de nem bontatta le, viszont elneveztette Nekazalkának, meg nem rendeltnek.

 

Az 1km hosszú, inkább sugárútra, semmint térre emlékeztető terület a Champ-Elysées hangulatával lehet rokon. A járműveket innen kitiltották, zene szól, fúvósok valahol, leülhetek végre egy csodás kávézóba, kubista lámpaoszlopot bámulok. A nézés.

 

Sehol a Víztől való félelmem, a Moldva — Moldau, Vltava — gyönyörű, merek hajóra is ülni, csendes donogása közben bámulok, Smetana után én is zenélnék — hajózom. Mostanában sok olyat megszeretek, amit eddig nem.

 

Magamhoz mérten is régen ettem, betérünk az U Kalicha (A kehelyhez) nevű sörözőbe — imádom ezeket az U-neveket — régi fabútorokon pihenek, illetlenül a fejemet is leteszem, lehet, ha akkor tudom, hogy ez a söröző volt Hašek törzshelye, a lábamat is felteszem. Nem rám vall, hogy nem állok meg az első helyen; az 1499 óta létező első prágai söröző, az U Fleku (Az órához) — mondom, imádom az Uakármiket — éjszakáig ott tart, helyben főzött erős barna sörét is megszeretem. Mondom, megszeretős lettem.
Azt is megtudom, hogy ha „rigót” („řezané”) kérek, az fele barna, fele világos arányban kevert sör, sőt, olyat is kérhetek, hogy a világosra csapolják rá a barnát, és csak a számban keveredjen össze a nedű.

 

Korsólengetőkkel barátkozunk, Becherovkát is kínálnak, köszönöm, nem kérek, majd Karlovy Varyban. Csakis mandulás ostyával.

 

Most megkóstolom a knédlit, na, ilyet sem tudok még, a kenyértésztából vagy krumpliból készülő köret finom, párolt savanyú káposzta dukál hozzá, nemszeretemsertésszelettel. Aztán alma leveles tésztában sütve — cukros-fahéjas mazsolával töltött egész almából készül ez a jellegzetes cseh desszert.

 

Az útközben bekapható bramborák, a szószos krumplilepény miatt még vissza kell mennem.

 

Mi is győz? Másnap a minden oldalról erdőtől övezett Karlovy Vary. Karlsbad. Már csak a fürdősón nézem. Sörözők, kilátók, obeliszkek, kőpadok. Parkkolonnád — ahol Arany János is sétálgatott, s azt írja Karlsbad vizeiről:  „Ha a vizek a doktoroknál jobbak nem lennének, az emberek bizony mind-mind elvesznének.” Wallenstein nyomán nem fogom kienni a várost a vagyonából, 900 zsoldosom sincs, mint neki volt, s leszek-e olyan szerencsés, mint Goethe, aki 13-szor járhatott itt. ahol az ország legforróbb vizű forrása, a Vrídlo található.

 

Amerre nézek, mindenhol speciális poharakból isszák a helyi vizet, nem is poharak ezek, hanem kis csőrös edénykék, jobban tetszenek, mint a víz íze, mert az sósan büdös, a csorgó kút vizét amikor megnyalom, jobban fogy az édes omlós karlsbadi ostya, s várom az újabb legendát. Ez úgy szól, hogy a várost IV. Károly cseh király és német-római császár alapította 1450-ben. Az uralkodó éppen vadászaton volt, és egy zergét vett üldözőbe, amikor a vad hirtelen a mélybe vetette magát arról a hegyfokról, amelyen ma egy zergét ábrázoló szobor áll. A mélyben pedig ráleltek a melegvizű forrásokra.

 

A 12 melegvizes forrás mellett a 13. az itt gyártott közkedvelt Becherovka gyógylikőr, melynek titkos összetételét még a Becherovka-gyár látogatása során sem ismerhetjük meg.

 

A város forrásától megkövesedő szálú rózsa az örök szerelem jelképe a városkában, megnézem, visszajövök.

 

... és kell még fényképező, bele elem, festék szemre, hogy a képeken mutassunk, fotózni nem magam fogom, luxusszerencsém lesz, táskámban mazsola, ásványvíz, meg ásványtalan, ahogy akad, keksz meg korona. Már tudom, hogy nem akarom költeni, a nézésnek áldozhatok ugye, ha már lételemem.