Spanyolnátha művészeti folyóirat

Susanna Lakner

Dicső Zsolt új kötetéről, röviden

Egyszerűmedve és a fűzetlen cipő, Fekete Sas Kiadó, 2006

A dolgok mindig másokkal történnek — mondja egyik versében, de ne higyjünk neki; történések irdatlan tárházával rendelkezik maga is. Eseménydús életében volt már többek között dekoratőr, kocsmáros, faesztergályos és munkavédelmi előadó, mostanában hajléktalanokat segít, de élete legnagyobb színtere mégis a müvészet volt és maradt.
A versírás mellett fest és zenél, alapító tagja a legendás hírű Mosolygó Kaptafa Hangászkar nevü együttesnek és A Pad című antológiának, mely az idők folyamán kortárs magyar és külföldi irodalmárok és képzőművészek fóruma lett.
Eddig három kötete jelent meg: A rózsaszínü lórúgás 1992-ben, A dolgok mindig másokkal történnek 1995 -ben és 2000-ben a DéBéla késni indul. Az egyszerűmedve hősei is késnek és mintha a lányok is mindig a másik buszon ülnének..., de DéBéla és társai sosem adják fel a reményt, hogy egyszer mégis minden jóra fordul. Utaznak tovább és buszsofőröket bámulnak az ablakon át, akik nem vesznek fel utasokat, csak integetnek nekik kedvesen a szélvédő mögül. Máskor mellékvágányra sodródott egzisztenciákhoz csatlakoznak, sört és kisfröccsöt isznak velük, felsegítik, leporolják őket, majd mennek tovább. A versekben olykor barátok nevei bukkannak fel; kis ajándékok az útitársaknak, akik együtt kalandoznak DéBéla/Dicső Zsolt oldalán Szekszárd-szerte, világszerte.
Mély melankólia és féktelen humor, szarkasztikus haikuk és duplafenekű szóviccek üldözik egymást.
Közepes méretű, hétköznapi katasztrófák között az orvhalászok problémái és az Átlöttszívűember szomora. Kit vegyünk komolyan, kivel érezzünk együtt? Nevetni kell és úrrá lenni a bajokon, mert vicc az egész, kivárni a jövő keddet, amikor minden más lesz, vagy inni még egyet hányásig és legyinteni, mert úgyis minden marad a régiben?
Kis napló ez a hétköznapokról, a jókról és a rosszakról. Megfigyelések az emberi lélek rejtelmeiről, a valamennyiünket fenyegető kis és nagy veszélyekről, a parizeres zsemle és körözöttes kifli ízéröl meg a kifürkészhetetlen véletlenröl, mert:

n
emtudhatodegyfö
ldfelérohanokeny
érmelyikoldalátér
demesmegvajazni.

„Nekem mindig ma van“

Beszélgetés Dicső Zsolt összművésszel új verseskötete és első ötven éve ürügyén

1956 szeptemberében senki sem tudta, mi minden fog még történni abban az évben. 24-én, mikor a csillagok épp a mérleg jegyébe léptek, egy kisfiú elhatározta, megnézi, mi van odakinn a világban.
Azóta is folyamatosan szemlélődik, vizsgálódik, kóstolgatja az ízeket maga körül.

L.ZS. Van, aki már az óvodában holtbiztosan érzi, hogy mondandója van a világnak és ez nem fog egyhamar elmúlni, másoknál ez villámcsapásszerűen érkezik tinédzser-korban. Nálad hogy volt ez? És mi volt előbb; a képzőművészet, a költészet vagy a zene?

D.Zs.Nálam nem volt villámcsapás. Mióta az eszemet tudom, mindig MÁS akartam lenni. Az óvodában, mert mindenkin egyening és egyennapozó feszült/lötyögött és ugyanakkor ugyanúgy, ugyanazt kellett ennie. Az iskolákban, mert egyenköpenyt kellett hordani és mindenkinek mindent úgyanúgy és ugyanakkorra kellett megtanulnia, felmondania/leírnia.
Hatodikos koromban kaptunk egy napközis tanárt, Ő lett számomra A TANÁR. Szabadságra nevelt minket. Arra, próbáljuk ki magunkat, próbáljunk meg mindent. Hagyott bennünket MiIenni. Ekkorról emlékszem az első versemre és az első "virtuális" zenekarra, amit alapítottunk. Zene és vers egyszerre született bennem, körülöttem. Édesapám zenészember volt, mindenféle zenét játszott és mindenhol, színháztól lakodalomig. Rajzolni is ekkor kezdtem. Úgy képzeltem, ez lesz az életem, de fizika-matematika tagozatos gimnáziumba irattak. A rajzolásból három, a gimi után dekorációkban munkával eltöltött év maradt, majd hosszú csönd.
Végiggondolva, eleinte mintha minden egyszerre született és müködött volna bennem. Később mindig más vált hangsúlyossá, ám olykor egymásra talál a költészet, a zene és a képzőművészet. Ilyenkor összművészeti vagyok és közel érzem magamhoz az eget.

Miről szólt az az első vers és mit jelent a „virtuális zenekar“? Kik voltak ebben a társaid? Magányos vadász voltál vagy társas őrült?

Szerelmes vers volt természetesen, ahogy az egy tízéveskörülitől el is várható. Valahogy így versesedett az eleje:
Szívem gyöngye, Te,
Hű, de szeretlek.
Úgy imádlak Téged,
Hogy az na!

Akkor tetszett, s versnek véltem nagyon. Ma is.

Virtuálisnak azért neveztem, mert ez hangszerek nélküli, névtelen zenekar volt.
Pontosabban az volt a neve: Zenekar. Csak összejöttünk egy üres osztályteremben és mindenki mímelte a hangszert, amin szerinte játszott. Remek őskáosz született ezeken a próbaszerű próbákon. Majd harminc év múltán így emlékeztem erre:

KONCERT

arctalan
zenészek
hangtalan
hangszerek
mögött
mozdulatlanul

szemben
számozott
székeken
műértő
tömeg
feszeng

s közben a kisgyerek
barnacipősen elrohan

A Zenekar "zenészei" közül művelője csak én lettem a zenének. A többiekből kerámikus, pilóta, nőgyógyász és repülőgépszerelő lett. Közülünk, nőgyógyász barátom kivételével mindenki megtanult hangszeren játszani. Társas őrült, vagy magányos vadász? A kérdésben a válasz! A társas jelenti a többieket velem, az őrült pedig engem nélkülük.
Ezért hát társasőrültnek mondanám magam, ki köztük volt magányos vadász.
Mert magányosnak lenni annyira rossz, hogy az már jó. Vagy nem lehet másként.
Vagy lehet, csak én nem tudok. Vagy csupán a vagy van. Igaz, társasan magánylani szokatlanul taszító-vonzó. S az alkotáshoz éppúgy tartozik magány mint élménytadó őrült társas vadászat.

Alapító tagja vagy egy valódi zenekarnak is. Mikor és hogyan alakult a Mosolygó Kaptafa Hangászkar?

1973-ban egy alkalommal, lehetett ez akár egy boldog kedden is, edzésre indultam épp, mert akkor igazolt kosárlabdázó, asztaliteniszező, labdarúgó és gimnazista voltam, két barátom „erőszakkal” arra kötelezett, írjak szöveget dalukhoz. Nem lett világmegváltó, mint szerették volna, viszont azt elérték, hogy én is elkezdtem színjátszó körbe járni, s a próbák után négy főre duzzadtan játszottuk tovább a zenészesdit. Akkortájt kétévente pop-jazz fesztivál zajlott az országban, úgy ment ez, mint a Ki mit tud?, forduló fordulót követett a döntőig. „Városi népzene” kategóriában lettünk másodikak, a Küllőrojt (a KFT elődje) együttes mögött. Ezen a fesztiválon lett országosan ismert többek között a Color (pop), a Pantharei (jazz-rock), a Kisrákfogó (Jazz) és mi (mikategória).
Jött a hírnév, a próba, a fellépés, a névválasztás, mert ha már mi, mi vagyunk, legyen a nevünk is saját, ne más által választott. Győzött a Mosolygó Kaptafa Hangászkar, s váltunk azzá. És születtek olyan dalok, mint a „Nem kell nékem az uborka”, a „Szerelmes lett a kaptafa”, és legnagyobb sikerünk a „Ballada a munkásról, aki hozzájárult a baleseti statisztikák ugrásszerű emelkedéséhez”, közismert címén „A cement”. De játszottuk például a Kex együttes Tiszta szívvel című József Attila-dalát is.
1978-ban hármunkkal közölte az állam, hogy halaszthatatlan szüksége van ránk, s csak mi védhetjük meg. Egy év múlva negyedik társunk is követett minket, mert kevesek voltunk, vagy nagyobb volt a vész, mint gondoltuk. Ám a Mosolygó Kaptafa Hangászkar nem szűnt meg, csak: nincs.
Virtuális zenekarunkat Komjáthi Tamás, Gazsó István, Zsoldos Ákos, és éndicsőzsolt alkotjuk.

Akkor most ugorjunk egyet az időben: van egy irodalmi-képzőművészeti antológiátok, melyet Jankovics Zoltánnal és Gulya Istvánnal közösen szerkesztetek: A Pad. Mióta is?

A Pad irodalmi és művészeti folyóirat első száma 1997-ben jelent meg, s ezt követte ez idáig további 16. A folyóirat története azonban két évvel korábban, 1995-ben indult. Ekkor merült fel először bennünk, hogy szükség van rá. Nehezen jött össze, bár az „alapelvekben” hamar megegyeztünk: legyen a folyóirat nyitott, fogadjon be minden műfajt és irányzatot, adjon teret a környezetünkben alkotóknak is, szerepeljenek benne fordítások, öregbítve a nagyszerű magyar műfordító hagyományokat és csak akkor jelenjen meg, ha összeállt egy-egy megfelelő színvonalú anyag, ne az idő, hanem a minőség diktáljon. Amit még nagyon fontosnak tartottunk, az az, hogy beszélgessünk, találkozzunk, hozzunk létre egy alkotóműhelyt a folyóirat körül. Ezt így fogalmaztuk meg az induló lapszám hátsó borítóján:
„Egy padot nekünk! A PADOT! Hogy ez kispad, cserepad, vérpad, iskolapad, gyalupad lesz-e, még nem tudjuk, de reméljük nemcsak a hátlapjára vésett üzenetek maradnak utánunk, bár az sem kevés, hanem beszélgetünk, veszekszünk, kibékülünk, vagy csak ülünk egymás mellett, de együtt leszünk ezen a PADon.”
Persze küzdelmes két év kellett, és sok baráti segítség ahhoz, hogy A Pad első példányát kézbe vehessék az olvasók.

Jobbról balra: Dicső Zsolt, Jankovics Zoltán és Máté Gyula (1933-2000) képzőmüvész, mailartista)

Már az első számban évszázadokat öleltek át; Hölderlin, Alexander Block, Sarah Kirsch, Szomjas György versei, írásai. Magasra tettétek a lécet és a nívót tartjátok azóta is. A padon üldögélés, diskurálás is ilyen jól működik? Kik az olvasóitok? Küldenek üzeneteket, találkoztok velük?

A színvonaltartás jobban megy. Azt hittük, megrohannak minket az alkotók és olvasók egyesített seregei, s majd nem győzzük válasszal, beszélgetéssel, találkozással. Elcsigázottak leszünk és kifacsartak, akik a lapkiadás és alkotóműhely-működtetés környékéről a nagy semmittevésbe kívánunk zuhanni időnként. Ehelyett, alig kapunk „csak úgy” kéziratokat, s alig zörgetnek nálunk a lap felől érdeklődők. Kialakult egy tágabb szerzői, alkotói gárda, a folyóirat köré szerveződött egy irodalmi, művészeti és kulturális egyesület, a lap megjelenik azóta is és rendszeresen szervezünk programokat, de ennél lehetne jóval szélesebb a kör, ismertebb a folyóirat.
Visszajelzéseink szerint olvasótáborunk nem korosztály-specifikus. Köszönhető ez a színvonal mellett annak, hogy A Pad megőrizte nyitottságát. Sokat számít az is, hogy a folyóirat lapszámai egy-egy képzőművész munkáit mutatják be, s ezek nem illusztrációk. Önálló részét képezik az adott számnak, teljesebb képet mutatva így az alkotóról. Bár az egyesületi összejövetelek nyitottak, inkább az a jellemző, hogy rendezvényeinken találkozunk olvasóinkkal, s nemigen kell keresgetnünk a válaszborítékokat. Hiányosságunk még, hogy nem vagyunk kellőképp jelen az elektronikus médiában. Egyszerűbben: kéne egy honlap. Ám erre eddig sosem volt pénzünk. Persze arra is ritkán van, hogy megjelenjünk annyiszor, mint szeretnénk.

Az antológia stílusából és szerkesztőtársaid alkotásaiból ítélve ti nagyon egy húron pendültök. Nyitottság illatos szele lengedezi körül a PADon üldögélő olvasót, a képzőművészek pedig, akiknek teret adtok, szabadon tobzódhatnak a kapott felületeken és igen változatos irányokat képviselnek. Téged mi inspirál a képzőművészetben?

A való és képzelt világ presszióinak rögzítésére közlésvágyam inspirál. Persze ehhez társul a Megoldandó. Hogy ez külső vagy belső, tartalmi vagy formai Megoldandó-e, az szinte mindegy is. Jó ideje az átlényegítés, a szokott környezetből való kiszakítás érdekel. Kartondobozok, műanyagok, tészták, indigók szokatlankodnak alkotásaimon, és valahogy odaszöknek a betűk. Nehezen megy betűtlenül. A combok háromszöge szavakkal üzen, a kartonok gyári jelzései képrészletekként kuporognak, a betűtésztából falomb halmozódik. Persze ösztönöz, hogy a Jankó és a Gulyapista is alkot, továbbgondol, szárnyal mellettem, velem. Ahogy Te mondod, a képzőművészek tobzódása A Pad kapott felületein szintén inspiráló. S ne feledjük Komjáthi Tamás zenész barátom vérszínű szekszárdi borát se.

Összművészeti aktivitásod fókuszába most a költészet került: az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Egyszerűmedve és a fűzetlen cipő című gyűjteményed. Ez egyfajta „best of“ újabb versekkel. Milyen érzés összeállítani egy kötetet? Végetért most valami, vagy már motoszkálnak belül újabb versek? Mivel tartod életben az alkotóerődet?

A kötet-összeállítás lélekszorító „feladat”. Ez az az időszak, mikor meginog önnön zsenialitásom biztos tudata. Zakatolnak a kérdések: jók ezek? ez a legmegfelelőbb sorrend? kimaradjon? betegyem? kell ez valakinek? és nekem? miért nem faragok inkább jégszobrokat sablon után délutánonként? Ezek után megacélozom bizonytalanságom, s apróbb változtatásokkal újra megszületik a legelső „ver/s/zió” és lezárul minden, kiüresedek.
Az Egyszerűmedvével másként történt, őt Székely Magdi szerkesztette egységes egységgé, az én dolgom csupán bólintásnyi volt. Ez sem könnyebb! Azért lett ez a kötet „új bestek+best of”, mert kötetbe türelmetlenkedtek már az újabb versek, s előző köteteim elfogytak és keresik őket.
Most nem engedtem át magam a „megérdemelt” kiüresedésnek, ismét komolyan elhatároztam, befejezem „sok” éve íródó prózakötetemet. Kétharmada és a címe (Zsiroska, Ésa Farkály, meg az Átlőttszívűember) már papíron követelőzik.
Alkotóerő-életbentartó-módszerem nincs. A művek csak születnek feltartóztathatatlanul, mélyről jövően. És addig, míg van „mélyről”, ez így is marad. Ezt az örök „mélyről”-t izzítja még heves szerelem, s az a tudat, hogy második ötven évem első decemberében újra apa leszek.

Szoktál visszanézni? Mit jelentenek neked a jubileumok?

Magam ritkán tekintek hátra, bár ez elkerülhetetlen, hisz a múltam épített eddig, a jövőm épít majd tovább, s ebből értelemszerűen ötven százalék a múlt. Én mégis a mát szeretem. Nekem mindig ma van. Nem vagyok az elvett, elszalasztott lehetőségeken, meg nem valósított óriás dolgokon bánkódó fajta. Mindig tervezek valamit, persze közülük sokat „lekések”. Természetesen baráti társaságban fröccsözés közben mindig előkerülnek a régi történetek, mert a dolgok nem másokkal történtek és jó, hogy van miről emlékezni, mesélni, s látni a hallgatóság arcán a hitetlen csodálkozást: na jó, de ennyi minden? A jubileumokat azért szeretem, mert okot adnak a találkozásra, együttlétre. Büszke vagy szomorú nem vagyok miattuk, nem sarkallnak, nem bénítanak, csak hagyom, hogy legyenek és ha már vannak, jól tartom őket, s ők is hasonlóképp tartottak eddig engem. Remélem még sokan lesznek, hisz életemnek még csak első felén leszek túl szeptemberben. Ugye?
Ez az ötvenedik születésnap is arra jó, hogy összejöjjünk majd a barátaimmal, bár az sem utolsó, hogy tudom, mindőjük készül valami komoly marhasággal, ami rájuk és rám is jellemző.