Spanyolnátha művészeti folyóirat

Turczi István

2006. október 3.*

Egy olyan világban, ahol összekeveredett, majd szép lassan megkülönböztethetetlenné vált Ábrahám hangja, Izsák kérdése és az Úr üzenete, különös gonddal és szeretettel kell figyelnünk azokra a társainkra, akik életükkel és életművükkel a tudásba vetett hit megtartó erejét hirdetik. Pege Aladár a tehetség és az elvégzett munka, vagyis a kiteljesedő belső szabadság nagy tanuságtevője. Akarta, tudta, képes volt megközelíteni azt, ami láthatatlanul is összetartozik: az emberit és az emberfelettit. Nem hérosz ő, nem újkori Poseidón, nem Duna menti Porthos, vagy a hangjegyek elefántcsonttornyába visszahúzódó magányos magyar nábob — hanem egy közülünk, egy, aki a modern társadalomnak nevezett szervezett káoszban képes volt felülemelkedni a mindennapok kisszerű törzsi torzsalkodásain. Nem az égre emelte a tekintetét és úgy várta a megváltást, hanem befelé figyelt, hangokat keresett és tehetsége kegyelméből hangokat talált. És ezekkel a hangokkal fejezett ki egy számára rendkívüli fontossággal bíró lélekállapotot: a szabadság derűjét.
Amióta hírét vettem, hogy elment közülünk, azóta látom csak, hogy mégis mennyire velünk van! Elővettem régi jegyzeteimet, első közös fellépésünk, egy zenés beszélgetős este fragmentumait, és a papír fölött felidéztem magamnak szavait, gesztusait. Emlékszem, a zsúfolásig megtelt szolnoki színpad közönsége szó szerint lélegzet visszafojtva hallgatta őt. Ahogy az indulásáról beszélt, kalandos zenészéletéről Turán László zenekarában, vagy élete első szerződéséről 1957 januárjában a Corvin étteremben. Ahogy az iskoláiról és tanárairól mesélt, hamar világossá vált mindannyiunk számára, hogy ezt az embert a zene iránti alázat és az elvégzett munka mindenhatóságába vetett hit, ez a konok következetesség tette azzá, amivé lett: a kortárs zene világszerte ismert és elismert alakjává.
Élmény volt őt hallgatni később is, bárhol jártunk, magnetizálta a közönségét, magnetizált engem. Ahogy a hangszeréről, a fekvésváltás nehézségeiről és emlékezetes fellépéseiről tudott beszélni! Kezdettől fogva egyértelmű volt az ő művészi szándéka: azért dolgozott ilyen megszállottan, hogy a bőgő szóló hangszerként is kivívja helyét a világ zenei életében. Pege nemcsak a jazz virtuóza volt, hanem a klasszikusok kivételes tolmácsolója is. Akik ismerték őt, tudják, hisz maga mondta, hogy egész életében a komolyzene volt az első, már hosszú ideje nem is gyakorolt mást, csak ezt. Goethe azt írta, persze a saját alkotói módszeréből kiindulva: a zsenialitás=szorgalom! Pege Aladár a Goethe-i gondolat nagy zászlóvivőinek egyike volt, akinek tehetsége, akaratereje, energiája és megszállottsága rendszerességgel, fegyelemmel és állandó készültségi állapottal párosult. Ha kezébe vette hangszerét, megszűnt számára a külvilág. A külvilág számára azonban ő éppen akkor lett fontos és örökbecsű. Történetei ma már közszájon forognak és nemcsak zenészkörökben. Egyszer megkérdeztem tőle a kocsiban útban Salgótarján felé, hogy ha jó mélyen belenyúl a lelkébe, mi az a három esemény, amelyet a legfontosabbnak tart a pályáján. Azt válaszolta, hogy megmondja, de az a baj, hogy négy van, és ez a négy igazából öt. Élete legszerencsésebb fordulataként említette, hogy 1975 szeptemberében felkereste Zepperitz mestert Nyugat-Berlinben, aki nem engedte őt fizetni az órákért, miközben egy új vonófogást tanulhatott tőle. Azután a Bombay Jazz Fesztiválnak azt a pillanatát emelte ki, amikor az Elvesztettem páromat kezdetű gyermekdalt játszotta szólóban, és a közönség állva ünnepelte. Újságcikkek tömege szólt a harmadik eseményről, amikor a fesztiválok fesztiválján, a New York-i Carnegie Hallban, Charles Mingus özvegye elismerése jeléül neki ajándékozta elhunyt férje bőgőjét, egy gyöngyház berakásos, francia készítésű 1937-es hangszercsodát. A negyedik esemény időben a legtávolabbi. 1969. május 23-án volt a diplomakoncertje a főiskolán Bach, Saint-Saens, Dragonetti művekkel, másnap, május 24-én pedig feleségül vette élete párját, Rejtő Ágnest.
Ha most mellettem állna, azt mondaná, mondjál már valami szép versidézetet, miféle költő az, és miféle búcsúbeszéd, amelyben nincs vers. De van, mert József Attila Két hexameterénél pontosabban senki nem tudná összefoglalni az emberi sors leglényegét: „Mért legyek én...”
Most, amikor íróbarátaid és tisztelőid nevében, de leginkább a magam nevében búcsúzom tőled, eszembe ötlik egy dzsesszkompozíció. Duke Ellington Utazz az A jelű vonattal. Te is kedvelted, én is kedveltem. Mindig kértem és te mindig eljátszottad. Persze mindig egy kicsit másként, amúgy pegealisan. Már régóta meg akartam kérdezni, mit jelent a címben az A jelzésű vonat. Ma már tudom: az A azt jelenti, Aladár. És a vonat, a zene vonata, végtelen útra indult. És mi mindnyájan, akik a te játékodra vagyunk kiváncsiak, felszállunk rá. Ki (hang)jeggyel, ki anélkül.

*Elhangzott Pege Aladár temetésén, a budapesti Fiumei úti Sírkertben.