Spanyolnátha művészeti folyóirat

Pénzes Tímea

Feri

Feri bekukucskált a presszó ajtaján. Amikor megpillantott, széles mosoly futott szét az arcán és odaballagott a pulthoz.
— Van egy kazettásmagnóm meg egy rádióm, újságolta és a pultra két ősrégi, fekete tárgyat helyezett. — És vettem két Led Zeppelin kazettát. Mikor hallottál Zeppelint utoljára? A nyolcvanas években?
A vállamat vonogattam. Feri szájából alkoholbűz áradt és kócos volt. Rég láttam ilyen elhanyagoltnak. Itt téblábol nap mint nap a presszó előtt, van lakása, naponta fürdik, megborotválkozva árulja a hajléktalan újságot a hivatalokba igyekvő embereknek.
Néha betér. Ha én állok a pult mögött. A többiektől fél. Mert ellenségesek, fogyasztásra kérik fel vagy egyszerűen be sem engedik. Nekem mindegy, itt van-e vagy sem, úgyis egyhangúak a napjaim. Olykor betér egy-két vendég, felszolgálom őket, fizetnek, várakozom, hazasétálok, alszom, aztán folytatódik minden elölről. Ha nincs szabadnapom. De a szabadnapok sem különbek.
Feri előráncigálja zsebéből a fülhallgatókat és ráteszi a fülére. Régi, fülre tapadó óriáskorongok, az ősrégi szerkentyűk tartozékai.
Feri dúdol, kezdetben halkan, majd énekel, egyre hangosabban.
— Feri, csöndesebben, vendégeink vannak!
Feri nem hall, elégedetten rázza a fejét a zene ritmusára és énekel. Átmegyek a pult túloldalára, leveszem koszos fejéről a fülhallgatót és beleszólok a fülébe.
— Feri, csöndben leszel vagy kidoblak.
Az elegáns urak felé intek a fejemmel.
Odanéz, meghunyászkodó pózban, ijedten és értő szemmel bólogat. Aztán csendben megkérdi.
— Jó a zene? Jó, mi? Csúcs! Ó, bébi, bébi, énekel tovább.
— Én semmit sem hallok.
De ő sem hall engem, csak csukott szemmel énekel. Újra hozzálépek.
— Nem értetted?
Bólogat, elnémul, aztán leveszi a fülhallgatót és mesélni kezd.
— Napok óta az utcán alszom. Mert hülye az agyam. Nem megyek haza.
Most én bólogatok. Van lakása, de nem megy haza. Más hajléktalan irigyelné, ő meg nem törődik vele, hogy van hol lehajtania a fejét. De nem magyarázok. Az ő dolga.
A két szerkentyűt a levegőbe emeli, mutatja nekem.
— Tudod mennyiért vettem? A két kazetta ezer forintba került. Meg a magnó. Meg a rádió.
Elégedetten bólogat.
— Led Zeppelin. Mikor hallottál te utoljára Zeppelint?
— Viselkedj rendesen. Vendégek jönnek, intek az ajtó felé.
Egy fiatal pár lép be, helyet foglalnak.
— Tudod, éjjel hol voltam? Egész éjjel mulattam. Össze-vissza hülyültem. Hülyére kerestem magam.
— Jól van, Feri, ügyes vagy.
Elhaladok mellette, a pár fölé állok.
— Mit parancsolnak?
— Egy forró csokit és egy melange-ot.
Visszamegyek a pult mögé, kirázom a tartóból a régi kávét, újat rakok bele, beleillesztem a kávéautomatába. Megnyomom a gombot. Tejet forralok, hosszú kanállal keverem szét a magas szárú pohárban a tejben a csokiport.
— aláltam tízezer forintot. Meg skót viszkit. Reggelre mindent elloptak tőlem.
— Csendesebben, mondom, bár látom, nem hallja.
Kiviszem a kávét, tessék parancsolni, visszasétálok.
— Kint aludtam a falevelek közt. Kelek fel, se skót viszki, se red bull.
— Az előbb még tízezer forint volt.
— Az is volt. Minden volt. A viszki tavalyi lehetett, valaki kint hagyta a szigeten. Koszos volt az üvege. Meg régi a dátuma. A felét ittam meg, gondoltam, hagyok másnapra is, de mire felkeltem, ellopták.
Sóhajtok, megértően bólogatok.
— Mikor voltál igazi buliban? Régen, mi? Mert nem velem jársz. Én végigbuliztam az egész éjszakát. Buliból buliba jártam. Zene, fények, tánc.
Hallgatok.
— Nincs is neked senkid, ugye? Neked olyan férfi kell, aki megbecsül. Mint én.
Kihúzza magát. Szájából dől az alkoholszag, szeme alja barna, haja madárfészek.
— Én elmondtam mindent a Jóistennek. Tudod, kitől van ilyen zeném? A Jóistentől.
Körülnézek a teremben, a vendégek fogyasztanak, nincs semmi tennivalóm. Hát hallgatom Ferit.
— Képzeld el, tegnap kaptam egy macskát. Kandúr Bandit. Hát nem lenyúlták!
Nem volt szerencsés napod!
— Pedig sok az egér nálunk. Gondoltam, ha már kaptam, hazaviszem. De bolhája is volt szegénynek.
Előveszi a rádiót. Bekapcsolja.
— Látod, világít! Megérte az ötszáz forintot!
Bólintok.
— Megérte.
A két elegáns úr int, fizetni szeretnének. Azonnal.
Azt kéne mondanom Ferinek, fogyasszon, ha már itt dekkol, és adjon pénzt, de hagyom, hadd dúdolgasson és hadd öntse ki a lelkét.
Odamegyek az urakhoz, elveszem a pénzt, beteszem a pénztárgépbe. Egy százast az asztalon hagyok. Nézem az aprót, aztán a távozó vendégeket, a kócos Ferit, és irigykedem.