Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szabó Marcell

Triptichon

„… egyesekben ön létezik és én nem, másokban
én létezem és ön nem, máskor mind a ketten…”

1.

Mikor lámpát gyújtott látta, levedlett szoknyád
a földön s a zoknikat halomba hányva majd
lábujjhegyre állt, izzót cserélt.

Abban a mozdulatban az éjszaka eleven képeivel is
mintha egy idősödő férfi szuszogott volna. Egy belégzés
lehet hangos. A gerincen még lámpafény futhat át.

Arra sötét van. Ujjaid hegyén a vakolat,
akár a penész hátadra tapad, amint fordulsz egy álom után.
Legyen újra zsenge a nyakszirt. Törékeny a váll.

2.

Kezdetben nehezen viseltem a szagát. A városból hozta
kosarakban talán. A zöldségestől, mélyhűtött árukkal
a boltból. A buszok levegője, az ülések huzata ilyen.

Aztán a ruhái. A fekete póló, amit kétnaponta mosott;
a mindig bő, kamaszkori farmer. Levegőt venni is muszáj.
Éreztem a testén, a hónaljak körül, a száján. A szája, mint az anyámé.

Nem bírtam köpni az egészre, de mint a testszag (mert
azzá lett) idővel eltompított. A bugyik és a zoknik mintha az
évektől bűzlenének. Ha későn érek is haza, ott forgolódik az ágyban.

3.

Este a szomszédba mész s zajt csapsz a kavicsos úton.
Visszafelé úgy tíz méterre a háztól a vállfákig is tisztán
belátsz. Meleg van odabent, ég a villany.

Kibújsz a cipőből, lefejted nyakadról a sálat s a fogasra
akasztod a kabátot. Bár a fogkefe felsérti ínyed, történsz

most is, mint szezonvégen a pangás. Ha megjön aztán, kulcsokkal veri fel a házat.
Mélyről jössz vissza olyankor s lábadnál
percekig egy idegen áll.