Spanyolnátha művészeti folyóirat

Papp Dénes

Feszültség alatt*

találkoztunk először.
Két, egymásnak idegen, de lelkileg egyaránt megviselt ember, a Gyek folyosóján. Tudósítás és hírkép készült (kellett, hogy készüljön) egy — utóbb kiderült, hogy szó szerint — agyonégett kisgyerekről... Már akkor rokonléleknek tűnt nekem ez a — ha jól jegyeztem meg a nevét — Vajda János.

Feszültség alatt lettünk aztán barátok is.
Majd' egy hét fázás és reszketés (utóbbi nemcsak a hidegtől) a bódvarákói barlang bejáratánál, reménykedve, hogy felhozzák végre, és élve!, azt a búvársrácot. A sereg óta vallom, hogy végletes körülmények között derül ki, valójában milyen ember az, akit elénk sodort a sors — és mint mondtam, akkor, ott lettünk barátok. Pedig Vajda Jánosnak még jelentős pluszfeszültséget is ki kellett bírnia, tudniillik, az esküvője másnapján kellett Bódvarákó felé vennie az irányt.

Akkor még nem tudtam, fotósnak milyen ez a Vajda Jani. Aztán egyre többet dolgoztunk együtt. Persze, szakmánkból adódóan, leggyakrabban ismét csak feszültség alatt. Cserehát, Ózd, Diósgyőr — nyomor, munkanélküliség, kilátástalanság... És persze, menetrendszerűen, hóvihar, árvíz, tragédiák...

Lassacskán így azt is megtudtam, milyen fotós.
Röviden: jó. Hosszabban — hiába várják a régi poént, hogy nem jó! —, tehát hosszabban: érzékeny, intelligens, biztos ízlésű.
Nem tudom, egy efféle méltatásba belefér-e az ilyesmi, de megkockáztatom: azért lehetne kissé rámenősebb ez a Vajda. Nem, nem a képek elkészítésekor, mert éles helyzetben, ha kell, bizony rámenős ő, hanem az önérvényesítés tán még rázósabb terepén. Védjenek majd meg, mert a most következő mondatért még fogok kapni tőle, de nézzenek csak oda, hogy feszeng ebben a picinyke rivaldafényben is...
De vissza a képekhez! Gondolom, az már mindenki számára kiderült, hogy szeretem a Vajda-fotókat. (Meg hát ritkán szoktak kiállításmegnyitásra ellendrukkert felkérni...) Például azokat, amelyeket, mondjuk így: alkalmazott művészetként, riportillusztrációnak készített. Sokszor sok órát töltöttünk együtt Zemplén, Abaúj, Borsod különféle vidékein, én kérdezgettem, ő figyelt (a helyében halálra untam volna magam...), kattintott egyet-egyet, és aztán olyan fotókat kaptam tőle, amelyek egyrészt segítettek az írásban, ha elakadtam, másrészt gyengébben sikerült fogalmazványaimat is elfogadhatónak mutatták az újságban.
Feszültség alatt, ez a címe ennek a minitárlatnak — amely persze a legeslegjobb esetben is csak felvillanthat valamit Vajda János eddigi pályájából.
Bánya és színház.
A gyászoló Lyukó, az utoljára szenet küldő bánya, a végérvényesen oldalára dőlt csille és azok a komor-szép férfiarcok, méltóságteljes fényekben. (Megjegyzem, azon a hatvanhat év utáni bányabúcsún, én csak tudom!, még a kívülállónak is könnyes volt a szeme, de Vajda ellenállt az olcsóság csábításának.)
És a színház a maga látványos, színes, de ugyancsak küzdéssel, feszültségekkel teli világával.
Haldokló bánya és lüktető színház.
A gyászé itt, a szülés feszültsége ott — Vajda János lencséjén át.
Nézzék, lássák, szeressék ezeket a képeket!

*Elhangzott a miskolci Bor + Tárlat Kisgalériában, 2006. július 21-én.