Spanyolnátha művészeti folyóirat

Borsos Roland

A színpad fülledt őszintesége

Kiss Judit Ágnes nyíltan, szenvedélyesen, ám irigylésre méltó formaszigorral ír szerelemről, magányról, hitről és eltévelyedésről. Ballada, blues, disztichon, haiku, műdal, szabadvers vagy szonett — műfajjal és versformával is szívesen játszik. Néha kajánul úgy tesz, mintha csak rögtönözne, bár tapasztaltam: biztos kézzel improvizál, ha kell. Színészkedik, de a shakespeare-i értelemben: értő fülekre talál a páholyokban és a pórnép soraiban egyaránt. Amit ír, az első olvasatra célba ér, de szívesen és rutinosan játszik az áthallásokkal is. A Biztatóban például („tanulj meg hinni abban, / hogy ebben a darabban / a kis mellékszerepben / is méltó feladat van”) szinte sportot űz József Attilából, de Babitsot, Kosztolányit, Dsida Jenőt vagy Juhász Gyulát is kihallani vélem egy-egy verséből. Kiss Judit Ágnes szándékoltan irodalmias vagy játékos is tud lenni, de versei nem elsősorban ezért olvastatják magukat. Inkább mert szerzőjüknek — ahogy éppen a férfiakról írja — „kétértelmű minden mondata”. Ami persze túlzás, hiszen sokszor legféltettebb asszonyi titkaiba, kétségeibe avatja be az olvasót, ám tény: szívesen botránkoztat. Előszeretettel rombolja a társadalom kettős mércéjét (Ballada a kettős erkölcsről), szembemegy a hagyományos, és — értelmezésében — eltévedt női szerepfelfogásokkal. Nem feminista, csak nem nyugszik bele a konvenciókba. Szerzői énje: Irgalmasvérő — ahogy a neve is mutatja — ettől kissé meghasonlottá válik, vívódása a kötet szervező elve lesz.
Nyíltan ír arról, amire tulajdonképpen nincsenek is megfelelő szavaink. Így lehetnek lírai vénájának legszebb példái a szüzesség („vágy és való közt feszülő hártya”), a menstruáció („minden meg nem fogant magzatért, / ha nő a hold, véremmel áldozok”), vagy éppen a közösülés („amíg a vágy / újra ketté nem metsz”) megfogalmazásai. Mesterien táncol líraiság és vulgaritás között, néha egyetlen versen belül is: „a testemet, istenem, hogy szerettem, / a vékony selymes bőrt az arcomon, / mely őrzi még a szűzlány pirulását, / holott átmentem annyin, s rajtam annyian. / a kezemet, ahogy simogatott, / és épp elég hangszert és faszt fogott, / a mellemet, mely sok férfiszemet / magára aggatott, mint rendjelet,…”.
A túlfűtöttség persze nem öncélú. Kiss Judit Ágnes versek egész során keresztül próbál leereszkedni saját — pontosabban Irgalmasvérő — tudatának mélyébe, hogy mindenek eredőjeként transzcendens értelemre bukkanjon, bizonyítandó: „többek vagyunk, mint bagzó állatok”. Azt sem rejti véka alá, hogy az istenkeresésben gyakran önnön szexualitása, bevallott eltévelyedése akadályozza, hiszen az eggyé válás képtelensége („síkjainknak nincsen metszete”) közösüléssé, testi folyamattá degradálja az egység, az egyedüli értelem keresését. A testiség számára tehát egyszerre örömforrás („a test hegedűhúr: feszül és ernyed, / minden csontja válaszért esdekel”), és a teremtettség lesújtó bizonyítéka („bőrbe kötött szégyen. szartasak”). A Majomfutásban például arról vall, hogy a létezés egyetlen biztos pontja a halál, az élet pedig kapaszkodás embertársainkba, az állandóság, a szilárd talaj, végső soron a halál kétségbeesett keresése. A leggyakrabban sors-szimbólumként értelmezett hajó nála nem az életút bizonytalanságának, a hánykódásnak vagy éppen a révbe érésnek a jelképe, hanem eszköz, amely — kimentve az egyént a groteszk, majomszerű kapaszkodással jellemzett életből — az emberi kapcsolatok értelmét eltörlő, megnyugtató halálba visz. Az egység hiábavaló keresése („ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, / mit érzel, az te és nem én vagyok”) persze megnyugvást is eredményezhet. Az egész kötetre jellemző egyfajta utólagos nézőpont, a bölcs beletörődés, a kései megvallás, megbánás szemlélete: az élvhajhász fruska és az érett asszony nemegyszer farkasszemet néz. A határsértegetésről írott versében például már erényt kovácsol a szabályok felrúgásából: „Mi tegnap illendő volt, ma már törvénytelen, / hát ezért értsd meg, kérlek, hogy nem fontos nekem / csak az, mi belülről hajt, mi idebenn igaz, / mi tegnap érvényes volt, ma, holnap s mindig az.”
Nagy tapasztokkal ír az emberi kapcsolatokról: Panoptikum címmel ciklusba válogatott szerepverseiben mélységeiben boncolgatja a szerelem lélektanát (egyik legszebb közülük a De Renalné). Ugyanilyen kegyetlenül őszinte a lélekbúvárkodásban is. A nyitóversben, a Portfolióban például hazugnak minősített táncos, költő, színész, zenész vagy éppen tanár szerepét magyarázza úgy: „meztelen önmaga úgyse kéne”, a Diagnózisban pedig már a szerepek levetésének képtelenségéről ír („Ha vetkőzik, jelmez marad a bőre, / arcán lemoshatatlan smink tapad”). Nem egyszer kifigurázza a férfiakat (a Ballada az időben eltűnt férfiakról arcpirítóan találóan jellemzi a férfiak szerelmi csetlés-botlásait), ha kell, egyszerű gegekből fest torokszorító helyzetképet („minden házasság támasza, talpköve a vécépapír” — mondta anyám mindig), de megjárja, megjáratja olvasóival a depresszió mélységeit is (Dúdoló a gödörben, Lidérc).
Kiss Judit Ágnes nem játszik mindig a közönségnek tetsző melódiákat, de soha nem nyúl félre a hangszeren. Irgalmasvérnő feltárulkozik, a pórusok közelségéből engedi csodálni romló szépségét, „meztelen önmagát” tolja folyton előtérbe, mintha önmaga is csak egy álca volna: a költő nem szabadul álarcaitól, versről versre bujkálva rejtőzik a kötetben. De néha azért hagyja magát megkeresni. Ezért nehéz letenni a kötetét.