Spanyolnátha művészeti folyóirat

Jász Attila

Elképzelhető séták

Földön és levegőben

„Az ég madarai, dicsérjétek az Urat!”
Assisi Szent Ferenc

„Végsőt simítva a kezdett
Munkán mestere most kiegyensúlyozta a két szárny
Közt önnön testét s lebegett a kavart levegőben….”
Ovidius

[I/a]
A VADLUDAKKAL INDUL a reggel. Ahogy a leengedett tómedret, a helyenként megcsillanó tótükör-szilánkokról elhagyva, mint egy rendszeres járat utasai, útnak indulnak a város fölé. Az egykori lovarda felől emelkedve, ahol jó ideje már nyerítés nélkül telnek a napok, nőnek a pókhálók az istálló ablakain.
A csapat nehézkesen repül tovább a tóparti allé fölé érve. Még visszanéznek az üres mederre, búcsúzóul. Keresztelő Szent János, eredetileg a vízbe épített, mesterséges szigeten álló alakja felemelt baljával utánuk int. Pontosan tudják, amikor visszajönnek majd a következő télre, ugyanígy üdvözli, ugyanilyen örömmel fogja várni őket.
De most repülniük kell tovább. Át a város felett. Átszelik a középületek és lakóházak fölötti takonyszín eget, ahol, számukra mindig meglepően, az emberek egész életeket képesek leélni, anélkül, hogy valamit is láttak volna, ismernének a világból, érezték volna valaha is messzeségek hívószavát.
Mégis, megértik az itt lakó embereket, hiszen ők is mindig visszatérnek ide, legalább megpihenni, éjszakázni, áttelelni, vagy csak erőt gyűjteni a további, folytonos vonuláshoz. Együttérzésük jeléül repülésük geometrikus alakzatának egy-egy szeletével ajándékozzák meg a városlakókat, hálából, hogy itt lehetnek. Azzal a néhány pillanattal, amelyet az utcáról vagy az erkélyről nyújtanak. Persze, nemcsak a látvány huszonegyedik századi irrealitása egy város felett, hanem az ismerős-ismeretlen, hozzájuk tartozó hangok is beköltöznek a városlakók fülébe, s azon keresztül a szívükbe. Ahogy az induló reggel, a hentesbolt, a pékség és az utca zaja közé egy másféle, természetesebb hangszín szüremlik, megnyugtatóan. Ám, mire a hangforrást keresve fölnéznek, a korlátok, cserepek, homlokzatok, emeletek fölé, már csak hiányuk lebeg, lengedez az enyhe szélben. Koszos, szürke felhőfoszlányok a mindig lehetetlen-kék égen.

[I/b]
AZ ABLAK MÖGÖTT, az íróasztal előtt végül úgy határozott egy csomag üres papírt készítve maga elé, megpróbálja mégis megírni a város történetét, ahogy ő látja, mindennapjainak azt a szakaszát, ami a város életéhez köti.
Nehéznek tűnt, mert még soha nem csinált ilyet. Nem tudta, hogyan is kellene hozzáfogni. Magabiztossága elpárolgott, mint hajnali köd a tó fölül. Többnyire alapos természete ezúttal sajnos ellene dolgozott.
Egy ilyen próbálkozás, ezzel a kezdet kezdetén tisztában volt, csak abban válthat ki visszhangokat, aki hasonló helyen lakik, vagy csupán vágyik egy ilyen, akár idillinek is nevezhető világ után. Éppen azért, mert annyira más helyen él.
Nagyon kevesen lehetnek tehát, ez volt a benyomása, mégis úgy döntött, miközben nem nézett fel az ablakra, megpróbálja megközelíteni a lehető legrövidebben, végigcsinálni, mint egy repülési gyakorlatot. Végigélni, mintha élete csak egy folytonos várakozás lenne, valamire.

[II/a]
KISTESTŰ ÉNEKESMADARAK törik meg a vadludak vonulása utáni csendet énekükkel. Szoros műsorrend szerint egymás után kezdve bele a reggel dicséretébe. A tóparti sétány valódi tulajdonosainak hízelegnek így, a hatalmas és ősöreg platánoknak. Hisz ők vigyázzák énekesmadaraik nyugalmát a reggeli koncert után. És a szünetekben a kis pihegőtollúaknak ők mesélnek Régmúlt Időkről. Láttak már egy s mást, ezért nemigen dőlnek be a vad, keleti vagy a látszólag lágy, nyugati fuvalmaknak.
Legbölcsebb a kastély melletti, terebélyes, öreg platán (Platanus Acerifolia). A többiek szerint az ő terebélyes lombja alatt gyülekeztek egykor a vadászatra készülő grófi falkák, vizslákkal, vérebekkel, agarakkal. Csaholásuktól volt hangos a kastély előtti rét.
Nem változik semmi. Alkonyatkor ismét kutyacsaholástól hangos a környék. Vadászat és grófok nélkül, ők már csak mesékben és történelemkönyvekben léteznek. Mégis, a helyi kutyások találkahelye maradt.
Nem változott szinte semmit, mégis, valami különös aura lengi át, melyet sem a tó, sem a város felőli szelek sem tudnak kifújni a fák emlékezetéből.
A kert viszont változatlanul a régi. Elvadultan is őrzi egykori gondozói keze nyomát. Az udvart macskák vették birtokba, mióta a gyógyíthatatlan bolondokat jobban zárható helyre szállították. Macskahúgy csípős szaga lengedez, a szabadság jeleként.
Az Öreg Platán meséjének ezen pontjánál azonban még a ridegebb természetű fenyőszajkók csapata is megborzong. Nem is beszélve a kis vörösbegyekről, ökörszemekről, a bokrokon hintázó cinegékig és a szemétben guberáló házi verebekig.
Egy félénk, fiatal erdei pinty ijedtében a kastélytorony ablakának repül. Koppan, pihennie kell egy kicsit a párkányon. S ha már ott van, nem győzi le kíváncsiságát, benéz. Az egykor jól rendezett könyvtárszoba polcairól már eltűntek a régi könyvek. Az öreg platán megbízható emlékezete szerint I. Ferenc ebben az épületben írta alá a bécsi békét. És állítólag, emlékének megtartották a pamlagot, melyen ült, egy asztalkát és a tollat. Mindez kissé meseszerűen hangzik. A kis pintyecske ugyanis már csak üres szobát lát.
A házak közt - susogják a Vénséges Platánok levelei, mintha csak a szél rázogatná ágaikat — mindig sokkal egyértelműbbek a dolgok. Még akkor is, ha az élénk, egyértelmű színeket időnként összemosódva látjátok. Itt, a tóparton viszont a fények és árnyékok játéka titokzatos tisztaságot sugall, növelve a hely amúgy is túl jól működő jelképiségét.
A fák mindenre emlékeznek, és ilyen történetekkel szórakoztatják kis kedvenceiket délelőttönként.

[II/b]
MINDEN REGGEL egyedül sétált a hatalmas platánok alatt. Sose unta meg.
A ködbe burkolózó táj, vagy még inkább a ködpárától nyálkás járda a lába alatt, mintha egyfajta megoldást kínált volna fel.
De mire?

[III/a]
VARJAK KERINGENEK a lakótelep délelőtti csendjében, cseppet sem hangtalanul. Folyamatosan beszűrődő forgalomzaj az aláfestés. A varjak keselyűként keringenek a házak közötti satnya és mesterséges zöldek felett. Ám valójában a civilizáció csalhatatlan jelei, a kukák vonzzák őket. Árnyas, felnőtt fák hiányában lámpavasakra ülnek.
Eső lesz, gondolják a verebek, varjak keringenek. S behúzódnak az ereszek alá vagy a házak közti résekbe. És közben izgulnak, hogy a varjak nem hagynak semmit.
Valamikor időjósok voltak, mondja a hímveréb szürke kis párjának. Bár nem ezért tisztelem őket. Csak egyszer választanak párt maguknak. Ha a hím elpusztul, a tojó nem áll össze másik hímmel, és fordítva. Ezért olyan komorak, s ülnek gyakran magányosan.

[III/b]
TALÁN ANTIKVÁRIUMBA INDULT, végig a tóparton, könnyű zápor után. Így nem kellett sietnie, mint mikor lóg már az eső lába. Ráért, kerülgette a pocsolyákat. Néha átugrott egyet-egyet, közben pedig lenézett. Bele a tócsatükörbe, de nem láthatta önmagát, elsuhanóban se. Csupán vonuló, szürke felhőket látott. Mintha egy másik világ nyílt volna meg előtte. Ahova nincs átlépés. Se átugrás, mint egy pocsolya túloldalára.
Megállt az egyik mellett. Az egyik éppen elúszó felhő mögött ismerős arc maszálódott szürkévé. Aztán továbbment. Arra gondolt, milyen jó, hogy a tükrök nem rögzítik az eléjük táruló arcot. Milyen nyomasztó is lenne.
Hamarosan felszárad mind. Gondolta. S oda a rögzített vagy rögzítetlen tükörkép. Valamiért azonban ez a feltételezés, ebben a pillanatban, nagyon kétségbeejtőnek tűnt.
Az írás a felszáradt tócsák emléke. Írta otthon a naplójába. Nyilván ő maga sem tudta volna megmondani, mit is jelentenek e szavak.

[IV/a]
A DÉLELŐTT MINDENKÉPPEN a sirályoké. Még akkor is, ha időnként eltűnnek, átköltöznek a versekbe. Ücsörögnek, költenek egy kicsit, aztán észrevétlenül távoznak. És újra csak ott köröznek a vizek felett, rendületlenül. Csak hiányuk lebeg és lengedez a költői szövegekben ezüstösen.
A leeresztett tó medrének alján meg-megcsillanó zöldes víz tükrei fölött csapatba állnak össze a danka-, a vihar- és ezüstsirályok, majd magányosan ringatózva emésztenek a vízen.
Nem nagyon érdekli őket, hogy egykor, közös ősük, a hófehér Lile Madár ürülékével gyógyították magukat az emberek. Ha a Lile elfordította fejét, a betegség halálos volt, ha nem, a betegre függesztve tekintetét átvette tőle a kórt, elnyelte, majd felszállt vele a nap körüli levegőégbe, hogy ott elégesse és szétszórja.
A királyi paloták udvarán tanyázott, állítólag. Erről az Öreg Filológus, a rózsás színezetű sirály tudna mesélni. De megtartja magának e tudást, mert a fiatalabbakat ez már abszolút nem érdekli. Nem úgy a lakótelepi kukák és környékük, és nem is beszélve a szemétlerakatokról. Ahol szégyenszemre, az ősi ellenséggel, a varjakkal együtt bogarásznak, könnyű zsákmány reményében. Vagy a halágyakat fosztogatják, ha a halőrök kutyái elszundítanak ebéd után. Hiába inti őket Nepomuki Szent János, a várkanyar talapzatán, nem méltó ez hozzátok... Erre a hidegre hivatkoznak, meg a korra, ami megváltozott. Mire a szobor csak dünnyög tovább, mintegy maga elé.

[IV/b]
HIRTELEN MEGENYHÜLT AZ IDŐ, tocsogott a sáros hólé, de mégis kénytelen volt levenni a kesztyűt és lehajolni, beköthesse kibomlott, félfagyott cipőfűzőjét. Pengetni húrként. Mivel sehogy sem akart engedelmeskedni. Mielőtt azonban felállt volna, felnézett. Éppen ott állt vele szemben, a korlát tó felőli oldalán. Keresztelő Szent János. Kezét áldásra emelve várt, mintha csak úgy fagyott volna meg. És még nem engedett fel. Mintha csak rá várt volna, járuljon már végre valaki elébe. Mert a biblikus idők óta csak a madarak tisztelik igazán. Hiába mondaná, eljön majd, akinek ő a cipőfűzőjét se lenne méltó bekötni.
De mindez csak jóval később jutott eszébe, mikor már messze volt a szobortól.
Nem baj, gondolta. Nemsokára úgyis megtelik újra a tómeder, és Keresztelő lábát vidám hullámocskák nyaldossák majd. Ez furcsa módon, megnyugtatta.

[V/a]
NEM CSAK A DÉLELŐTT VÉGÉBE csivitelnek bele szentségtörően a verebek. Folyton ezt csinálják, a madarak legelvárosiasodottabb fajaként, Szent T. Dezső védenceiként. Mindenhol ott vannak, a város életének minden évszakában, a parkokban és az autóutak melletti bokrokon, s az omladozó várfal borostyánindái között egyaránt.
Valamiért mégis a Harangláb, a nyolcszögletű óratorony és környéke lett leghangosabb gyülekezési helyük. Talán mert közel a kapucinusok temploma, hasonló, fából épült huszártoronnyal, ahol szintén sok veréb húzódhat meg. Talán mert egyedül ők tudták megszokni a város szívén átpulzáló többsávos forgalmat. Talán mert a Vaszary-iskola tanulói öntudatlanul is gondoskodnak rendszeres élelemről, az otthoni szendvicsek utolsó falatjait csöngetéskor a kukába vágva. Talán mert a verebeket, a többi madárral ellentétben, abszolút nem zavarják vagy befolyásolják az időjárási viszontagságok.
Csevegnek és csipegetnek, néha felnéznek az óratorony valamelyik számlapjára, és vidáman csivitelve veszik tudomásul, hogy - a harangjáték bevezetése óta - immár mindegyik azonos, pontos időt mutat. Így más okot kell keresniük az összeveszésre. De nem kell aggódni, találnak. Esőben, hóban, napsütésben. A város életében legendás - 1510-es - országgyűlés egykori helyén.

[V/b]
AZ ESŐ UTÁNI TÓ FÖLÖTT sejtelemes köd ült, miként a nehéz és jó szövegeken szokott. A folyami sétahajó nyitott fedélzetéről nézte a közeledő vár egyre hatalmasabb falait. Mennyivel félelmetesebb és erőt sugárzóbb a vízről. A tó méretei is mintha megváltoznának ilyenkor.
Közeledik a vár melletti kikötőállomás. A parton egy több száz éves platán áll szárazföldi bójaként. Talán még a hajdani várvédők ültették a törökök sikertelen ostroma után. A vízről nézve egészen olyan volt, mint maga a város. Hogy miért ez jutott eszébe, nem tudta volna megmondani.

[VI/a]
A DÉL A JÉGMADARAKÉ. De nincsenek sehol. Pedig a madártani kézikönyvek szerint itt kellene lenniük, az Által-ér partjainál. És röptükben is el kéne kápráztatniuk a megfigyelőt, aki nem mer hinni a szemének egy ilyen jelenésszerű színkavalkád láttán… Ám nincsenek sehol. (Bizonyára nem akarták, hogy testüket beleerőszakolják egy lényüktől oly idegen szövegkalitkába.)
Bizonyára árnyékukat keresik valahol. De nem megtalálni, hanem elveszteni akarják valójában. Azért is csapnak oly erősen a víztükörre időnként. Hogy megijesszék, hagyja őket békén, ne kövesse folyton mindenhová. De épp e kudarcból merítenek erőt, röppennek föl, s kezdik újra.
Hiányuk által azonban a képzeletnek is megteremtődik a maga feladata. Ott vannak tehát az Által-ér partján, csak éppen nem látni őket. Talán egy modern augur tudná, egy ornitológus, hol érdemes keresni őket. Mert valószínűleg a jégmadár is úgy választ magának rejtekhelyet, ahogy Flaubert javasolta Maupassant-nak. Addig figyeljen egy fát, míg az nem kezd különbözni a világ összes fájától. Nos, azon a fán ülhet most délben a jégmadár. Csak azt a fát kellene megtalálni…

[VI/b]
HA A DÉLI VONATTAL érkezik, leszáll, körülnéz, aztán mintha idegenként indulna a városba. Ilyenkor arra a kérdésre próbálja meg keresni a választ, miért éppen itt él. Hisz annyi más helyen élhetne. És az ő döntése-e valójában, vagy a véletlen hozta így. De nincs túl sok ideje töprengeni, a helyi járat beáll, s a buszablak nem engedi, hogy filozofikus mélységekben kalandozzon. Túlzottan is ismerősnek tűnik minden, a válaszok is túlzottan egyértelműek. Leginkább azzal, hogy megszűnnek létezni. Valószínűleg, ha régi, belső és rejtett utcákon gyalogolna, lenne ideje rájönni, nem az a fontos, miért. Hanem…
Valami ismeretlen erő vonzásában mégis leszáll a városközpont előtt. Mintha csak térképről olvasná egy elképzelt útvonal helyességét, ellenőrizné a bejelölt objektumokat, tényleg ott vannak-e. Harangláb, volt pártház, SPAR, Kristály szálló, Erzsébet tér, Malom hotel, Kristály strand, a romos Pálma szálló, az Angolpark két bejárata... De egy lényegtelen oknál fogva most mégis a harmadik kell, a rejtett kapu, melynek átléphetőségét Két Griff vigyázza. A Két Griff kell. Nem látszanak már griffnek, lekoptak. Épp ettől szépek. Milyenek is lehettek újkorukban. Akár a frissen restaurált piéták, illúziórombolóak.
Belép, noha nem hagy fel minden reménnyel, hogy a Cseke-tó, mint mindig, a helyén lesz. És ott is van. Partján a nevezetes Kazinczy-paddal, szfinx-utánzatokkal, a műromok oszlopfőin pedig a griffek másolatai kísértenek. Ismeretlen mítoszokat sugallnak, melyek kitalálásához már nem marad ereje.
Hagyja hát, hogy bealkonyodjon. Mindezt majd úgyis ki kell csomagolnia a fehér papírlap előtt...

[VII/a]
A VÁR HIÁNYZÓ TORNYA FÖLÖTT négy hattyúból álló szabályos alakzat szeli át az eget a pillanat tünékenységének jegyében. Mintha csak álomkép lenne. A következő, a rácsodálkozást követő pillanatban már nincs ott semmi. Pedig mintha még a szárnyaik kavarta légörvényeket éreznénk az arcunkon.
Hány kiló egy hattyú, kérdezte a költő.
És tényleg, meddig bírják e láthatóan nehézkes testek az emelkedést, a repülést? Lakótelepek, négysávos autóutak, szántóföldek fölött. Vagy leszállnak-e már a Fényes-fürdő téli medencéjének csalogatóan csillogó víztükrére pihenni egyet. A kihaltnak hitt strand csendjét azonban gőzölgő testű, meztelen emberek zavarják, akik nagyokat csobbannak a vízbe. Ki igazodik el az embereken, néznek össze a hattyúk. Így hátrébb, a források egykori területén szállnak csak le. Egykor, a melegvizű források mellett mindig megpihenhettek, mert tudták, sosem fagynak be e medencévé szélesülő tavacskák.
De vajon mire emlékezhet egy hattyú? És négy? És együtt?
A szaunázók nem hisznek a szemüknek. Haldokló hattyúk?, szép emlékezet?, kérdezhetnék a várost is megjárt, nagy Nemzeti Költő egy kevésbé ismert verssorával. De eszükbe sem jut ilyesmi, inkább arról értekeznek, vajon madárinfluenzások-e ezek a madarak. Majd arról, ki kivel, és hol. Volt síelni, teniszezni, tekézni. A hattyúk gyorsan a feledés jeges vizébe merülnek.

[VII/b]
BUSZHOZ SIETVE mindig a tópart felől közelít a végállomáshoz. A várárok előtt megy el. Hogy lássa maga előtt és ellenőrizhesse, minden megvan.
Mégis lebegve marad benne egy érzés.
Ha mégis sikerül megragadnia valami konkrétumot, akkor a leeresztett tómeder felett melankolikusan köröző sirályok képe lesz az, beleégve koponyája hátsó falába. Legyen majd min töprengeni jövő korok régészeinek.
A várteraszról nézve a lemenő nap alkonyulatában mindig felcsillan a kikötő reménye.

[VIII/a]
A MOLNÁRFECSKÉK (itt)létét a kertváros családi házainak ereszein az üres sárfészkek jelzik. Ha a verebek nem költöznek be és nem verik szét az illegálisan elfoglalt építményeket.
Ha nem ők, a házlakók. Akik nyáron hangosan örömködve zavarják meg a fecskecsalád kicsinyeinek etetési szertartását, most az üres fészket, esztétikai okokra hivatkozva verik le.
A levert fecskefészkek körül Wilde Oscar szelleme kísért. Boldog Hercegének megfagyott fecske-történetét meséli az alvóknak. Akik azt hiszik, ez csak álom.

[VIII/b]
A SZEMERKÉLŐ ESŐBEN a tó kertváros felőli részének parti fenyvesében lépkedett. A sétánnyal párhuzamos autóútról jól hallotta a személygépkocsik, a buszok vagy kamionok suhanását. Ami kizárólag az esővel áztatott aszfalt sajátossága. Szerette ezeket a hangokat. Főleg, ha az esőfelhőktől elsötétült égbolt miatt a fák törzsei közé időnként reflektorok fénydárdái csapódnak. Elhomályosuló szemmel azt kívánta, bárcsak szíve közepéig hatolna az egyik. Átszúrna rajta, majd folytatná útját tovább. Valamit elvinne így belőle, talán a vágyat.
Láthatatlan akart lenni, akár a városban lakó angyalok.

[IX/a]
KEVESEN TUDJÁK, A GALAMBOK igen jártasak a művészettörténetben. Mint ahogy megtanulták azt is, hogyan kell az emberrel együtt élni. Elfogadni az alamizsnaként leszórt száraz kenyértörmeléket, mégis megtartani önálló véleményüket, pl. a köztéri szobrokkal szemben. (Semmi sértődékenység az olyan táblák láttán, hogy Kérjük, ne etesse a galambokat, csak a patkányokat hizlalja vele!)
A túlzott büszkeség jele egyébként az is, hogy folyton elragadtatott kritikával díjazzák a város esőmarta fémszobrait. A magabiztosság jele, hogy azt hiszik, a galambszartól patinázódik. A leszarás azonban a tetszés jele a galamboknál, a tiszteleté, hogy ott szeretnek lenni. Olyannyira, hogy. Még „azért” sem repülnek el onnan. A szépséget annyira biztonságosnak érzik. (Tehát afféle bölcsész lélekként igen naivak is.)
A Diana-szobor kezén ülő sólyomról például jól tudják, hogy nem valóságos. Hiába az egyetlen hiteles, jól megmunkált részlete az elhibázott kompozíciónak. A régi zsinagóga melletti új szoborról is rögtön tudták (hiába, a jártasság!), hogy nem MIMek (Minden Idők Mártírjai), hanem csak szegény, szerencsétlen áldozatok. Ám a fekete márvány — sajna - nem patinázható.
Az épületek, a lakóházak párkányai, az egészségház és a művelődési ház bádog teteje szintén e különleges bevonattal büszkélkedhetnek. Bár lehet (sőt, biztos), hogy itt a sirályok műveletlensége némileg összezavarta az esztétikai értékrendet.

[IX/b]
LÁTSZÓLAG ISMERŐS HELYEKEN, a téli városban bolyong.
Az utcákon senki, önmaga elől menekül tehát.
A nagytemplom mellett el, fel a kilátótorony felé, a kőkeresztekhez. A kőtároló fölött megáll. Innen átlát a régi zsidótemető omladozó kőfala felett. Nem egy prágai, de titokzatos, szinte érinthetetlenné szőtte a növényzet a sírokat. Legnagyobb meglepetésre a szövevényből kibukkan itt-ott egy-egy friss évszám is.
Ám innentől csak a képzelet viszi. Mire feleszmél, már a papír fölött ül, s olvassa a mondatot immár megnyugodva. Látszólag ismerős helyeken...

[X/a]
KUTYASÉTÁLTATÁS IDEJE ALATT figyelhető meg legjobban, a késődélutáni hosszúra nyúló időszakban - de időnként kora reggel is -, ahogy a kilátótoronyban fészkelő vörös vércsék portyázásra indulnak. Riogatják a rendkívül taktikusan, csoportban - látszólag tétován és céltalanul - szállongó vadgalambokat. Próbálnak egy-egy áldozatnak valót leszakítani a csapatból. Ám a vadgalambok rossz hírük ellenére - miszerint rendkívül ostobák lennének -, hisznek a közösség megtartó erejében, s nem dőlnek be a ragadozó páros trükkjeinek.
Szabad gyülekezetük törzshelye az állandó vércseveszély ellenére is a Kálvária-szoborcsoport. Hallották, ahol nagy a veszély, közel a megmentő. Gyülekezetük vezetője szerint a kereszt a kapcsolat kulcsa az emberek és a vadgalambok között. Noé ugyanis nem véletlenül küldött éppen vadgalambot a szárazföld felkutatására. És annak idején sem véletlenül küldte el az emberek istene küldöttét vadgalamb képében…
A múló idő és az időjárás által többszörösen is átcsiszolt mítoszt, akár csak e szobortematikát egyre inkább kedvükre valónak érzik. Hisz a lekopott latorfejeknek már egészen angyalarcuk van. Ha úgy tetszik, vadgalambpofájuk.
De csak amíg hullani, szállingózni nem kezd a szoborcsonkokat fehér gézként befedő hó.

[X/b]
MUNKÁBÓL HAZAFELÉ TARTOTT, nem csak rövidsége miatt választva ezt az útvonalat. Végig a tóparton, a várral szemközti oldalon. Az iszapos, leengedett tómeder látványától felidéződött benne egy régóta ismert kép.
Alkonyodott. A lebukó Nap vörös és sárga sugarainak erőtlen színkompozíciója lebegő árnyakként rajzolta ki a vásznon a kettős templomtorony és az egykori piarista rendház impozáns épületének sziluettjeit. A romantikus német festő tájképeinek hangulata tört rá. A kép belseje felé forduló alakok titka, hogy nem nézhetnek másfelé, a látvány tökéletessége és egyszerisége fogva tartja tekintetüket.
És amikor otthon elővette a festő albumát, nem lepődött meg, hogy a leengedett alkonyi tómedret ábrázoló képen ő maga is rajta van. Természetesen háttal a Nézőnek, a kép háttere felé kémlelve, át a tó fölött, s a város felett is el, romantikus messzeségbe, az időtlenségbe bámulva.

[XI/a]
ALKONYATKOR A RÉGI VÁROSRÉSZ HÁZTETŐI fölött ismét madárárnyak húznak át. Persze láthatatlanul, de hangjukról jól felismerhetően, a tóra igyekeznek éjszakázni. Eközben a városlakók is hazaérkeznek lassan. A buszról leszállva, a végállomás esőtócsáiban topogva eszükbe se jut, hogy talán éppen ilyennek kellene lennie a megérkezésnek egy másik városba. Rá lehessen újra és újra csodálkozni az ismerős részletekre, melyek mindennapos állandóságukban minden nap mást mutatnak. A hazaérkezés érzése azonban még mindig nem kocsonyásodik meg a szív kamráiban.
Valami hiányzik, hallják ők is a belső hangot, mely egyre jobban erősödik, fejük fölé ér, ám az esernyők alól senki sem néz fel. Pedig hallják.
A vadlibák ellenben lenéznek. Nem zavarja őket a szitáló eső, sőt, egyenesen jólesik. Ahogy nézik az embereket. De nincs idejük elérzékenyülni, igyekeznek a tóra, szükségük van pihenésre a másnap hajnali továbbinduláshoz. És mesékre is természetesen. Olyanokra például, hogy amikor bölcs rokonaik Szicíliából a tél kegyetlensége elől Egyiptomba költöztek, a taorminai hegy felett, ahol a Sasok tanyáztak, csak úgy juthattak csak át, ha csőrükbe követ vettek. Így fecsegés-gágogás nélkül, csendben és épségben repültek át e veszélyes terület felett.
Na, szép álmokat, gyerekek!

[XI/b]
EGY TENGERALATTJÁRÓRÓL ÁLMODOTT. Periszkópon keresztül, a házak fölött kémlelte az éjszakai várost. Ennek a tócsának a tükre akár a tó ezüstös csillanása is lehetne, fordult az első tiszthez. Felülről pásztázta a fákat. Mint egy bekapcsolva felejtett tévéképernyőn. A hatalmas, öreg platán égbe markoló ágai megnyugtatták. Visszamerült a mélybe.
Reggel arra a felismerésre ébred majd, nem is gondolta volna, hogy ilyen közel a kikötő.

[XII/a]
ÉJSZAKA A TEMPLOM TORNYÁBAN fészkelő gyöngybagoly család keresztbe-kasul szeli át a várost táplálék után kutatva. Csak szárnysuhogásukkal árulhatnák el jelenlétüket a város éjszakai életterében, de az puha, néma és nesztelen. Árnyaik a nedves járdához tapadnak.
A sarki kocsma pincére záróra után kiáll a nyitott ajtóba, elszív egy cigit, és minden éjjel várja azt a valamit. Ami elsuhan majd, szinte nesztelenül, a feje fölött. Mint az angyalokat képzelik egyesek. De nem mer beszélni róla senkinek.

[XII/b]
MÁR VILÁGOSODOTT, amikor elgémberedett tagjait óvatosan megmozgatva próbálta felfrissíteni vérkeringését. A könyv még mindig nyitva hevert az ölében. A szemeteskocsi fojtott dübörgése ébreszthette fel. Mivel ruhában aludt el, csak kabátot vett és indult is kutyájával a tópart felé. Ma mindenképpen látni akarta...
Ennél a mondatnál kikapcsolta számítógépet. Az összegyűrt vázlatokat a papírszemetesbe dobta. Becsukta az ajtót, és valóban elment. A tóparton egy használt buszjegyre a zsebében lévő ceruzacsonkkal még néhány sort írt. Aztán a legközelebbi szemetesbe dobta.

[XIII]
SZÉTFRÖCSKÖLŐDŐ TUSPONTOK röppennek szét a tejfehér ködben az üres tómeder fölött, hogy valami ismeretlen erő szorításában szabályos alakzatba rendeződjenek ismét.
Így indul a reggel.