Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Merülés / (Zászlók erdejéből lépett...)

Alámerült örökre. Semmi kétség. Két kézzel fogta a boroskancsót, nyakalta a dühöt, csak két keze van, de százszor ezer kellene, üvöltötte, csak két keze van, csak egy élete, de nem hagyja magát, bármi történjék is, piros lesz a vér a pesti utcán, csak egy csapat kell, egy jó csapat, tizenkét dühös ember, a kemény mag, a tanítványok, mert itt van a forradalom ideje, a szabadságharcé, hogy abból az új, az utolsó, a végső rend megszülessen. Ökle a magasban, állt, küldetéstudattól mereven, hősiesen. Ekkor már teljesen egyedül volt a kocsmában, csupán a könyörgő tekintetű, nyári gyakorlatos pultoslány állt vele szemben. Sosem volt rútabb halál, mint ami az ellenségeimre vár, megtörök mindenkit, aki ellenáll, szavalta a férfi széles karmozdulatokkal, soha engesztelhetetlenebb gyűlölet ember szemében nem szikrázott, mint akkor a lányéban, nyugodj meg, mosolygott a férfi, veled mindig kedves leszek, aztán kinyitotta az ajtót, kilépett a hűvös hajnalba, keserűen maga elé köpött, majd hazafelé indult, és közben sírt, zokogott, istenhez fohászkodott, magányos volt, egyedül volt, cserben hagyták a gyávák, s a hízelkedők elárulták.

Zászlók erdejéből lépett elő
és ordított és toporzékolt vészesen,
hagyja a dagadt a ruhát másra
engem vigyen a koplalásra,
engem engedjen böllérre,
véreztessen ki, mint egy disznót,
hiába korpásodik a hajam,
hiába öregszik a bőröm,
hiába hát a bánat,
kivégeztette, akiknek szemük volt,
akiknek szavuk volt, szavuk a szájra,
szemre, szagra, szarra, bűzre, tűzre,
fára, farra, fékre, kantárra, magtárra,
olra, oltárra, tehénre, disznóra, rám,
kivégeztette, akiknek szájuk volt,
ki akarta folyatni egy egész nép vérét —

S végül is eltiportan hever a kutyaürülékes járdán, a rádió mellett. Az arra járók rezzenéstelen arccal kerülik ki, csak akkor állnának meg, hajolnának közelebb, ha szagosodna, puffadna. De még él. Csak mélyen alszik, és boldog álma van; ő a nép, az ország, a hatalom, minden porcikája, perce és gondolata egy-egy huszárszép katona, egy-egy élet, s az áldozat nem esik céltalan, mert ő a cél. Ő az, aki halálba küld, és ő az, akiért halált osztanak. Megmenti a hazát. Felszabadítja az istenadta népet, hogy aztán új zsarnoksággal rendezze közös dolgaikat. Ő az elesettek ura. Ő a vezér, a diktátor, díszei a tudomány, a művészet, a nők, eszköze a terror, ő a végzet, az egyetlen út, szónokolja milliónyi népének még ébredés előtt, mert ha kinyitja a szemét, látja rögtön, ő az, ki az elmúlt éjszaka is legyőzetett s végül is eltiportan hever.

A hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt,
feküdni, elnyúlni, nem mozdulni, türelem,
halált virágzik most, inhalált, önhalált,
maga felé hajlik a keze, mindenszentek,
nagyapám halott, jóban már nem is lehetne,
virágot hord nagyanyám, kötözni jár a koszorút,
szőlőt, termőt, ellőt, borjút, tompult, fordult, belek,
felek, szümütök, isa, por, bor, hagyma, kamra,
tele, bére, vére, lánya, anyja, veje, kéje, lárma hangja,
ereiben meszesednek a falak, festésre jár az idő,
a tyúkokat ülteti a hóban, a vizeletben,
vagy a tüzes romok alatt,

Bűnhődött-e, ha megölte magát, bűnös-e, aki megölte? Öngyilkosság vagy gyilkosság történt? Arra mindenki pontosan emlékezett, hogy nagyjából hajnal három körül rituálisan elbúcsúzott magától és a hallgatóságától, azt mondta, ha ezt megiszom, én is csak sejtem, mi következik, ami eddig volt, mind csak előkészület, testem óriás keretté tágul, legnagyobb hit, segíts meg, te is, szerencse, higgyetek benne, és meg fog valósulni, eljön a mi országunk, csak akarni kell, a szent cél, de aztán már nem lehetett érteni. Aznap ő itta a legtöbbet, és nagyon keveset evett, talán egy szelet kenyeret egész nap, látták, hogy rosszul van, segítettek neki felállni, hogy megcélozhassa a toalettet, de alig tett pár lépést, valakinek a pad mellett hagyott táskájában megbotlott, és a hirtelen mozdulatot már nem bírta a gyomra, hosszan és vastagon szakadt ki belőle a kín, a többi vendég asztalára, arcára, borába, sörébe. Összeesni sem volt ideje, mert azonnal ütni kezdték, kirugdosták az utcára, állítólag egyszer még könyörgött az életéért, a pultoslány közben azért hívta a rendőrséget meg a mentőket, de mire kiértek, ő már az örök rend és nyugalom diktátoraként uralta a tökéletes és boldog világok valamelyikét, a hajszás nappalok s a rémisztő éjszakák nélkül...

szegényebb lett-e a világ?
Nem! Nem!
Most először látlak igazán,
most hallgatlak a vékony falon át,
most érzem súlyod, ahogy
visszatesznek az ágyra,
most gyakorlom, milyen az apám,
most kérlek mesélj még,
most hol volt, hol nem volt, holocaust.
Most hasad ketté a fekete ég.
Most fakasztja csíráját az új gabona.


A szöveg Berka Attila és Török-Szofi László közös munkája.