Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Szakadásig tömött...)

Ülsz a bevásárlóközpont kávézójában, ülsz, kávézol, azért vagy itt, nézed a hömpölygő tömeget, ez a vasárnapi program, vásárolni járnak, időnként te is azt teszed, bár jól tudod, vagy legalábbis sejted, hogy ezer más dolgot csinálhatnál helyette, igaz, most is csak egy kávéra ugrottál be, itt a város egyik (ha nem a) legjobb kávéját főzik, ahhoz képest, mármint a helyszín bevásárlóközpontságához képest, közben olvasgatsz kicsit, vagy nézegeted a vakuvillanásnyi időre felbukkanó arcokat, van, hogy játszani próbálsz, kérdéseket teszel fel magadban magadnak, igen, ki miért van itt, mit akarhat, a szakadásig tömött zacskók tulajdonosai általában rögtön kiesnek, hiszen esetükben nyilvánvaló, hogy vásárolni voltak és vannak itt, hogy lesznek-e (még), azt az arcukról talán le tudod olvasni, talán nem, de nem is számít, nem feszülsz bele a koncentrációba, annyit azért nem ér, sokkal szívesebben foglalkozol azzal, ami előtted, az asztalon fekszik, a csésze mellett, egy könyv, a te könyved, ezt lapozgatod, olvasgatod néhány napja vagy hete, nem emlékszel pontosan, nem mintha nagy jelentősége lenne az időtartamnak, pontosan azóta lapozgatod és olvasgatod ezt a könyvet, amióta, és addig fogod, ameddig, ennyi, ilyen baromian egyszerű ez az egész, francba a viszonyításokkal, méricskélésekkel, a végeláthatatlan reflexiókkal, tükröztetésekkel, legyen az a krumplileves krumplileves, a pláza pláza, a kávé kávé, a vasárnap vasárnap, na, ebből most volt elég, hülye, gondolod és mondod magadnak, megint a szokásos benn is vagyok, kinn is vagyok, rohamosan fogy a kávéd, kényelmetlenedik a szék és unalmasodik az asztal, a tömeg egyre sűrűbb, fogy a levegő, lassan indulnod kellene, nem akarod megvárni a tulajdonképpeni teltházat, nincs annál nyomasztóbb, egy tulajdonképpen teli bevásárlóközpont, nem akarod, nem is szoktad, mindig sikerül egy kicsivel előbb távozni, bár ezért valójában soha nem voltál még tulajdonképpen teli bevásárlóközpontban, egzaktan nem tudod, nem ismered, milyen, de el tudod képzelni, előre érzed a szagát, gyorsan beleszimatolsz a levegőbe, igen, látod magad előtt, látod magadat benne, a tömegben, a levegőtlen masszában, a pániktól bénán, nyálad csillog a szád szélén, elindul lefelé, az ajkad felé, onnan lóg majd egészen a padlóig, állsz bénán, bután, megüresedve, elég volt már, na, fizetnék, kiáltasz fel a szokásos hirtelenséggel, ismét jól döntöttél, tessék, mindjárt mész, nemsokára az utcán, vagyis odakint leszel, levegőn, fényben, napsütéses nap van ma, emlékszel, mielőtt bejöttél, igyekezted jól bevésni az agyadba, hogy ha majd itt ücsörögsz a kávédat kortyolgatva, mintha semmi dolgod nem lenne, és a hömpölygő tömeget nézegeted, jusson eszedbe az odakint, fizetsz, vége, ilyenkor pár pillanatig azért szomorú vagy, eddig tartott, sóhajtasz, ahogy felállsz és kifelé indulsz, ki kell jutnod, vissza a valóságba, bele a napsütésbe, a könyvet a zakód zsebébe teszed, ott a helye, van benne egy jó mondat, nem váltja meg a világot, de te szereted, ennyi, valamelyik nap folyamán majd kiserken a véred - előre dőlsz, kezeddel a térdedre támaszkodsz, és tátott szádon át az aszfaltra folyik az a vörös lé.