Spanyolnátha művészeti folyóirat

Iancu Laura

Csángó karácsony

a tél lúgozott madarai közt
ólálkodó holló
szeme vörös, éhes karma
nem ízlik már a hulla szó

valami napégette rozsdafolton
töpreng hosszason, merengve:
vajon ki pusztul előbb el:
a maradás? Emlékezete?

krákog, forrnak belei
a hó verne bár belé!
le-föl járó angyalsereg
szeme bár nyílna ki!

A feladó

Kit, miért ölnek meg
Nem veszi számba már az ember.
A postás mindennap bedob
Egy fekete lapot: meghalt a névtelen.
Temetőt rak bennem a lét.
Jelentésem sajtó alatt... Minek is hittem
A nagy számokba, mikor a
Húsz az édesebb, a finomabb falat? Elhagynám
Egyszer, ha lehetne, a láda kulcsát valahol,
Találjon végre öngödrére
A feladó nagyúr!

gondolom...

gondolunk még egymásra
a harmatos út végén a nap
a hegyet már megmászta
delelnek álmaink az Isten
markába

a gyermek már nem játszik
a képen a fák alatt nincs
hajlék, se pad, se
szoknyavég

gondolom itt is a hold
legyint, üzen a sötétebbik angyal

húzd be a sötétítőt, anyám!

otthon

fejem felett vagy még?
ostoba minden szó,
a tér elalélt, hová veszek?

a házunk falán reszketegen
meg-meg jelentél — ne tagadd!
agyaggerenda bordáidon
átsütött ég, átsütött nap!

az almafák alatt hagytál
hullott rám szirom, hullott hó
valamely falon bizton lógtál
ha más nem is: hullott dió

ha hiányoztál

Falak között

Az ágyam csupa ólomnász,
megfeküdt a végzet,
túlnőtt a gyermekruha. Sír a
falon a feszület.

Úgy áll a tér, miként rendeltem:
indulásra kész. Rám szakadt
országostul az istenrés.
Egy nagy-nagy tűzet kéne rakni

a mennyország ne fázzon
ki visz át engem odaátra
ha elég a halálom

Alkony

Homlokomon úszik a hold
Be' szép az este egyedül

Riadt álmok szállnak alá
A szavak félnek a sötéttől

Benyitok hozzád — meg ne ijedj Uram!
Csillagaid közt a magánytól