Spanyolnátha művészeti folyóirat

Zsávolya Zoltán

(Gyorsételek, fagyik...)

Az első perctől kezdve magadra vagy szorulva, mint üvegre a kupak. Ez a karmád, az erdőd, fáival, fűivel, bosszatóan szájba repülő rovaraival, érdeklődve menekülő emlőseivel, szabadságuktól öntudatos madaraival. Nekik meséled az elmulasztott éjszakákat, a túlpörgetett nappalokat, miért és hogyan beszélsz feleslegesen és hallgatsz értelmetlenül. Lefóliázott krétarajzokat, összeakrilozott vásznakat látsz.
Zenebona egészen halkan, szinte a horizonton túlról, fájdalmas dal mesél a rád váró feladatokról, melyek — akármennyire erősnek képzeled magad — kifognak rajtad. Szép lassan, észrevétlenül csúszik ki a kezedből minden, ha lett volna eszed, a priori feladtad volna, csakhogy te bátornak akarod hinni magad, vagy legalább okosnak, aki legyőzi a nehézségeket, sőt úrrá lesz rajtuk, igazi, teljhatalmú úrrá válik, akinek az utcán előre köszönnek, a boltokban a legjobb árukat teszik neki félre, életfogytig hitele van, a szabók, a cipészek könyörögnek, a fodrászok sorban állnak, és az isteneknek is előre kell időpontot egyeztetniük.
Hosszúkávé külön hideg tejjel, válaszolsz a most éppen fekete pincérlánynak, jól áll neked ez a szín is, teszed hozzá mosolyogva, ő is mosolyog, egy icipici melegség költözik beléd, ha épp most kérdezne valaki, kivételesen azt mondanád, köszönöm, jól, majd elhallgatnál, hogy ne kelljen azonnal, a következő pillanatban cáfolnod, magyarázkodnod, belekortyolsz a kávéba, elmerengsz, nézed a szokásos bevásárlóközpontos filmet, színes, arculatos papír- és nejlonszatyrok, gyorsételek, fagyik, zenélő telefonok, tehetetlenül és céltalanul battyogó cipők és suhogó ruhák, kirakatnyi sminkek a zajok és fények szendvicsében, óra nincs, idő nincs, semmi.
Ma vagy holnap, legkésőbb holnapután, eh, mindegy, pontosan mikor, csak közel legyen az az időpont, tehát nagyjából a jövő héten valamikor felszállsz egy vonatra, olyanra, persze, ami legalább két-három órát zötyög a célig. Kapásból a büfékocsiba ülsz, rendelsz egy hosszúkávét külön hideg tejjel, megdicséred a pultoshölgy frizuráját, talán a mosolyát is, mosolyogtok, hogy egy pillanatra melegség költözzön beléd, ha épp ekkor kérdezne valaki, azt válaszolhatnád, köszönöm, jól, aztán visszaülsz a helyedre, kinézel az ablakon, kortyolsz egyet, kortyolsz kettőt, akárha mélyen dekoltált könyvben lapoznál egyet, lapoznál kettőt, lehetőleg félpercenként, az ablaküvegen te is a tájban vagy, persze.