Spanyolnátha művészeti folyóirat

Falcsik Mari

A nagy elázás

részlet az Élősúly című regényből

Már a reggel óriási lendülettel indul, lehetetlen, hogy egész nap ez maradjon a tempó, rohanásra késztető ritmusok, ideges zenék pattognak az összes rádióadóból, az egész világban nincs egy szemernyi nyugalom. Délre a sebesség felfut a tetőfokáig, a terasz full tele, mindenki ezerfélét kér, káromkodás, telefonok csörögnek, lehetőleg egyazon pillanatban vonalas és mobil, Karesz mindkét fülébe hadar valaki valami idegesítőt, tányér hullik, egyszerre több kéz kap utána, összeakadnak, a tányér le, irdatlan hangos csörömpölés, söprű repül, valakinek a lábát megüti: kiabálás, haragos válasz, konfúzió, egy nagyokos rendet akar csinálni: még nagyobb káosz.
Délutánra kiderül, hogy nem az ebédidő volt a top: az étterem történéseit turbó pörgeti a láthatatlan kéz, koraeste képes és húz még egyet a rugón, a tömeg nem szűnik, csak jönnek befele még és még, kifele meg senki nem megy, hova lehet őket tenni, egy kihaőnem pojáca valamit kikér magának, ki is kapja azon nyomban, a neje kotkodácsol, hatóságokat emleget, városházát, hú de megijedtünk, mindjárt folyamodunk a pelenkákért, nem láttunk még marhahólyagot eleget, csak ki kell nézni a teraszra, most is ott ül belőlük vagy tíz. A kisgyerek, akit a kollegák már harmadszor raktak el a lábuk alól, végre megtalálja a tiblábolás értelmét és magára dönti a vele egymagas gyertyatartót, de jó, hogy nincs még este, nem égnek még a gyertyák, közben vagy három aktív és egy exbarátnő, mind azzal a vággyal, hogy valahogyan folytatódjék az éppen-itt-vagy-ott-tartó melodráma, amiben ők a végszón csüngnek, fájlalják vagy nem értik, ki-ki a maga szintjén. De Karesznak kisebb gondja is nagyobb most a dramaturgiánál, a legkisebb gond éppen a húszezres, amit már képtelen felváltani, ez ma a negyedik belőlük, valahol nyitottak egy zsákot, ahonnan ezek a húszezresek rajzanak, a futár meg vigyorogva issza a baracklevét a pultnál, harangoz is hozzá a kölyöklábaival, egyik sem ért a szóból, míg az ember szalonképes. Aki a visszajárót várja, már csapatostul felállt az asztalától, a társaság ácsorogva rontja a soktányéros pincérek haladási esélyeit, a húszezres pasi maga meg Karesz könyökét bökdösi, elérkezett tehát a kurvaistenezés ideje, és már nem csak úgy a fogak közt kimormogva, hanem tagoltan és érthetően, a vendég intézze el magában, hogy nem pirul bele, a futárkölyök a basszamegnél már ugrik is, mint a nyúl, nem várja meg a cifrázást, lesz itt mindjárt aprópénz, az annyaszentségit.   

Az este nem elhihető, a részeg nőnemű kiskorú kimosdatásától a legrosszabbkor beeső főnökig, aki szintén csont, a konyhai viták hangjának spirális emelkedése vissza nem fordítható folyamat, hogy lesz ebből éjjel még közös buli. Úgy tizenegy körül, amikor el kellene kezdeni zárni, még betódul egy társaság, végre nem látszik sem bolondnak, sem részegnek senki, ehelyett fél óra múlva kiderül, hogy ők a nap legnagyobb faszkalapjai, jól kibélelt újpolgár-gyerekek, a mai napi fölénytudatukért jöttek be, kekeckednek, kritizálnak, nagyon fehér a pofikájuk, nagyon trendi a mandzsettagombjuk, nagyon sok borravalót ígér a tárcájuk, már ha az ember maga volna a majom a tegnap esti tévéshowból, ahol az ügyeletes varázsló még a hernyót is megetette azokkal a nyomorultakkal. Karesznak viszont akármennyi borravalóért sincs kedve hernyót enni, olyan az arca az aranyifjaktól illatozó asztal fölött, mint egy spanyol főnemesé, néz fölöttük balra el, egyikük hangja felcsap hozzá, nagyon éles, megszúrja Kareszt, de ő hidegvérű marad, a köténye pántjáról lepöccint egy pici piszkot, negyednyit fordít a tálcán, visszaigazítja ködbe vesző tekintetét az asztalhoz és abszolút fölénnyel levezeti a csörtét, tutira meg is nyeri, a nagyon gazdag fiúk kászálódnak, a borravalónak szánt bankjegy elegáns ívben landol megint az asztalon, ahonnan az imént fölemelkedett, kis pír a fehér orcán, hümmögés, már a hátuk látszik, nincs náluk baseballütő, vállveregető vigasztalás a bukott főhősnek, visszahallatszanak a cimbora szavai: „leszarod azt a surmó csálingert”  — no, ez az a pillanat, amikor kinyitjuk a konyakot, és be se csukjuk záróráig, bármikor jöjjön is el. 
      
Senki nem tudja, mikor és hogyan jutottak a hajóra, a záróra kábé egykor következhetett be, addig a konyak nyitva, de végül is, ahogy Karesz így visszagondol, minden egyéb is. Baromi meleg van, csurog róluk a szesz-szagú izzadtság, Karesz farmeringe, mintha a vízben járt volna benne. Valahonnan előkerül az egyik aktív barátnő, nem kizárt, hogy siettében Karesz maga árulta el neki valamelyik szupergyorsított telefonbeszélgetésben, hogy hol lesz az éjjel a buli. Aztán fölbukkan az ex is, élete megkeserítője, a Féltékenység Démona, aktív korában sem semmi nő. Tökéletes sminkje, tartósra rajzoltatott bordó szájvonala nem sok jót ígér, bár végső soron hatályon kívül fog cselekedni, bármit is készül tenni. Karesz föláll, hogy üdvözölje, és határozottan érzi kirajzolódni az ádámcsutkája táján a piros vonalat: eddig van szesszel. Iszonyatosat lendül, ohó, csak nem a hajó mozgása, gyorsan megérti, hogy már nagyon be van rúgva, jólesően fogadja részegségét, mintha kritikus helyzetben egy kellemetes cimbora bukkant volna föl: a nők balhéiért érzett kín eszerint már csak a szesz köpönyegén át fogja érinteni. A Féltékenység Démona ma estére a „nézd, hogy ülök más ölébe” címűt választotta, amire a társaságból, Kareszt is beleérve, nem reagál senki, csak az aktív barátnő. Játszik tehát nő a nőnek, vörösesszőke a szőkésbarnának. A gyámoltalan kezdet után hamarosan a szende aktív is magára talál, éspedig a duzzogásban, ó, ó, ez aztán nem annyira megterhelő, Karesznak sokkal rosszabbakon edződött a kérges bőr a képén, fellélegzik, át is öleli a lányt, finom ez a kis duzzogás, jó puha meleg, de tartást is ad, aminek neki lehet dőlni, Karesz ellazulva csüng a lány vállán, és iszik tovább, ez a mai este hallgatólagosan kialakított fő programja.
Arra kell riadnia, hogy valamelyest megroggyant biztosnak ítélt helyzete: a váll kiugrott alóla, és mintha már nem az első mondata volna egy monológnak, csattog fölötte vészjóslón a nagy szeszharmatos éccakában: „Mondom, vigyél haza. Haza akarok menni.” Óédesistenem, mér nincs egy perc nyugalom ezen a zajos földön, milyen szépek a csillagok, milyen nagyon sokan vannak, nem tudok fölkelni, mert a piaszint túlhaladt a szájam vonalán, kigyön belőlem, ha csak megmoccanok, de hát a szerep, a szerep, amit a bujkáló Isten rám rakott, ha most az a fölhő megnyílna és én felmentethetném magam, „Apuka”, mondanám, „Apuka, mostazeccer hadd ne kelljen mennem, kicsi vagyok még, kérlekszépen, Apuka, szépenkérlek”. De Isten sehol, Karesznak meg tennie kell valamit: feltápászkodik, mit tápászkodik, felkúszik a szék támláján, aztán az oszlopon, és most áll. Áll. Nem sokáig fogom bírni, gondolja, de valami csoda folytán bekövetkezik a fizikai lehetetlen: megindul, nem is leng ki, és hallja, nagyon messziről hallja a saját hangját, valami másik, valami régi beszélgetésből: „Jó, drága, kiállok a kocsival”, de hát ez itten nem lesz aktuális, gondolja egyszerre, aztán még tesz két lépést, aztán már egyet sem.
Jó itt, mondja a következő gondolata, amikor ismét visszatér a fejébe az agya, jó itt lenn, innen már nincs veszély. Ül a szék lábánál, kitűnően érzi magát. Látja az aktív barátnő szép erős, szőrtelenített, szoláriumbronz alsólábszárát, gyors cikkcakkban kapkodja ide-oda, nocsak, ő sem olyan stabil, hahá, ezért hát a nagy hiszti, elázott ő is, gondolja Karesz, és teljesen felmenti magát a hajón zajló összes női lelkiélet ügyében, a laza szőkésbarna konty már föl-le, jobbra-balra, ahogy a lány a hosszú pallón próbálja egyengetni lépteit, kár, gondolja Karesz, olyan finom meleg volt a válla, és most hopp!, hirtelen megdől a kontyocska, loccsanás, visítás, akkor sem tudok fölállni innen, gondolja Karesz, ha most megfullad, látja az összeugró tömeget, látja a vizes lányt, hallja a bömbölését, mint egy gyerek, gondolja, mint egy kicsi buta gyerek, ahogy viszik el fölötte, rácsöpög a víz a tarka szoknyából, ettől egészen megnyugszik és lehajtja a fejét egy másik vállra, kinek a felesége ez, eszembe fog jutni, csak még ezt megiszom, jön fölülről a pohár, mintha Isten nyújtaná, kocog a jég az üvegen, kösz, kösz, cimbora, épp erre vágytam.