Spanyolnátha művészeti folyóirat

Puskás Balázs

Fekete angyalszárnyak, szemerkélő szürkék

Puskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás BalázsPuskás Balázs

— Fazakas Csaba képei elé —

 

Csapkodó esőben ballagsz az utcán. Kevés dolgot utálsz jobban, mint ha elázol. Most mégsem zavar — jólesik, ahogy a hideg eső az arcodra hull. Sok minden jár a fejedben, az utóbbi napok nem eseménytelenül múltak el. Benned sem. A Bakáts-téren eszmélsz — túlmentél. Ahogy a napokban a határaidon is, nemegyszer. Visszafordulsz, megbámulod a felállványozott templomot, s életedben először sajnálod, hogy nincs nálad a fényképezőgéped.

A kiállítótérben rajtad kívül senki. Végre megnézheted a képeket „normálisan” — a megnyitón nem volt rá alkalmad, sokan voltak, akadályoztak.

A fehér falon, furcsa, de szinte világítanak a szürke–fekete–fehér képek. Sohasem gondoltad, hogy ennyiféle szürke van, hogy a feketénél van feketébb. Közelebb hajolsz, a festék vonalát tekinteteddel követed a képen, orrodba szökik a terpentin s az olaj szaga. A teremőr rád szól. Pedig szeretnéd megérinteni a képeket, ujjadat végighúzni rajtuk, érezni a rücsköket, az egymásra csorgatott, fröcskölt festék vastagságát, a domborulatokat, az éleket, a mélyeket. Reméled, még ragadnak, hogy magaddal vihess a körmöd alatt egy picike darabot, nemcsak a látványt.

A látvány azonban mindenképpen veled marad.
A feketéből feketén előtűnő angyalszárnyak, kerekes székben férfiember, a vonalhomályból felsejlő várandós nő, meztelen, kissé amorf, s így valóságos, egymásba gubancolódó testek nehezen engedik el a tekintetet. Elevenen állsz a képek előtt, s azok is elevenednek, halántékodon érzed, ahogy a véred egyre vadabb táncot jár ereidben. Érdemes volt eljönnöd, ide, egymagadban, érzed, végre, hosszú napok után, hogy élsz. Emlék-érzések bukkannak elő, a szeretve levés- és a szexuálistárgy-érzés egyaránt, a rehab utáni együttlétek kínja-keserve, a türelemmel szeretés mikéntje.

Állsz a képek előtt, befelé nyeled a könnyeidet, s köszönöd, hogy ilyen sokat kapsz. Az egymás mellett fekvő testek párhuzamos, talánsohasemtalálkoznak–vonalával, hogy azágyközösapárnanem jut eszedbe, s Karinthy, a mindakettőmástakar, hogy a halevőkről a Krumplievőkre is gondolsz, a fehér és szürke vonalakról a párnacsatára s Holle anyóra. Hogy a képek szürkéje néhol olyan, mint a cserépkályhából kiszedett troszka színe, s hogy erről a szóról mostanában az opera jut eszedbe. Hiába, idősödsz.
S hogy mennyi mindent nem mersz kimondani mégsem.

A teremőr zökkent ki a másvilágból — záróra.
Fogod a kabátod, táskád, kilépsz a galériából, s tudod, sokáig nem szabadulsz majd a képektől, a testektől, a szemektől, a szárnyaktól. S az érzéstől sem. Az eső még mindig szemerkél, szürkén-fehéren, az utcai lámpák sápadt fényében. Hazafelé indulsz. Hazafelé, ahol egy megjöttél-ölelés s egy vállzug csak rád vár.