Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

(Szűkebb útszakaszon...)

Az előtted lépkedő nő parókát visel, ebben biztos vagy. Szálfaegyenesen tartja magát, és a haladási irányt is koordinálja. A nőkre viszont épp az ellenkezője jellemző, széltől hajtott ágként imbolyognak jobbra-balra, szűkebb útszakaszon előzni is alig lehet őket.
  Pedig kedveled az előzésüket. Miután kibámészkodtad magad, rágyorsítasz, elhúzol mellettük, és — ohohó! — még a veretes szimbolikát is megéled, aztán folytatod, bevásárlóközpont-, irodaház- és metró-mozgólépcsők kalandoraként érzed a szép ízeket még akkor is, amikor már senki nincs előtted, nincs miért utat törni, magasabb sebességbe kapcsolni, ellenkezőleg, lassítani kényszerülsz, hiszen célba értél, a boltban vagy, az irodában, a peronon. Vásárolsz, intézkedsz, vagy éppen várakozol, te győztes partizán, legszívesebben csókokat küldenél mindegyiküknek, szólnál néhány szót hozzájuk, szeretsz összemosolyogni velük, bárkivel, szeretni, szeretve lenni, mormognád.
  Nyaklánc, karikagyűrű, mobiltelefon, táska, sál, kabát köt össze velük, hajdani és jövőbeni kortyok és illatok, tavalyi hóból gyúrt hóember nevetése, mind a méreten felüli (kívüli) kondérban, Toldinyi fakanállal kevernéd-kavarnád, ha olyan egyszerű és magától értetődő lenne, ha lenne még motivációd.
  De csak kicsinyes, szánalmas ciripelésed marad meg, mintha egy szétnyűtt és beázott táskarádió hangszóróján át hallgatnál Iron Maident, valami történik, csak nem pont olyan, kicsit más, ahhoz eléggé, hogy ne mosolyogj, mint a vadalma.
  Mert hát mostanra minden megvan. Sóhajtasz, hátradőlsz. Itt a vége. Egy korszak, egy térhasználat, egy minden eltűnik, talán megsemmisül, újba lépsz, újat kezdesz. Nem tiszta lappal indulsz, nem arról van szó, pusztán valami egészen más kezdődik veled.
  Amit tudtál, lezártál, amit képes voltál, felszámoltál. Megszűntettél, tönkretettél, felégettél. Ami eleddig volt, nincs tovább, elérte végcélját, manifesztálódott, majd elporladt.
  Máma már nem hasadsz tovább, túlvagy a totális hasadáson, a tökéletes szétesésen. A féktelen koncentráció előtti utolsó robbanáson. Az önbeszüntetésen.
Most a tanácstalanok között állsz, hegedűvonókat, gitárpengetőket s dobverőket osztogatsz, hogy muzsikáljanak végre, vegyenek körbe zenével, jósággal, bőséggel, szeretettel.
  Már csak ennyit akarnál. Ülni a kávéház teraszán, állni a verőfényt, hallgatni a tavaszt, és jóleső kortyokkal fogyasztani a hosszúkávét külön hideg tejjel. Tisztán, józanul, egészségesen (piha). Hosszan előre tekintve, ameddig a szemed ellát.