Spanyolnátha művészeti folyóirat

Málik Roland

Alvajáró

Én már csak megyek.
Pedig istenemre, milyen
kedves fiú voltam. Nem tudom,
valami álmos tompaság
szállt rám, és most
a világ is, én is,
kint is,
bent is,
mindenem: üveg mögött.

Nehéz,
szinte alattomos csönd ez,
víz alatti, melyből bármikor
elősompolyoghat valaki
— nem barát —,
ismerős, rokon,
egy régi tanár,
akivel tűnődve beszélek,
kávét rendel,
cukrot rak,
kanalat forgat
igen lassan
a kávéban,
szabadkozik az alkalmatlan
idő miatt, rohannia kell,
de nem azért mondja,
aztán egy huncut fénytől
megcsillan a szeme.
— Jó — mormolom, s félszemmel
látom még, amint a gőzölgő
csészével elsétál, visszaballag
a bolygó félhomályba.
És akkor gondolnám utoljára,
hogy abba kellene hagyni
a tintát, mikor kiderül:
nem tartózkodott a városban
azon a hallatlanul furcsa napon.

Sajnálom. Sajnálom.
Harminc vagyok és fiatal,
alkoholista és neurotikus és magányos.
Sajnálom, bocsánat
mindenkitől,
aki szeretett:
én már nem vagyok Málik Roland.

Mintha elcsatangoltam volna
az álmokon túlra.
S azt tudom csak,
ez itt szomorú béke,
kegyelemteljes gázolás
valamibe, ami majd ellep.
Szeretném, ha fű volna.
Ahogy lehet több is: vonatút,
cigaretta, kék utcai kút,
kiskocsma kertje, elséta
nagyapainak tűnő porta előtt a napon,
udvar beláthatatlansága,
kertek alja,
és a zümmögő erdő.

Te vagy ilyen tévelygő, Uram?
Mert ha belőled folytatódom,
elmondanám, ha már kell, száz
évvel korábban kívánok élni,
csíptetőt viselni,
kalapot emelni,
átböngészni a napi sajtót,
végigkopogni sétabotommal
egy verőfényes korzón
kávészagú lehelettel.

Te vagy ilyen semmittevő, Uram?
Mert tudd, hogy félvállról veszem
a munkát, és nem kívánok dolgozni
az eljövendőben, csak heverészni,
borozni, olvasni őszt hosszú regényben,
és menni, csak menni,
gyalogolni egy középkori nyárban,
édesen tüzes tompaságban, mert
nekem a gyaloglás volt mindig
a szabadságba vezető út.

Te vagy ilyen egymagad, Uram?
Egyedül voltam én is, és lüke,
hogy az első jöttmentnek, aki
vidám kedvvel hátba vágott, s szólt:
„gyere, járjuk a világot,
mint igazi két jóbarátok” — bedőltem,
s hittem neki.
És eltévedtem az élet tüskeerdejében,
majd a bűnök bányájába jutottam,
most a szavak légegében járok,
s magam vagyok, jobban, mint a föld alatt.

Talán sehol se voltam.
Se ébren, se álomban,
se földúton, se földöntúl,
földöntúl és padláson,
padláson és erdőben,
erdőben és kocsmában,
kocsmában és templomban,
templomban és sírkertben,
sírkertben és se Ongán,
se Ongán, se Miskolcon,
Miskolcon és Bátorban,
Nyíregyházán, vízparton,
vízparton és évzárón,
évzárón és vonaton,
vonaton, se öltönyben,
se öltönyben, és se csőben,
se csőben és csőnek tetején,
csőnek tetején, a Ruzsinszőlőben,
vagy ha igen: innen voltam.

És tudod,
felejtsd a száz évet,
hagyd a semmittevést,
pokolba az Ördöggel
és a bűnnel,
legyen béke, béke már,
érjen véget a gyaloglás,
mert én — mint egy elhagyott bárkán —
végül a szíveden szeretnék pihenni, Uram.

Leponex II.

Küldöm a Leponex atyjának

Szeress engem, légy szíves,
mert ha nem szeretsz,
hát jön a Leponex —

Jó lesz,
jó lesz,
ha jön hajón
a Leponex?

Vitorlán valami jel,
nem halál-,
valami fej,
partra száll, és
jön felém a Leponex.

Lesz itt pax,
ha jön a Leponex.
Lesz itt rex,
ha jön a Leponex.
Lesz Mad Max,
ha jön a Leponex,
szeress engem, légy szíves.
Hiszen, ha nem szeretsz,
ölel, csókol,
és szeret majd
a Leponex.

Nyárfasorban
szembejön velem,
rám néz, én meg: szia,
szia, Leponex.
Átölel, és indulunk,
megyek közte, köztem,
ámulva járjuk a világot,
mi három jó barátok.

„Hová megyünk?” —
Kérdezem én. „Hová?”
„Megyünk.” — mondja ő.
„Megyünk hiába.”

Nem személy,
és nem is tárgy,
csöppet se fogalom —
mire kitalálom,
több lesz ő: béke, béke,
valami vízen álom.

Bankjegyek litániája

E pénzes világ
egy pénztelen állomásán,
hazafele-jeggyel föl-alá
a peronon,
füstölögve,
nosztalgiázva,
felsorakoznak előttem
most a bankjegyek.

A húszezres
ritkán látott rokon,
komoly nagybácsi,

a tízezres
lemenő Napban
vicsorgó vadállat,

az ötezres
pipogya generális,

a kétezres
egy jó haver,

az ezres
idegen páncélos lovag,

az ötszázas
cigaretták málhazsákja,

a kétszázas
fű, hol halott feküdt,

(bónusz: a fémszázas
jópofa kismalac.)

És a régi sereg,
amit már alig ismerek:

az ötezres
alvó szekértábor,

az ezres
a zöld íjász,

az ötszázas
tintás dandy,

a százas
vérmes lobogó,

a húszas
rongyos munkás,
ki a hidegről bejött,

és a tízes
zöldfülű tizedes.

És a pengők, a millpengők!
Kastélyok,
beomlott báltermek,
elvadult kertek,
búcsúlevelek,
múlt életek hamis
gazdagsága.

Elhulló bakák mind,
magas rangú tisztek,
egy boszorkány szövőszékéből
előugró katonák,
a Nagy Háború zsoldosai,
fizetett szerelmek,
italba fojtott bánatok
szemtanúi.
Békesség nekik!
Mert egyikük sem
ér fel eggyel,
gyerekkorom jóságával,
a papírötvenessel,
sütik és kólák őrével,
levonók igaz várományosával,
hogy ünneplőt húztam,
ha őt a zsebembe csúsztam.
Az elején szabadságom
Rákóczija, és a hátulján
vágtató, szép lovasok.
Egy eltűnt időben
még köztük rohamozok!

A Halál margójára

Költemény, melyben a szerző mester híján
magamagát oktatja, tanítja egyszerű szavakkal
a halál elkerülhetetlenségeskedéseitekért.

I.
Bárhová mégy,
ha lassan is, de egyszer biztosan odaérsz.
És ott vagy.
És tudják, hogy ott vagy.
Tudják, és tán mondják is, hogy ott vagy.
Másfelől, ha ott vagy, ott vagy,
ha nem ott vagy, nem ott vagy,
— a kutyát nem érdekli —,
de akárhogyis,
így vagy úgy,
valahogy mégis ott vagy.

Egyszer aztán kérdezik mások,
te hol vagy?
Ők meg mondják:
„Miért keresitek őt az élők közt?
Nincsen itt. Távozott.”

S igaz,
valahol, talán a nem is olyan
távoli galaxisban, szélén egy
fekete lyuknak, várnak rád.
Várnak ott. És ha lassan is,
de egyszer biztosan odaérsz.

II.
Halál, mindenen gazda vagy,
a gazdag portán is gazda vagy,
a szegény nyakán is gazda vagy,
tőled kicsi a kicsi,
és tőled kicsi a nagy.

Halál, te olyan gazda vagy,
senki se lát, pedig vagy,
mindenen a Halál keze munkája,
ez a munkája.

Halál a lemetszett rózsatőben,
halál az anyagban és a tűben,
halál az óra a percmutatóban,
halál az elveszett tolltartóban —
benne vicsorog sokszín ceruzafogad.
Ó, hányszor, de hányszor
hogy elhagytalak,
loholt utánad bátyám lóhalálban,
és jött, és mondta, hogy színe sincs,
köpenyem, ernyőm,
mobilom, kulcsom,
zakóm is tenálad van!
Halál, mindenen gazda vagy.

Halál a vének vén szemében,
halál a fiatalember mellzsebében;
megjelölsz, mint egy bankjegyet,
s mire átnyújtanál, nem vagyok —

Tudom, hogy figyeltél ott is,
a fölénk nőtt gazban, ahol
találtuk azt a hat kiskutyát.
És alig egy hét, elégetted örömünk,
elvitted az enyémet, Vulkánt,
elcsaltad a Bernát Laciét
— száraz volt az orra —
és elcsórtad az Agócs Gabiét,
Gömbit,
és így tovább, sorra a többit.
Vonítanak azóta is
tél-nyári éjszakákon,
amint ólálkodsz a falak mentén,
az udvar végében,
fészked a fészer, s az élet álom,
őrzése vesztés: elkapod,
mint a szerelmet: ellopod,
mint pénzt a szél, felkapod,
mint pénzt a szél, nem hallod?
forgószéllel elkavarod.

Így lesz halál a házban,
így a családban,
így a meg sem született
apa-fiú barátságban,
halál a könyvben,
és halál a lapozásban,
halál a tavaszi alapozásban,
pedig nem vagy egyéb, mint
egy kis függőhíd két part között.
De: végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell rajtad menni.
És tudod, mi a legócskább az egészben?
Hogy nincs az a kísérteties zene.