Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tornai József

Ómódi halálvers

Nem írok több verset,
de azért szerettek,
ugye, hóvirágaim?
Holnap, holnapután,
mikor a végórám
mordul futó percein,

biztos, velem szálltok
közös földanyánkhoz:
ki magához így ölel
élettelent s élőt,
dícsérjétek hát őt
lehajtott, hálás fővel.

A határvonalhoz,
amit a halál húz,
közelebb és közelebb,
himnuszokat illik,
mindegy, akármennyit
zengnem a lombok felett,

melyek körbezárják
lények óceánját
veszedelmes keblükkel.
Hát így készülök föl
figyelmesen mentől
később búcsúzom is el.

Macskám nem ismeri
magát, nézegeti
arcát tükörképében,
ahogyan sok embert
nem ríkat, nem rettent
el a múlás sehogysem.

Nevetnek, bagzanak
éj-nap, háborúznak,
mint agyatlan növények,
akik a dzsungelben
száz másikkal szemben
győzködnek és enyésznek.

Ilyen világban én,
hol a bűzös görény
többet ér, mint a szépség,
tollamat leteszem
s amiként holttetem
várom a világ végét.

Misztikus zenekarok

Körülnézek: ki maradt élve?
Egy-két barát még föltekint.

Úgy áll meg szívem a földön,
ahogy az ég tovább kering.

Nincs nagyobb nász, mint visszabukni
oda, honnan szerelmesen
a tudatlanul elszabadtam:
az ezer világegyetem.

Miért lenne az „végítélet”,
ha a naprendszer szétesik?
Száz galaxis roskadhat össze,
százmilliárd másik vakít.

Atomok, sejtek, kromoszómák,
Virágzás: élők s élettelenek
bújnak elő az idő-tócsából:
szítják föl a sejtelmemet,

hogy azt a mennyei táncot járom
s holnap abban is halok,
hol húzzák-húzzák és csak húzzák
a misztikus zenekarok.

Népmese

Amit mesterünk tanított a világ végéről, népmese,
képzeletgőz, mint Nietzsche örök -
visszatérés-elmélete.

Tudjuk, hogy hullnak-állnak össze
tejútrendszerek, csillaghalmazok.
Földünk jövőjének zöld számai is
kínosan kiszámíthatók.

Hol volt, hol nem volt egyszer egy bozontos ős,
röpítette és röpítette az Űrön át
Ó Szegény homo nonsapiens agyába
halálos méregű száz nyilát.