Négy június végi nap volt. Mi is négyen voltunk, bár csak ha kellett. Úgy értem étkezések, előadások alatt, hazafelé a kocsiban és csütörtök este a borozóban. Amúgy leginkább kettesben, hármasban.
Az egészből csak apróságok maradtak meg. Hangulatok, képek, amik nem állnak maguktól össze. Mintha zsebembe rejtett apró kavicsok lennének. Talán jelentéktelen dolgok, talán a többiek számára ismeretlenek, felismerhetetlenek, de jó ez így is. Itt egy más kép Egerről.
Miután megláttam a napraforgómezőket nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy hazafelé majd teleszedjük szebbnél szebbekkel Balázs kocsijának csomagtartóját. Az út különben lassan, cigi nélkül múlt el.
A 101-es szobát kaptam, igaz nem egyedül, de még így is borzongva költöztem be.
Aztán megkezdődött. Időpontok egymás után. Megvolt az evés ideje, az egy-két szál cigié, aztán az előadások ideje jött és megint evés. (Előző nap ért véget a vizsgaidőszak, a maga rendszertelenségével, kapkodásával.) Este mindig valami más történt velünk, ha hagytuk. Jó volt besétálni a városba a líceumig, mindig mással beszélgetve valamiről, ami ott éppen fontosnak tűnt. Megtörni az egy éve beállt csendeket. Kicsit együtt lenni, aztán eltűnni ki-ki a maga útján, az övéivel. Megkeresni azt a helyet, ahol tavaly olyan finom volt az arany tequila és inni most valaki mással.
Beszélgetni, nézni ahogy a fekete macska kokettál az asztalok között.
Megtudni sok mindent a város régi életéről, ahogy Attila elmesélte.
Kicsit puhább volt akkor a talaj hazafelé menet. Emlékszem, ahogy tavaly ott annál a virágágyásnál állva meséltem a jól kitalált jövőmet. Jó, hogy elsuttoghatom: - bár ezek már nem azok a virágok, de talán a föld, az a törött kő itt a járda szegélyén még emlékszik rám - sikerült, boldog vagyok.
Aztán útközben egy kósza ötlet, Egerszalók. Különös hely, még sosem jártam ott azelőtt. A tequila ott szállt úgy ki belőlem, a langyos vízben, olyan finom, tiszta csendet hagyva maga után. Nem is érzed a vizet, csak tudod, hogy az tart melegen. Nézed a csillagokat, akár meg is számolhatnád őket, mert nincs olyan sok, vagy a te időd tűnik végtelennek.
Hajnalban, már énekeltek a madarak, amikor visszaértünk, de még akkor is voltak ébren néhányan. Finom átmenet volt az alvás magányába.
Egyik este lent ülünk többen is egy asztalnál, Ádám cigit sodor, üres sörös dobozba hamuzunk, mert nincs elég hamutartó és hallgatjuk Zolit, ahogy Szabolccsal gitározik és énekel. Emlékszem Zolira, egyik éjszaka dominózott és sört ivott, meg nekem magyarázta a disztichont. Mellettünk Kulicz Gábor és Valentin hexameterekben káromkodtak.
És egyszer elfogyott a cigink az éjszaka és a beszélgetés közepén. Nem tudtunk mást, mint hogy elindultunk Szabolccsal egészen az OMV kútig. Mezítláb voltam és emlékszem milyen újszerű volt. Érezni, hogy a betonjárda hol melegebb, hol pedig egészen hideg. Furcsa volt ez a fiatal boldogtalanság, boldogtalan fiatalság. De volt miért menni. Kellett egy doboz cigi. Kellett, hogy egyikről a másikra gyújthassunk. Mutassa, hogy megy az idő. Örültünk, hogy megy az idő. Leéljük, túléljük a boldogtalan órákat. De a chips jó volt, cserélgettük a zacskókat, hátha a másiké finomabb. Milyen mulatságosak is voltak a piszkos meztelen lábnyomaim az OMV shop frissen felmosott járólapján!
Az előadásokról megmaradt az 'időtárgy', az 'amigdala', a 'csendként egzisztáló komplex szenzualitás', ahogy Szkárosi Endre dobogott az asztalon, ahogy a velem szemben ülőket fürkésztem, hol az arcukat, hol a lábaikat, hiszen csak ennyit láttam belőlük.
Egy délutáni felolvasás, ahol mindenkitől hallhattunk valamit. Előtte a délutánt a Szépasszonyvölgyben töltöttük. Otthagytam egy kis időre a többieket és a boromat, hátamat egy fa törzsének támasztottam és próbáltam írni, megírni a tábori feladatokat, de nem ment. Túlságosan elvesztem a részletekben, a megfigyelésben, a hallgatásban, abban, hogy vannak körülöttem a nap leglehetetlenebb időszakaiban is. Hol van az én pesti magányom, az alvásaim, a csendjeim- De nem tudtam volna magamra zárni a szobaajtót. Kellett, hogy velük menjek, hogy figyeljem őket. Lássam, halljam, érezzem őket magam körül.
Néha úgy éreztem, ahogy figyeltem az embereket, vagy az embereimet, mint amikor valaki végzett már a könyvvel és ki tudja miért, de elolvassa az előszót vagy utószót, esetleg a szerző fényképét fürkészi a borítón. De Egerből származik az a kis rögtönzött és egyre bővülő olvasmánylista is, amit a jegyzetfüzetem hátsó lapján kezdtem el vezetni. Attila sokszor betűzte a nevet, ha nem ismertem, vagy elvette a füzetet és ő maga írta be a könyv címét és szerzőjét. Találkoztam olyan könyvvel is, ami mellett évekig elsétáltam.
Próbálom összeszedni a gondolataimat, az érzéseimet, mert sok mindent éltem át, valójában most mégis olyasmi az egész, mintha tényleg kicsi kavicsok lennének amiket a zsebembe rejtettem és lassan kipakoltam onnét. Ilyen például egy pár kölcsön kapott papucs a zuhanyzáshoz, vagy egyáltalán az, hogy három éjszaka is két nővel aludtam egy szobában. Az esetlen érintések reggel, hogy finoman , úgy ébresszem a másikat a reggelihez, hogy jó legyen felébrednie.
Az utolsó kép pedig legyen húsz szál pici, piros rózsa, mert végül persze nem szedtük tele Balázs csomagtartóját napraforgóval, de nemhogy tele, még egy szálat sem szakítottunk, otthon viszont vártak rám szép kis csokorba kötve a rózsák.
Van még persze olyan kavicsom is a zsebeim mélyén, amit nem veszek ki, elég, ha érzem, ott van. Lehetne még egy más kép, egy egészen gazdag színekben, hangokban, formákban, de az az Eger nem érhető tetten soha többé, az csak ott volt és akkor olyan, arra a négy június végi napra.