„Régi tivornyák morzsáit fogaim csikorítják…” — betűzöm egy fiókban rejtegetett librettó sorai közt, melynek segítségével előolvasom magam a II. Parnasszus Tábor hőstetteiről szóló helyszíni krónikához. Pozsonyi úti diákszálló félemelete. Kijelölt dohányzósarok. Alkalmi munkapad, „Eger és vonzáskörzete” c. térképem és a National Geographic surrogó lapjai; fogaim a lenti automatából beszerezhető Bake Rolls márkájú kekszek fokhagymás morzsáit csikorítják. Augusztus közepe. A törzsköteléktől elszakadva üldögélek a júniusi történések szinte még langyos gócpontjában (a „pellengérre tűzött térrel” azonos helyrajzi számú locus-on), s mindez tán eleget elárul eredetileg anonimre tervezett naplós személyiségemről. Úgy is mondhatnám, hogy tisztes műferdítési feladatokról essen szó, (Vörösmarty plagiariusa nyomán) „a tolvaj mindig visszatér a bűntett helyszínére”. És mily sivár ez a helyszín így. Díjam letöltésének első órái ravatalszerűek. Szerteszét csak a hajdani csődület fantomképei; a hosszú délutáni jam session-ra izzító, porzó veséjű kollegák brueghel-i kavalkádja helyett az államigazgatási főiskola gólyabálozói közt ocsúdom. Szürke gyapjasmajmok lármáznak valahol a távolban. Ricsajukat meg-megszakítja a bozótvágó kés suhogása és a lármás kotingák éles rikoltásai, melyek fejünk fölül, a lombkoronából hallatszanak. Közrefognak a célelvű jövő körszakállas közalkalmazottai, alig kászálódhatok el a recepciós pultig, ahol egyheti mennyországom kulcsát végre kézhez kaphatom, és kedvesemmel (továbbiakban: Vikunya1) végre elvonulhatunk a vip-szobák valamelyikébe (105-ös számú), hogy — alig néhány méterrel a zsivajszint felett — alaptábort létesítsünk. Előzőleg tollcirregéssel birtokba vett aklom végre új oldaláról is belakhatom (pl. szerelem: a hűtő leszakadt ajtaját). Naplemente készül, furcsa ómenek. A sarki Western-fogadó és a hivatalos utasellátó korai zárásidőpontja. Földszinti ostromállapot, semmi kétség, rögtönzött hadikórház sikátoraiban bolyongok. Egy fácskán két tapírállkapocs lógott, még a fogak sem hullottak ki belőlük. Holdkóros államigazgatók falanxán áttörve kikérem estvélyi serkentőfőzetem, mely elengedhetetlen a pontos visszaemlékezéshez.
Kezdődhet a szeánsz. Helsingöri panelkastély. Élettelen és félelmetes térségek találhatóak itt. Nem nő sem fű, sem kaktusz. Ám mindaz, ami valaha itt rekedt, annak maradványai többnyire máig láthatók. (Alkalmasint) holt költők deliráló szellemalakjai. Látni, ahogy az irodalmi camping védnöke, Turczi, jótékony Hamletként őrködik a zegzugok felett, majd balra pillantva, a dohányzóasztal mellett feltűnik az ismerős szobakapu (és „ingerküszöb”), melyen az oroszvíz fogyasztásban példamutató képzőművész-költő, Béki I. egy kecses mozdulattal átsurran, hogy Gát A. költőnőt egy kora reggeli dal (ún. alba) formájában meglepje toalettjének rendezgetése közben (ám ez egy tavalyi legendáriumba tartozó sikolytörténet). A személyeket övező poétai titulus a továbbiakban nélkülözhető, illetve előre elnézést kérünk a szubjektíve „beirodalmazott”2egyének arcátlan mértékű szerepeltetése miatt. Ezek tanúsítják, hogy itt egy elszigetelt, félnomád nép él — „civilizált” világunk hatókörén kívül, mintegy a távoli, újkőkori múltban.
Kísértsük tovább a júniusi lidérceket, inkább térbeni memóriánk szerint.
Gyarmatutcai start, harmatos hangulat egyenesvonalú felívelése. Akár egy bevásárlóközpont csicsás gyermekmegőrzőjében, kitörő lelkesedés, felhőtlen öröm övezi a célbaérkezést. A fókatelepeken a termetes, 200-250 kilós hímek már kijelölték felségterületüket, melyet meg is védenek: étlen szomjan verekszenek és párosodnak — ha kell, akár két hónapig. Hall, enteriőr; recepciós lány, bágyadt beltéri őr. Csocsóasztal tömeges konstatálása (sajnálom — kedves érintett olvasó — már elmozgatták helyéről). Eme csábító játéktér következtében fellépő fokozatos érmehiány (50Ft / parti). Adalékként: Borászválogatott vs. Irodalmi szekció: 0-10 (utóbbiakban való 0%-os részvételi arányomnak köszönhetően). Nagyüzemileg molesztált pincérhölgyek sorozatos eltűnése (túszejtés ettől fogva lehetetlen). A többi körülmény, első érzékelésre, szokott rendszeren belül: lakályos szobák, nívós környezet, helikoni helyszín, felzirrenő TV-készülék minden kvártélyfalon. (A szórakoztató elektronikát mostani visszatértemkor kapcsoltam be első ízben. Fontos helyrajzi adalék. Szellemképesen, erősen kódolva, ám napvilágban is kivehetően sugároztak kábelen keresztül a felnőtt-csatorna kocsonyás felvételei…) A többi az élő műsor varázsát gyarapítja. Franciaágyunk meghökkentő rugózási paraméterei.
Némileg úgy tűnhet, képtelen vagyok összeszedni gondolataim a lomtárban. Jó volna a szabatos tábori kívánalmakon belül, pl. Vörösnél maradni, megilletődve, a Martynál. Vörös Martyni. „Nyuszi vagy Mcfly” — hallom a benti, visszakapcsolt készülékből (ne feledjék, még itt ülök a lépcsőfordulón), lassan felbátorodom, eszembe jutnak a lóvá tett humoreszk-lovagok, idén igazoltan hiányzó tavalyi szobatársaim, Szentmártoni (St. Martini) János és Oravecz Pedro. Tucatnyi matisz indián, hat kanamari és két karubo van köztünk; a többiek nem indiánok, de jórészt itt, a végeken élnek. Ez év júniusában Kulicz Gabi és — hivatalos udvari kobzosunk — Székely Szabolcs társaságában igen értékesen, időmértékesen telt a tábor félhete. Skandáltunk vécén, skandáltunk zuhany alatt, skandáltunk ablakból kihajolva, jambusi borotvahangok, molosszusi horkolás hajnalidőben.
A „skandálásról” szandálom jut eszembe, amit nemsoká megveszek, vagyis megvettem nemrég (jussunk dűlőre a sok idősíkkal) ott Egerben augusztusi nyereményidőm alatt (ezt már itthon, Budapesten toldom), ám csatja elszakadt a szépasszonyvölgyi szőlőföldeken, blokkja elveszett, és csereszavatosságát sem tudtam kamatoztatni a Dobó tér melletti cipőboltban. Pőre talpazattal járulok a „traumaturgoszi” oltár elé. A kanamarik lábnyomai egyszercsak eltűntek az ösvényről a falu túloldalán…
Ahelyett, hogy törekednék a teljesség leírására, megpróbálom néhány jellegzetes archimédeszi pontba zanzásítani a Parnasszustáborozás tipológiáját. Porond: a kollégium alagsori hallgyomra (Jónások is voltak, bőséggel). Napszak: sűrű, középkori éjszaka. Színhely és cselekmény: egy külvárosi nyugdíjas-otthon előzetes képei; jelenlegi és eljövendő kis- és nagygenerációk ígéretes példányai szórják szét rendelkezésre álló időzsetonjaikat.
I. bugyor: alkalmi sakkegylet. Több hivatásos Bobby Fischer-utód lebzsel a közel harmincfős brigádban. Szobatársként már bemutatott személyek szoros végkimenetelű mérkőzései, majd az Egger márkájú „egri” söröktől megittasult Novák Valentin huszárvágása, amint tibeti nyugalommal kivégzi a hajdani n-táblás mestereket, Kuliczot és Székelyt. A korubo vadász széles mosollyal felmutatja egy Amazóniában becses zsákmánynak számító pettyes paka tetemét.
II. bugyor: a szalon gyertyafényében hunyorgó baljós figurák, kártyák szétterpesztett legyezői. Feszült csend, a tétkupac érmehalmain izgága légyként cirkál a kéz. Egy-egy pisztolyzávárzat csetten, sercintés a műkövekre. Lengyel Tamás erélyes ellenszegülése, amint jelen sorok írója, a zöldfülű, majdani Doc Hollyday betekintést próbál nyerni blöffös lapjárásába rögvest a bedobási művelet után. Megtudom: „pókerben ez alaptilalom.” Novák V. és táborvezető T. sokat sejtető Eastwood-tekintete bubik és dámák, drillek és flössök erdejében (csupán a morricone-i füttykoncert hiányzott). A magam mérlege: 500 huffos győzelem, majd éppen ugyanennyit a vereség számlájára írhatunk.
„Olyan a jó vesztés, akár az aranymetszés.”
III. bugyor: féktelen csűrdöngölés. Budai illetőségű bakfarkunk, Székely SZ. barbár kobozritmusai. A nemrég megjelent Hófogók c. kötet szerzője egy visszafogott belga úr eleganciájával csapkodja térdeit (fusson akinek nincs bora!), csápoló kezeivel a légtérbe oldódó oláhos pentaton-illesztékeket próbálja megragadni. A M.É.Z. együttes fuvolása (puck-i koreográfiáját előzőleg megcsodálhattuk a Parnasszus esten) kissé megilletődve improvizál a Carrighfergus c. ír kocsmanóta alapdallamára.
IV. bugyor: eleven Laokon-csoport, terápiás drámatagozat. Mitikus előzmények, biblikus utórengés. A Jónás és a Lázár. Előbbi hanumáni pajkossága, amint füstmilánosan grimaszoló utóbbival közrefognak egy bórkóstolástól megittasulva körünkben rekedt egri színészhölgyet. Az Itaquaí folyónál a csapat tagjai megállnak ebédre valót lőni, majd hátukra veszik az elejtett pekarikat… Valahol a közelben, a vincellériskola körül, Balogh Robi hiányzó Dulcineáit kergeti.
V. bugyor: éjjeli underground. Zenei performansz a 80-as évek fél-illegalitásba szorult dalainak tarka előadásmodorában. Gitáron előadja k. kabai (népi félrefülelés szerint „kákabelű”:) lóránt, asztallapon dobszólózik: Kiss Gabriella. Frank Zappa Csend hangjai c. opusát szemjátékkal előadja a dokk-legénység egyik oszlopos simeonja: Ijjas Tamás. Hangszerek: szegény bárcsak-andalúz gitár, mely a párnapos dorbézolást sikeresen átvészeli, ám az egri vasútállomás peronján — egy óvatlan felszállási kísérletnél — ripityára törik, harántcsíkosan megszakad cirmos afrikai fája…
Imént, egyetlen kártyafüggetlen negatívmérlegem.
VI. bugyor: elfekvő. Jelen karcolat szerzője ádáz, vérre menő dominócsatát vív az ifjú miskolci titánnal, T. Sipos Lacival. Ezúttal még épségben lévő gitáron a lantkíséretet biztosítja: pajzán parnasszusi haiku-szerzőnk, Puskás „Bashók reszkessetek” Balázs. Játszmák szünetében közös erővel gyarapítjuk az álmosságtól kedvesen pislogó Anda versmetrikai alapismereteit. Mindeközben a háttérpamlagon teljes MABhasadás: Molnár Attila Benedek árgusan szemléli a zenei instrukciókat, Babiczky Tibi kitárt polipkarokkal, zengő baritonján kedvenc nótáit követeli. A széphalmi szerkesztő, Dukay Nagy Ádám tarisznyájára dőlve élvezi az előadást, míg Nyilas Attila fehér sortban, fekete Metallica-pizsamában vizslatja a hűtő egyre apadó közös-rekeszeit: „de én nem is komálom őket igazán… mindössze unokatestvéremtől koboztam el otthonkának” — szabadkozik, mikor a pólóján díszelgő fémzenei formációról faggatom. Szomszédos albugyorban: Valentin egy mongol síkságokon igen népszerű hangképzési módot, a gégeéneklést gyakorolja, előbb egy-egy sörös dobozzal, később hangszereink kávájával növelve a sziamangok alkonyi üvöltéséhez hasonlatos zajrezonanciát. Pirkadatra lecseng a hangulat, kénytelenek vagyunk elvonulni, ki-ki saját fekhelyéhez. Egy fiút anakonda támadott meg fürdés közben, s három csecsemőgyilkosság történt. Ez nem szokatlan az amazóniai törzsek körében. Tízórás előadásra egy isiászkúrára igyekvő lajhár buzgalmával tódulunk. Előtéri magnóból a Dharma nevű formáció csellóhangjai szivárognak (Kocsis Richárdék ígéretes projektje). Ímmel-ámmal, végül minden hivatalos résztvevő beszállingózik Tarján tanár úr „retorikailag barokk” előadására, Bodor Béla csavaros kinyilatkoztatásaira, Kukorelly és Payer Imre fluens korreferátumaira, ill. Szkárosi Endre laibachi zörejprodukciójára, amely előtt a konkrét költészet barlangrajzaiból kapunk némi ízelítőt, s a coca cola fogyasztásban máris eljutunk a maximális cloacá-ig. Persze előbbi hírhedt költői permutáció köztes állapota némi sérülésveszélyt rejt magában (portugál caco cola = ’szilánkóla’). Alkoholmentes másnapok — kínzó krapula a koponyák hegyén… Fagyos éjjeleken jégkéreg képződik a lábuk körül, s csak a reggeli nap sugarai szabadítják ki őket.3
VII. bugyor: vezérkari gyűrű. A hivatalos programok (felkelésügyileg) kérlelhetetlen diktátora, a klubjátékokban verhetetlen Turczi terelgeti az eseményeket. Ám, ha István — frivol teológiai párhuzammal élve — a rendezvények atyai megalkotásáért felelős, akkor kétségtelenül Jónás Zoli bácsi az események szentlelki mozgatója: idézzük csak fel a borbírók köszöntésekor tartott szívélyes üdvözlőbeszédét. „Iquique volt a legnagyobb chilei hallisztkikötő, de a halliszt egy kíméletlen biznisz…” (Luis Torres Hernández a Lidita halkonzervgyár egyik vezetője). Ízletes palóclevesének és kedélynövelő törpapa-mosolyának említése nélkül elképzelhetetlen egy-egy hangulatfestő egri estélyleírás. És persze ne feledkezzünk meg a csapzott siserehad matrónájáról, Annáról, aki a kártyacsaták odaadó párkájaként befolyásolta a dörzsölt játékosok lapjárásait (többek közt áldásos szerencsét hozva a tábor idei nyertesének is).
Előbbi tételek ismeretében igencsak rejtélyesnek tűnhet az a néhány mellékkörülmény, hogy ki, hogyan, mikor és hol képes eme lírai káosz közepette gerjedelembe hozni agyának kábult írásközpontját, vagyis milyen hatásfokkal hajlandó elvégezni konkrét internátusi teendőit: „Jesszusom, még össze kell tákolnom egy szonettet!” — sipít mindenfelől az éter hullámain, mint Bell telefonpróbájakor a zúgolódó kozmosz alapfrekvenciája. Délutáni sziesztaidőben jórészt produktív magányra áhítoznak a csapatos madarak. Vaskos aktakötegekkel, grafittal, tollal, irónnal, zárlatos laptoppal rajzanak ki a tábori fészek űrteréből az ihleti ügyben jótékony városrészek felé, kiülnek közeli dombtetőre, talpalnak temetőhöz, füstös kocsmaasztalhoz simulnak, másznak várba, araszolnak arabkávézóba, ki-ki az ízlése és sajátos preferenciája szerint. Itt van például Fabien Douillard, a hivatásos piperkőc. Reggelente a 17. századi zeneszerző, Lully barokk dallamaira ébred, majd frakkot és cilindert ölt. Azután beül az egyik legelegánsabb teázóba, a Mariage Fr?res-be, ahol brokátkötésű, pergamenlapos kötetbe írogatja verseit.
Csapodár demiurgoszhoz méltón, nagyjából ennyit hozok össze az első napon.
Visszabúvok Vikunya mellé, a 105-ösbe, ám az ablak négyszögében cikkanó bőregerektől képtelenség zajhatlan álomba merülni. Bámulom az éjszaka csodáit, tajrészegen vonagló államigazgatókat, hátha kicsúszik a szájukon egy-két hexametersor. Azon morfondírozok, mivel magam is vendég vagyok, részint vendégszövegekre hagyatkozom, hadd lubickoljunk a részletek egymást kioltó gazdagságában; Plutarchos megírta Párhuzamos életrajzait, én paralel útirajzomat fogom, jelentem diadalmasan, igaz, csak az egyik cselekményszál lesz személyre szabott, bár nem kérdéses, mindkettőben szívesen elkalandozom majd. Sertanista — ez a sokszínű és sajátosan brazil hivatás a néprajzos, a felfedező, valamint az indiánokért küzdő emberjogi aktivista tudását és érzelmeit elegyíti. Mostani feladatunk tehát nem az, hogy kapcsolatot létesítsünk a flecseirókkal4, hanem lakhelyük kiterjedéseiről próbálunk adatokat gyűjteni.
Másnap délelőtt könyvesboltba tévedek, kiszúrom Szaniszló válogatott verseit, átmeneti egriséggel rámosolygok, vagyis a fedlap mögé toloncolt, félrecsapott frizurás Kálnokyval próbálok cinkostársi kapcsolatba lépni. Tanakodom, lírai alteregójának vajon lehet-e bármi köze a líceummal szemben lévő Bazilika talpazatába vájt Szamiszlói borozóhoz, majd felnyitom kötetét a Nordikus Nudisták bejövetelénél: „nem is voltak nudisták, csak meztelenül fürdő skandinávok… Vagyis szót sem érdemelne az egész ügy, ha nem a világ legerényesebb strandfürdője lett volna a színhely, szülővárosom fürdője, az egri strand!”
Ez a következő feltételes megálló. Habár a gőzölgő, tekergőző testek tömege lenyűgözi az először idelátogatót, a látvány csalóka. Vikunyámmal kiélvezzük az egri termálstrand minden hidrofileknek ajánlott részlegét. Remélem, nem tévedek, hogy az Érsekkert mentén elterülő fürdőtelep megegyezik a legendákból jól ismert kálnoky-uszodával, mindenesetre a déli napsütésben már semmiképp sem csodálhatom meg Cézanne hajnali gőzben mosakodó alakjait (amint whistleri pernye lepi pasztelles mezítelenségüket), mert ortopéd papucsban, morcos ábrázattal máris rám rivall a jegyszedőnő, és turisztikai jellegű kíváncsiskodásomra, miszerint kizárólag hővizes medencék vannak-e a strand területén, kurtán válaszol.
„Nem. Van élményfürdő. Arra távolabb… Plusz négyszáz forint!”
A különbejáratnál felbőszült, technokrata csehek átkozzák a vonalkódos beléptető rendszert. „Folyton csak baj van ezekkel a karszalagokkal” — sápítozik egy tehetetlen apuka a német turisták gyűrűjében; aranyszőke ivadékának csuklóját rángatja a kódleolvasó pásztázó-lézere előtt… Működő vulkánok forró lehelete gomolyog a Polloquere bugyogó termálvizes tavacskái mellett. Csattogó klumpában segítségünkre siet az életmentő személyzet.
Benn, révbe érve, atlantiszi hodály. Pezsgő élménytraktusok.
A vízpart mentén élőhelyek labirintusa, melyeket átformál minden egyes apály és dagály. Szivárványszínű tarka récék és barna pettyes pehelyrécék rebbennek föl rejtekhelyeikről. Nem egészen berekfürdői böffenés, ám errefelé is kötelező az előzuhany: (vasstibi idei performansza a habfürdőzés jegyében telt; szerző — a „mese habbal” koncepciójának megfelelően — egy adomázó kedvében lévő idős diktafont borított be szifonból lövellő friss tejszínhabbal). Fertőtlenítőszerek vegyes zamata. A szaniszlói strandon mélyből feltörő gejzír-szimulációk felelnek azért, hogy a klóros közeg kitöltse a vendégek legeldugottabb testüregeit5. Megannyi lötykölő élménysugár, buborék a bőrön, katarakta-masszázs egy roppant bálnaállkapocsban, s a lagúna másik felében (fedőkupolák oltalma alatt) vidáman kipróbálhatjuk a weissmülleri tempóra gyorsító mesterséges keringetőt.
Kis híján vadvízi fulladás. Reumás rákként kecmergek ki a partra. Pihenőt keresek a fövényen, amihez lasponya napimádók szűk sorain kell átpréselnem magam. Ezek a jegesmedvét kitevő súlyú állatok óriás kolbászként hevernek a fekete homokon. Vannak persze a Bering-tengeri képnek derűsebb foltjai is: semmiképp sem szeretném megzavarni a vulkáni talajba fészket ásó kontyos lundák seregét, vagy a maroknyi északi oroszlánfókát, miközben Vikunya mellé sodródom, hogy elfoglaljam megillető gyékényemet. (Túl sok a fóka, kevés az eszkimó.) „Achtung, achtung” — helyi értesülések szerint a Greenpeace aktivistái körülkerítettek egy szerencsétlenül partra vetődő dugongot (Steller tengeri tehene), amint hurkásan, szakadt bokszeralsóban, fedetlen üleppel zaklatta a fizetővendégeket az egri élménystrand területén… Föld és víz, ember és vadvilág összeforrott kapcsolata éppoly érzékletes itt, akár a lepelszerű köd, a vízszintesen csapkodó eső.
Séta hazafelé, keresztül a kies ligeten. A fagyisnál felkanyarodunk a csöndes állomás felé. Úgy döntünk, ideje ellátogatni a Szépasszonyvölgybe még a kései vacsora előtt. Kellemes felismerés, hogy vendéglátó városunk minden kitüntetett pontja megközelíthető gyalogszerrel, illetve — ellenőrök hiányában — autóbuszaik „lógható járművek”, tetszés szerint tömegközlöködhetünk. Más turisták dél felé tartanak — flamingólesre a csikorgó sós síkságon, vagy hogy egy homokdűnén várják ki a naplemente lángoló színjátékát. A vonatállomás környékén felhalmozott fa raklapokon, óriási lasagnaként állnak a rézkatódok hullámlemezei az antofagastai kikötőben.
Igazán érdekes a Pribilof-szigetekkel összehasonlítani ezt a helyet — jelenti ki Vernon Byrd később, Bogoslof szigetén. Átkelünk a Llano de la Paciencia (a Türelem síksága) szikkadt medencéjén, ahol pasztellszínű gipsz-, agyag-, és ásványrétegek csillámlanak a sivatagban, a falu körül zöldellő dombok magasodnak, ahol nutka-csillagfürt, vadzeller és aleut boglárka virít… Továbbra is süt a nap, amitől kísérőm valósággal megrészegül: „Ilyen verőfényes napot még soha életemben nem láttam Bogoslofon6!” — lelkendezik.
Miután a völgy borászati mustrahelyszíneit végigjártuk, porfátyolos földutakon átvágva hazatérünk a megszokott hadiszállásra. Meg-megállunk a szőlősdombok taraján, nekivetkezve, kibomlott inggel csodáljuk a domborzat hajlatait, a próteuszi felhőzet lassú kaleidoszkópját. Megindító volt. Kokalevelet, kukoricát, chichát áldoztunk Mamacochának, a vizek anyjának…
Rendetlenségtől egyre szűkösebb szobánkban némi házimunka szorul elvégzésre. Főzött fagylalttól ragacsos ingem alvad a mosdó vájatában. Vikunya henyél, dolgozom, a mosónők továbbra is korán halnak. Tisztálkodás után farzsebre vágjuk megmaradt étkezési kuponjainkat, a Western-fogadóba igyekszünk, alig várnak minket vacsorára. Talán átmeneti mizantrópiám táplálja a felszínes gyanút, hogy nem látnak minket szívesen, amiért készpénz helyett csupán gyűrött kuponjainkkal törleszkedhetünk. A hely igen kulturált (emlékeim szerint sokkal inkább ivóként működött az utóbbi években), gondosan megterített asztalunkon kukoricacsövekkel teli kosár, csomózott hálószatyor és egy láma állkapcsából faragott gyomlálókapa hever. Pincérünk felnyalábolja a szorongatott kuponokat, étvágyunk csillapításának jogos zálogát, motyog valamit a szervírozás ügyében, fémmaszkja mögül, mely a túlvilági gonosz szellemeket hivatott elhárítani, barna hajfonat kandikál elő. Várakozunk, egy kénköves fumarola egészséges sóhajával cigarettára gyújtok. Oktalan mérgem kisvártatva illan, amint elénk tolnak, nem túlzás, két hatalmas lavór halászlevet. Élénken örvendek egyik kedvenc táplálékom láttán, ám Vikunya grimaszait észrevételezve hamar leszűröm, hogyan vélekedik eme kitűnő alapanyag (ICHTHYS7) szakrálisnak mondható receptjeiről.
Az idősebbek nagyon szeretik a pácolt „aleuti zselét”, ami egy olvasztott fókazsírból készült fogás…
A skicc vége az, hogy Vikunya nem hajlandó elfogyasztani az energiadús estebédet. Hajlandóságát a kóstolásra semmiképp sem bátorítja kedvenc folyó iratom, a Nemzeti Földrajz egyik frissen bejelölt passzusa, amit direkt ebből az alkalomból fennhangon citálok neki: „a filének túl apró halból surimit kotyvasztanak. Ez a fehér, íztelen massza a mesterséges rákhús alapja. Ami pedig megmarad, azt megőrlik és haltápként adják el az ázsiai angolnatelepeknek.” Már-már szégyellem magam, mohó termetem falánkságát, ahogyan a dupla-adag halászlét behabzsolom, miközben Vikunyám tűntetőleg éhkoppol egy elsőrangú vendéglátó-ipari intézmény pákosztos nyüzsgésének kellős közepén. Körülöttünk, mindenfelé, vígan abrakolt a nép. Salátát csipegettek a hölgyek. A férfiak — néhány gyerek segítségével — gyorsan feldarabolták a fókákat: kivágták a bordát, a májat, a lapockát és az uszonyokat. Éppen olyan az íze, akár a borjúhúsé, jegyezte meg az egyik férfi.
„A legtöbb ember nem is tudja, mi folyik itt” — kiáltja a UniSea halfeldolgozó igazgatója, Rocky Caldero. Jelenlegi irományunk kollégiumi doppingszere, néhány megmaradt Bake Rolls-kétszersült végül orvosolta kedvesem duzzogó éhségét.
A mellettünk lévő szobába oroszajkú turisták érkeztek. Ez önmagában semmit sem jelent, kedvelem a pánszláv elméletet, szívemhez is közelebb áll az ortodoxia, ám a jövevények este 10 óra és hajnali 3 között folyamatosan elfoglalták egyetlen biztonságos munkaterepem (vö. alagsorban pogózó8 államigazgatók), a félemeleti dohányzósarok alkalmi íróasztalát. Úgy láttam jónak, kérődzni vonulok Vikunya mellé, hátha addig véget ér az invázió. Míg az aleut vadászok bőrkajakokon — bajdarkákon — űzték dárdával a vidrát, az oroszok királyian éltek az aleut nők között. Persze napközben ők is mozogtak, rendre változtattak alkalmi katedra-konkvisztádori helyzetükön, ám — mire a vacsorából megérkeztem — általában már „ott voltak”, és mindent ugyanúgy, ugyanabban a testtartásban folytattak (piknik, dinnyeevés, feleselés), akárcsak a megelőző évezredek folyamán… Roncsokból tákolt hajóval tértek vissza Petropavlovszkba, 900 tengerividra-prémmel megrakodva.
Hiátusos szundítás után: utolsó napunk. A viadukt mellett találtunk egy kiváló pub-ot, ahol hamisítatlan anglikán környezetben lehet biliárdozni. Churchill szivarja lóg a lambériáról, szép, virító gyepű versenyasztalok várják, hogy tétmeccsünket lejátsszuk. Vikunyával fogadunk. Ha egyetlen egyszer nyer, levágom a pajeszom, ami szerinte lassacskán már olyan, mint Schubert portréin, hiába tiltakozom, hogy én a végsőkig, Ibseni mértékig szeretném növeszteni, a tét fellebbezést nem tűrően hatályban marad. Ha kétszer nyer, teljes szakállamat vagyok köteles megritkítani (anti-ZZ-top). Ha — úgy adná az Isten — háromszor, akkor sámsoni hajzatomnak is búcsút inthetek (bye, bye, Delila). „Máris részt veszek leples bitangként egy ruhr-vidéki bőrfejű-találkozón.” Vikunya ügyes, egyszer nyer — agyő hegyes pakompartom; viszlát kondoros barkó; ég veled komornyikpajeszom viszkető síkidomai…
Történelmi események színhelye Eger.
Az esti tűzijáték előtt felcsörlőzzük magunkat a várnegyedbe. Kötelező kazamatatúra, alászállunk a nevezetes járaton (St. Patrick szigetén kötünk ki?), ahol a török ütegeket semlegesíteni próbáló maroknyi csapat hősi halált hal a detonáció során, esküszöm, kékes lidércfény lobbant a mélyben, ott, ahová már nem lehet belépni, tompa ibolyántúli izzás világolt, akár egy szúnyogirtó neon, vagy Saramago Vaksága, melyben a szupermarketet megrohamozó látáskárosultak feltolult tetemei komposztálódnak a raktár vermeiben.
Pisagua tengerparti temetőjében — ahol akár egy sikolyt is elnyomna a bukóhullámok zaja — jelképes, nyitott sírgödör és bronz fejfa állít emléket annak az itt talált tizenkilenc áldozatnak, akiket Pinochet katonái gyilkoltak meg.
(Elnyomás, harc és diktatúra a tévé időgépén keresztül: Roman Polanski, Schubert, Halál és a lányka — pont egy nappal a Hídember után…) A régészek már jó ideje ismerik a hajdani, part menti civilizációkat — például a chinchorro kultúrát —, ám ezzel együtt mi felfedezzük a panoptikumot is. Az ifjú janicsárszobor modelljében ismerős alakot vélek felfedezni, a Balogh Gusztiét, akivel együtt muzsikáltam éjjeli videotékás korszakomban. Egy másik, „vándorzenész” cédulájú bábúról jobban lerí eredeti foglalatossága Tinódis (itt-ott Banderasi) hajzata alapján; közelében a Szultán, akár egy tüdőszanatórium kehes internáltja, hűvös, eunuchi nyugalomban térdepel míves imaszőnyegén. A középkori kovács alakja, békaperspektívából, rémisztően hat; főleg vérfagyasztó üvegszemtekintete. (Eszembe jut évfolyamtársam, akinek épp egy ehhez hasonló esztétikai korrekcióeszköz zuhant ki ernyedt szemüregéből egy gimnáziumi illemhelyen történt csetepaté során). Csak Dobó méltósága makulátlan: sacerdotikus pillantása — melyben ott lapul az egeknek szánt alázat és kihívás kettőse — világtalanul tükröződik a hepehupás várfalon.
A partvidéken az Antarktisz felől érkező hideg vizű Humboldt (más néven Perui) áramlás hűti a sivatag levegőjét, olyan hőmérsékleti inverziót hozva létre, amely tovább gátolja az esőfelhők képződését. Jó időnk van máma is. Az Ablak a földre c. útikönyvben felvillantott „ökölvívó Nap” itt — a Dekkántól egyre messzebb — is érvényesíti gutaütési jogait. Elzarándokolunk a váraljban nyitva tartó arabkávézóba kivárni az éjszakába nyúló pazar eseményeket. Kapható itt guineai cserje francia pörköléssel, mexikói cserje olasz pörköléssel, ugandai cserje bécsi pörköléssel, és nem csak a kiüresedett nyelvi panelek okolhatók, ha nem hisszük el: „itt készítik a legfinomabb feketét az egész földkerekségen…”
A tűzijáték előtti tolongás futó vitákat generál. Vikunya szerint úgy viselkedem, akár egy vasárnapi apuka, bőszen ragaszkodom az Érsek utca deltatorkolatához, ahonnan belátni az egész várat, a petárdák fellövésének egész régióját, ahelyett, hogy ellazulnék, és a Széchenyi utcán barangolnánk romantikusan az ünnepi lárma közepette, de tovább erősködöm, innen jobb a kitekintés, a látóperifériákon feldereng a minorita templom duplatornya, ahonnan fejvesztett denevérek menekülnek a Skála tetőtéri zugai felé.
Spriccelnek a fények a színskála minden árnyalatát felfröcskölve az égre.
Egy Dolly Buster-frizurás üzletasszony beáll elénk. Vikunya visong, „nem látok”, kiemelem kicsit, rést hasítok a tömegben, akár egy izlandi hóeke, „innen már jó?” Tábori penzumom borravalójaképpen egyenes adásban bámulhatjuk az egri vár képletes ostromát, pukkanó tűzgolyókat, a kínai császárság hőskora óta divatban lévő eszményi pirotechnikát.
A fényszennyezés elültekor kedvenc denevéreink visszatalálnak a harangtoronyba, miért ne találnának, eleven radarként tájékozódnak, nem is értjük, mi kivetnivalót lelhettek a röpke szemfényvesztésben. Csattognak garaboncosan, mintha fejünk fölött folyamatosan elhúzó kontyos lundák csőrében szálldosnának odafönt ezek a halak.
Végezetül visszacsatolok egy másik „alternatív jelenhez”. Hogy némi szemléltetőt nyújtsak intim kazamatánk idilli sajátosságairól, Hajnóczy asztráltestét hívom segítségül.
Szeretkezés előtt voltak. A lány embrióhelyzetben hevert az ágyon, lenge felsőben, csak csipkés tangája villant ki a Visszhangok völgyéből (híres gitárdarab). Élményfürdőzéstől felpuhult szervezetem átölelte a konkáv térdhez tartozó, lágyan rengő farpofát, mutatóujjával koncentrikus köröket rajzolt a félgömb hamvas bőröcskéjére.
„Ha egyszer megsütlek, innen fogok enni legelőször.”
Vikunya felnevet, elejt egy szúnyogot, egyetlen csapásra. „Látod, milyen ügyes vagyok?” Tenyerén apró folt éktelenkedik. Igencsak teleszívta magát ez a szúnyog. Az enyém 0-rh negatív. És te, melyik csoporthoz tartozol, kérdem, csak azért, hogy rögvest megjegyezzem:
„vérszerződést kötünk egy moszkitó kecses bélrendszerében…”
Mosolygunk, mint két szerelmes. Mindnyájan ismerjük a rhesus-majmokat.
Georg Wilhelm Steller, az első alaszkai természetbúvár az írta valahol, hogy beleszeretett a természetbe. A rejtjeles Gárdonyi és a léleknudista Kálnoky városát mi is örökre szívünkbe zárjuk. Sajnálunk hazakotródni a másnap reggeli vonatszagban, semennyire sem hiányoznak a metrikus hazaút-zökkenések, sem Bolyai csalóka végtelenje a hátsóvagon kilátóin át. Előveszem a kuliczeri szellemlajstromot9 (K.G. epigrammáját a tábori résztvevőkről), nehogy bárkit is ott felejtsek a süllyedő anyahajón. Félek előbbi ügyben hézagos vagyok. Lomhán pörög a diesel, távolodunk, összebújunk a műbőrhuzaton. Vikunya lassan megbékél saját nevével, mégis átkeresztelem újabb andoki teremtménnyé. Amolyan csincsillaszerű, bolyhosan mellém gubbadó lényre, aki a guanakók dialektusával kijelenti: „Hiányozni fog Eger.”
Viszkacsa kőtálon: Joel Sartore éppen erre vágyott…

1 „kecses, megjelenésében leginkább az őzre emlékeztető dél-amerikai teveféle”
2 Copyright by Vass Tibor
3 a flamingókat (hasonlóan Baudelaire albatroszaihoz)
4 „a nyíl népe” — belső-Amazónia vérengző őslakosai
5 lásd: cavum nasi, pulmo, henle-kacs, appendix, capillária, egyebek…
6 „mi a [bogosz]lófosz, még mocorogsz?” — a tábor ideje alatt meghatódva idéztük fel Orbán Ottó mesteresszéit Aletta Viddel az ebédlő előtt.
7 gör. ’hal’ — „Iészousz Chrisztosz Theou Üiosz Szotér”
8 a Black Sabbath 1969-es felbukkanása óta népszerű, igen agresszív táncművészeti ágazat.
9 Anda, az Ijjas, a Tolvaj, a Béki, Nyilas, Kukorelly, / Puskás, Dengel, a Vid, T. Sipi, Vass Tibike. / Kiss Gabi, Posta, Turányi, Balogh, Lázár, meg a Székely, / Horváth Orsi, Novák, Szkárosi, Sághy Balázs. / Zsávolya, Jónás, Dukkay, Lengyel, a Turczi, Babiczky, / Lackfi, a Lóri, Kocsis, Páyer, a MAB, Tomaji. / Ebbe a versbe, hogy immár mindenkit beleszőttem, / osztom a díjamat, és — sok név fényre derül.