PROJEKTEK
Kiss Judit Ágnes
1973-ban született Budapesten. Junior Parnasszus-díjas. Az ELTE bölcsészkarán magyar, a Színművészeti Egyetemen drámatanári, a Pécsi Tudományegyetemen oboa szakot végzett. Rendszeresen 2004 óta publikál, első kötete Irgalmasvérnő címmel 2006-ban jelent meg, melyet 2006 októberében megjelent R_EVOLUTION című számunkban Borsos Roland recenzeált. www.kissjuditagnes.huLAPUNKBAN MÉG »
„Mert nálunk mindig hat óra van
mindig hat óra van...”
Kántor István
Spanyolnátha, 2010 tavasz
Kiss Judit Ágnes
Eger, Parnasszus-tábor, ahogy láttam én (Kissjuditágnes avagy Juca) 2004. július havának eleje feléje
Eger, 2004
Július 6.
Félek, hogy lekésem, a reggeli találkozót. Képtelenség. Igyexem megtanulni a neveket. Képtelenség.
Megtalálom Nyilas Attilát és Béki Istvánt, őket legalább ismerem, de nem merek beléjük kapaszkodni.
Mélyvíz ez, és én nem tudok úszni!
Minden szempontból kezdőként szorongva lapulok a buszon, (tejóég, mennyi „költő”!) ki mer vajon mellém ülni? Novák Valentin a bátor, könnyű neki, régi motoros.
A szorongás lassan oldódik, mindenki túláradóan kedves (jézusom, mit akarnak ezek tőlem?), én is az vagyok (jézusom, mit akarok én ezektől?).
A program tömény, talán inni is azt kéne. Rögtön két nagyelőadás két nagy emberrel (én nem tudom, ezek itten a Parnasszusnál miért olyan előadókat hívnak, akiknek a nevét már két pohár bor után — annyi a sztenderd adagom — nem lehet kimondani: Kabdebó meg Tverdota…) Kimondhatatlanul jó és minden értelemben kimerítő. Egymást is kimerítjük jól irányzott, TV-kamerával súlyosbított felolvasóesttel, rettentő zavarban vagyok, szerencsére megtalálom magamban a jó öreg ripacsot, mindent megold, tudok olvasni (ha írni nem is).
Végül (végre) „Eger lánykáinak s bikáinak nedve…”, megdöntöm a rekordomat, három pohár bor, Siposlaci kajánul várja a hatást, slusszpóz, megmutatom magam, még tudok állni, egyenesen, sőt emelt fővel megyek ki a klubból.
Az egri éjszaka viszont már impresszionista foltokká mázolódik, kabailóri benne az egyetlen éles kontúrú alak, sodor vele a hullámzó sötét (ezen az elhagyatott úton ki is tekerhetné a nyakamat, vagy belefojthatna az Eger patakba, nem teszi, nem is értem, miért), valahogy hazajutok az ágyamba.
Július 7.
Már lubickolok. Talán a tegnapi oldószer…
Payer Imi előadása élvezetes (amikor épp hagyjuk szóhoz jutni), miért is nem hozzá jártam az egyetemre? Egyébként viszont túl sokat tud a szemét, túl jól ír, túl jó emberismerő, tegnap is belém nézett, hát hogy jön ő ehhez?
Béki István nyitogatja a szememet, a képzőművészetre mindig is vak voltam, a performance is vakfolt a színházi látóteremben, egy-egy ismerős névben igyekszem lehorgonyozni.
Délután Somlyó György mesél: mágikus hatású, hogy elmondja, személyesen ismerte Desiré bácsit és József Attilát. Igyekszem figyelni, kávéscsészét szorongatok.
Este a bor- és a vámpír-versek, verskorcsolyának egy kis bikavér, így valóban jobban csúszik. Tolvaj Zoli bor-verse felülmúlhatatlan, Payer Imi a vámpír-kategóriában arat. Többen odajönnek hozzám is, hogy tetszettek a szövegeim, mosolyognak rám, úgy tűnik, őszintén (jézusom, ezek nemcsak a saját gesztenyéjüket kapargatják, komolyan képesek örülni a másik sikerének, hát költők ezek?)
Megint az egri éjszaka. Kicsit szilárdabb halmazállapotban, bár feszegetem a határaimat (négy pohár bor, Siposlaci!) Payer Imivel és Kürti Lacival sétáljuk ki magunkból (egymásból) a borgőzt, a többiek valahol lemaradnak, a Vadászkürtben Tolvaj Zoliba botlunk, azonnal elveri biliárdban Lacit, Imre már megint túl sokat tud, vagy nem akarom látni többet, vagy szerződtetem analitikusomnak.
Mire lefexem, egész józan vagyok.
Július 8.
Délelőtt kis késéssel befut Tornai, Eliotról, Rilkéről, Pilinszkyről beszél. Két kávé, egészen magamnál vagyok, és az előadó nevét is ki tudom mondani. MAB vitába szállna, alig győzi megjegyezni kritikai észrevételeit, csodával határos módon most nem „elnézést kérek, k. kabai lóránt vagyok” az opponens.
Ebéd után (istenem, ezek az ebédek, velem szemben vasstibi, mellette vassnóri, vasslevi, vele szemben Robi, a józan életű vegás, akinek kinézzük a szájából a rántott sajtot, és aki annyit rosszalkodik vassleventével, hogy MAB-király megkérdi: „nem akarod kivezetni magad?”, Feri, a csöndes, akit az első alkalommal levesben fürdetek, Zsolt, a rajzfilmfigura, aki remekül zongorázik, de ezt akkor még nem tudom, mellettem Kürti Laci „apu”, aki mindig odaadja a sót vagy a teát… enni nem tudok, halálos kór emészt vagy sokat ittam vagy csak a meleg…?) ebéd után kiülünk a domboldalra táncdalt előadni, blues, (nem is akármilyen, Pedofil blues MAB szájából, aki ötven és már sosem lesz húsz), rap, részemről a mátépéter, gitárral (Gábornak volt elég esze hangszert hozni) vagy a capella, az obligát kíséret mindig röhögés.
Másfél óra szabadidő, ilyet se látott még az egri nép, még jó, hogy kész vagyok a verssel (na, jó, hát olyan is lett) tudok egy kicsit gyakorolni, aztán passz-vers, Posta Marianna remekel (a francba, nem elég, hogy szebb és fiatalabb nálam, de még jobban is ír, és még csak nem is utálhatom, mert annyira aranyos!) Utána interjú a Kossuth Rádió számára Mariannával, Zolival és Imivel, akinek előre iszunk a Parnasszus-díja bőrére.
Az este jól kezdődik, Kukorellyt várjuk, késik, na nem ezért jó, hanem Jónás Zoli palóclevese a nyitány, aztán a borfesztivál néhány palackos ajándéka; Nádasy Erika énekel (micsoda színésznő, hihetetlen levegője van, sugárzik róla, hogy imádja, amit csinál, bár így tudnék játszani!).
Remek az alaphangulat, csak rá kell inni, azt meg nem nehéz, jönnek a jó borok, öt pohár lenne az új rekordom, alaposan megdöntöm (az üveget is), nem is öt, hanem „hat pohár bor Kánaánból, igyunk egyet barátságbóóóóól”, aztán még több; mire az előadónk megjön, már nem tudom kimondani a nevét (hogy ezek itten a Parnasszusnál ilyen kimondhatatlan nevű előadókat…!) Mézes Gergővel meg Borsos Rolanddal még énekeljük, hogy „Rákóczi kocsmába két karajcár a bor”, valaki dallamosan, kissé összeakadó nyelvvel udvarol a fülembe, aztán arra riadok, hogy Payer Imi meg MAB tettleg inzultál(ná)nak, „Csezzmeg!” — üvöltöm, még jó, hogy senki nem veszi magára. — „Vasstibi, te utolsó strici, eladtál! Az egyetlen, akinek odaadnám magam, elad!” — Kiröhögnek.
Ez a vég, elmegyek józanodni, mielőtt filmszakadásra kerülne sor, („Uram, én többet nem iszom!”) másfél órás hódolat a porcelánisten előtt, minden eshetőségre készen, „szívd fel, májam, a sok bort!”, aztán újult erővel vetem magam az utolsó éjszakába, hazamenet Rolandba botlom (a szó szoros értelmében), fölviszem aludni, Valentin már nehezebb (a szó minden értelmében), őt otthagyom, megkeresem az ágyamat, nem is olyan könnyű, beleszédülök, (Anda, a szobatársam tovább bírja, az ő korában még én is…hiába, az alkoholbontó enzimek a korral csökkennek.)
Július 9.
Aki tud, felkel, más le se feküdt, csak lézengünk a reggelizőasztalnál. Próbáljuk összerakni magunkat Kukorelly előadásán, felfogni, amit a neoavantgarde-ról mond. Ha csak félig sikerül is, elég hatásos, kopasz gurunak látom, belebeszél az agyamba, mindent elhiszek neki.
Összejövünk az utolsó felolvasásra, sok jó szöveg, még ilyen kókadtan is érzem, aztán eredményhirdetés, természetesen Imre a nyerő, azt hiszem, mindenki szívből örül neki, aranyos, ahogy röstelkedik. Különdíjak, én is kapok, úgy érzem, nem érdemlem meg, vagy legalábbis nem tudom, minek szól, talán a többiek is ugyanígy érzik a saját díjukról. A zárszót István mondja, egyszer csak elérzékenyül, zavarba is jön tőle, (jézusom, ez az ember szeret minket, ennek az őrültnek fontosak vagyunk, a fél életét arra tette, hogy néhány marhából költő legyen!) gyorsan rágyújt, „rendezi a ráncait”.
Az utolsó ebéd már nem is ízlik (most tényleg egy évig nem látom ezeket az embereket? Hihetetlennek tűnik, hogy féltem tőlük).
Búcsúzás, már reggel összepakoltam, akkor még nem olyan rossz.
A vonatindulásig kabailóri és a „posztkoitális depresszió”, maradni is rossz, menni is, nézzük egymást, a mosolyom még kitart egy darabig. Együtt megyünk Abonyig, nézzük egymást, a mosoly töredezik, búcsúsör, szánalmas giccsélvezőnek érzem magam, ahogy futok az induló vonata mellett, csak a fehér zsebkendő hiányzik, ő majd később fog, meg mindenki egy évig vagy tovább, ha már nem lát, el is bőgöm magam? Az vigasztal, hogy nem nevetne ki, ha tudná.
Hatvannál felhívom Horváth Orsit, az öreg Parnasszus-lakót, gyorsan megbeszélek vele egy élménybeszámolós randit („akarsz beszélni róla?”), a pályaudvarról egyenes út a Chachachába, posztkoitális depresszió ellen két nagyfröccs, hát hogy is vagyunk azzal a többet nem ivással, Bandi?































