Onnan kezdeném, hogy aztán akkor megittuk az első közös doboz sörünket. Vass Levente nem is mondott semmit, mi meg bevártuk az egri határbenzinkútnál a bandát a mikróban. Akkor persze még nem nagyon sejtettem semmit, meg aztán az ember — ha egyszer elszánja magát és íróköltők közé keveredik — nem tudhatja, megeszik-e a végére azok a disznók! Elérkeztünk. Egerben annyira régen voltam, hogy csak egy madárra emlékeztem belőle, meg néhány épületre, ami mellett épphogy elmentünk, de nem is figyeltem oda. Eger egy íróköltő számára nem azt jelenti, mint például anyámnak, aki művészlélek, vagy a barátomnak, aki csak rajzolni és festeni tud, meg dalszövegeket tud. Mindenkinek mást jelent ez az Eger, én mondom. Megérkeztünk az éppen csak átadott kollégiumba, a szobákba fel, a negyedikre megijedtünk felmenni, hogy na ne mán, nekünk ide részegen kell, na nehogymá! Nem is mentünk nagyon fel egész végig.
Úgy volt, hogy aztán lezuhanyoztam, mert nem szeretek nem lezuhanyozni, de azért persze tudtam, hogy minek, hiszen döghőség van, csak a farkakat verik ki ilyenkor az utcára, ebbe a picsaordítóban.
Jól meg kezdtem az ismerkedést, mert én mittudtamkimindenki lesz az egertáborban, de nagyon kíváncsiskodtam azért. Balogh Robit, meg Valentint, meg Tibiéket, meg Lórit régről, úgyhogy sok mondatot nem kellett átgondolnom az elején, volt nosztalgiafeloldódás dögivel. Szeretem őket, hogy ott maradtak, ahonnan én kipattantam pár évre. Szeretem, hogy mindegyik régiköltő újból és megint nekifeszül, az örökké feszülés fesztelenséget ad ugyanis. Az érzékenységemre jellemző, hogy nem is tudom, mit gondoltam épp akkor, amikor ezt elvileg naplóznom kellett volna, most viszont, már nagyon jól gondolok, igaz, nemugyanamindenre. A zsolttípusú emberek, mint amilyen a, úgy csinálják, hogy beleszippantanak az éjszakába és a nappalba és nem fekszenek le, hanem szippantják csak, ami az útjukba kerül és szinte érzéketlenül veszik tudomásul mindazt, ami az orrnyálkahártyájukon át az agyukba cuppan fel és ott meg, a háttérben. A háttérben keringenek a gondolataik a cuppanásokról és azok, amikor megengedi nekik a zsolttípusú, összeállnak egynek, egyenállamú, váltóáramvonalas, kiküszöbölésmenetes, vagyis igazságos egésznek állnak.
Az első randevú mindenkivel a kajálás, kinek bő, kinek szűk, nekem finomnak ható. Utána irány az első nap. Ja! Volt olyan élményem, még az ismerkedési fázisban, hogy régről ismerem a Pistit, meg a NyilasAttit, meg a Kákabaiakkát, és ők szeretik egymást versileg is, meg barátilag pláne, úgyhogy én meg csak odavetődtem eléjük és köszöntem, meg beálltam negyediknek és nem tudtak mire vélni. Néztek, hogy mi van itt, ilyen még nem volt itt azelőtt, nem szóltak, csak néha mondták, hogy menjek ki, mert hármasban akarnak valamit beszélni, aztán jöjjek vissza, mert van még pálesz, amit akkai Lóri kevert. Mondtam, jó. Azért persze, mert ez a típus, amilyen vagyok, aki nem hagy semmit annyiban, kicibáltam a kérdést, mert fogalmam sem volt arról sem, mi a kérdés, szóval megkérdeztem, mia kérdés, a BékiPityu meg megmondta nekem. Na jó, nem vagyok én faszatípusból, hogy hibát ne halmozhassak hiába, de azért senki nem egy hibástípusú alapvetően. Ott volt a baj velem, hogy nem tudtak rólam eztazt, meg hogy az elszemetesedett Szlabejhivatalék mennyi kárt okozott BékiPityunak, hogy majdnem a versbontóból kellett visszavásárolnia a könyveit, amiről szépen elkussoltak a Szlabejművekben. Csak négyszázat volt pénze visszabontani a kiselejtezőből, először nem is akart nekem adni belőle, amíg nem értjük vissza a félreértéseket. Addig nem adja, mondja, mert lehet, hogy nem fogja vissza, visszásság ide vagy oda. Mindenki utálja a hivatalt, mert például én úgy jöttem el, hogy azóta is két hónappénzzel lóg nekem a Szlabifőnök, persze nincs soha ilyenre pénze, nem is kell már nekem ilyen visszaidézett mani, ki tudja, egy maniszellem mit tud ártani nekem. Nem kell az ilyen. Csak az fájt (nem fájl) akkor, amíg nem tisztáztam, hogy sok embernek minden bizonnyal én egyenlőre süllyedtem Szlabijékkal, visszázás nélkül, kötelet sem adtak. Na, ezt is tisztáztam BékiPityuval, aki végül adott kötetet, ha elolvasom. Mondtam, nem vagyok egyenlő, azokkal, és elhitték végül, úgy mondtam.
A napló úgy van, hogy mindent le kéne írnom, de mindig elfelejtek leírni mindent, így semmit sem írok le első kézből. Tulajdonképpen az én naplóm nem is az. Utólag bárki írhat bármit, nem. Leírom azért, mert ide kívánkozik még, hogy BékiPityu és Nyilas úr valahol a szívem melletti kis erek egyikében ott rekedtek, amikor majd elvisz a gyorsítóshalál, magammal hozom a másik lételembe egy-egy versüket, vagy egyikük kopaszságát, másikuk loboncát. Így is lesz.
Na nézzük tovább. Lányok. Ismerem magam, úgyhogy nem kell leírnom, mennyire szívemen viselem, őket. Az volt, hogy a benzinkúthatárnál nem szállt ki mindenki, úgyhogy nézegettem ugyan, de mittomén, úgyhogy belenéztem például a névsorba, néztem, Anda, Kiss Judit Á., Mariann, mondom, na jó, nem mondom, de hát érted. Nem magyarázom, vagy jól végig berúgok, vagy berúgva ismerkedem. Ez csak a hülyék fejében fordulhat meg így leegyszerűsítve. Én amúgy mindig tiszta, szép gondolatokat gondolok róluk, mármint az ismeretlenekről, akiket megismernék, ha meglátok, vagy ha már megláttam, akkor csakis tiszta érzésekkel az érzéskészítőmben indulok oda, igazából oda se merek menni persze. Annyira nem merek, csak tiszta dolgokra gondolva, hogy jézusom, nem is megyek oda senkihez má.
Leültünk az írótáborszékekbe, amik jók voltak azért, de elkényelmetlenedtek néha, azért jók voltak és néztünk a Turczira, aki megmondta, hogy mi lesz. Anda leült mellém, persze nem mellém, csak úgy leült, csak az pont mellettem volt, persze nem tudhatta és akkor már nem mertem, csak szép dolgokat gondolni, mint T. Sipos, de ő mindig. Nem beszéltem Andával nagyon, mert valaki mindig beszélt az előadók közül, ezért csak azt közöltem vele, hogy szívesen felolvasnám a versét, amikor a Turczi majd megkér minket, hogy olvassunk valakitől. Persze Turczi Pisti nem kért meg, én meg kiválasztottam Anda szerint a legrosszabb versét, ami mondjuk nekem tetszett, de kussoltam, miután megmondta, hogy neki nem, és nem beszélgettem utána vele egy ideig. Na mindegy, gondoltam tisztán.
2 óra 05, eddig tartott a józanságom. Kabdebó Lóránt úr azt mondja, hogy ne adjuk oda neki a verseinket, mert ő csak egy vélemény, „nem tudom — mondja —, az ombucman mit olvasna ki belőle.” Mármint az új verseinkből, amit nem is adunk oda, pedig azért jó lenne, ha mondana valamit. Akkor persze kiderül, hogy van, aki mégis odaadta. Attila, de komolyan, őt érdemes volt elolvasni, mondja, és Kabdebó úr jó véleménynek tűnik. Szabó Lőrinc szaffóversstrófarészlete kerül az erőtérbe, közben Tibi szerint, ha nem ittuk volna meg azt a felest, biztosan elaludna, ami persze nem valakinek köszönhető, hanem az irdatlan farokkiverős melegnek, meg hogy a légkondinak kondiznia kéne, mert gyenge nagyon, mint az én csajozósdumáim. Kabdebó anekdotázza folyamatosan a történelmet.
Mottószerzők délutánjára gyanakszunk, viccesen, VassTibivel, komolyan mondom. Kabdebó úr minden híres, SzabóLőrinc korú költőtől egy-egy versükhöz választott mottót olvasgatja fel nekünk, mert minden összefügg és mindenki összefügg itt, ahogy kiderül. Egyébként hihetetlenül igaz is ez, nem csak a kisországos depresszáltság miatt, hanem a világ gömbölyűsége miatt is. Optimalizált optimizmus, de ezt persze már későn találtam csakki. (Tudod, Chucky.) Eszembe jut, hogy semmiképp se korrektúrázd mán ki ezt a naplót, Tibi!
Na itt van a gótbetűs szöveg is, Stiller sch-val, az a lányeg itt, hogy Anda tanul gótbetűseket, meg hogy ne (ez véletlen húzódzkodás itt) izéljünk már, hogy az eredeti szövegeket nem olvassuk! Speciál büszkélkedtem, mert nem volt meg, csak franciául a Bodler, úgyhogy én úgy feladatoztam, hogy úgy ahogy volt, lefordítottam és beírtam háromsor is, úgy ahogy.
Jöhet a csúcstalálkozós rész. Ezt mindenki tudja, úgyhogy csak annyit, mindenki ismer mindenkit, valahogy, vagyis a verseit biztosan. Mármint akit érdekelnek a költők, azok ismerik őket, ígyhát minden érdeklődő költő megpróbál felnézni a kedvenc mástköltőkre, és amikor ez sikerül neki, akkor ott találkoznak. Tehát, ha például a jótköltők jótköltés közben gondolnak kedvenc ugyanolyanokatköltőikre, akkor könnyen ugyanolyasmit költhetnek és ezt mi, akik később jövünk majd, úgy értelmezzük, hogy faszán összecsaptak a jóköltők felett a hullámsorok. Ez persze egyáltalán nem ilyen egyszerű, hanem sokkal szebb, tisztább, mint ahogy a lányok lábfeje is a kilátszóspapucsokban. Ilyenre gondolni is csak azért mertem, mert például Marianné tiszta volt. Láttuk a VassTibivel és nem aludtunk el, mert mindig ittunk egy újabb rundot felesbe. Nóri is csatlakozott és Tibi ilyenkor elmondhatta volna, hogy együtt feleségeztünk, vagyis feles féleséget osztogattunk a szánk közt meg, csak lerövidítve.
Lóri azt kérdezi, na és levegőt lehet? Mármint Kabdebó úr Ósviccről beszél, de az tiszta emlék, ezért nem viccelek. Anda azt mondta a minap, hogy a zsidóság (nem vicc, amikor kimennek a tóra Talmudékkal, ezt kihúzom) egyik alapvető szentsége az emlékezés tisztasága, ők Ósvicot minden nap átélik, a holokausztmúzeumba betért egyszer két nő és azt mondák a cipőhalmos képre nézve: az övék nincs ott. Túlélték és lélegeznek, ahogy verset írni muszáj a költőszülötteknek, meg írni az írószülötteknek, meg cipészni a cipőgyárszülötteknek is. Lélegeznek.
2005 JA év, mert 100. Egyszer Attila összes verscímét felolvastam egy felolvasóesten, miközben a magnóból ugyanazt olvastam, más ritmusban fel és így kétszer több JA verscímet olvastam fel egyidőben, mint amúgy tudok. A végére nagyjából egyszerre fejeztem be magammal, és ez sok vitára adott alkalmat. Vajon nem lett volna jobb, ha én később fejezem be nálam? Akkor az túlmutatott volna rajtam és lehet, JA-n is, mivelhogy van jövő vers is. Érted! Vagy ha én lemaradok, akkor JA jobb költő a maiaknál, mert ő halála után is könnyen nyer. Érted? Na, én egyszerre hagytam abba, nem szarakodtam filozófiával, magamért meg pláne.
Andával Vass a szigeten ismerkedett meg, de ezt a történetet nem mondhatom el, nem lehet. Anda mindenesetre akkor mittoménmit csinált, mert én ott se voltam. Ez most pimpf.
Az Új Előadó szerint a tisztaszívvel állat vers, amúgy meg pasztisköltő ez az Attila, mert végülis ott van a Kalevala, meg Szabó Lőrinc is. JA amúgy szerintem is állat költő, mert ott van például a Tiszta Periódusa, amikor már tudja, hogy kell jó verset írni és onnan kezdve ezt ki is használja, csak jó verseket csinál. Ezek persze szürrealista verseknek látszanak, amiknek se füle, se farka, csak jók és tiszták, mert JA 27 és 29 között rájött, hogy tud jó verset írni meg asszem, tisztát is tudott egyidőben. Ezek ilyen korszakok. Én például mindig csak tiszta dolgokra gondolok, amikor a csajokra. Végülis azok javarészt tiszták, nem. Összefüggéstelen, de szerkezetileg pontos, így mondja az Új Előadó, aki Kabdebó tanítványa volt, ami miatt izgul is nagyon. Most akkor mi lesz, beszól-e, elállítja a levegőjét-e, vagy ellátja a szavát, e-e? Itt van például a Medáliák negyedik versszak, halljuk VassTibivel feleselés közben, meghalljuk az ismerős strófát és értjük, hogy nem lehet érteni, mit írt oda ez a JA, de érezzük, hogy azt ő odatette. Érezzük mi.
Ezt az egészet kihúzom, asszem. Nem jó ez, hogy miközben folyamatosan tisztákra gondolok, meg szépekre, ilyeneket írok. Én költőnek vallanám magam, oszt tessék, egy amőbafasznyi szépérzék nem szorult belém. Még amőbafaszságot sem írok, mert azt se tudom, hogy kell. Elmúlt már 27.29 is, a farkam sem verődik az utcára ebbe a picsatömítő időben. Baszki, melegem van tényleg. Mondjuk ez kiszólás volt, érted, mert ahol ezt írom, otthon, ott is az van, meg lenn is az volt egertáborban.
Elízió.
„Nézd meg a Frei Krisztiánt, aki haláláig nem jött haza”, mondja Lóri és kuncogunk egy kicsit, milyen igaza van ennek a Kákabai Akkának, milyen sok igaza van. Na azt már régen tudtam, hogy a középkabaiporontyba a tudás nem csak hálni jár, hanem ott is lakik, ki se tudja már verni a fejéből, hiába iszik rá, berúgatja, az nem költőzik ki. A picsába, de szeretem én ezt a közepeskabait, gondolom ott akkor, az íróköltőegerben, de persze ezt csak úgy inkább megtartja az ember a sörével együtt, behörrpinti, hörr, hörr, lenyelli, feldolgozza a feleségekkel együtt.
Na jó, összefolynak az italok. A napok is forrón folydogálnak, így telik az előadói órák zöme, hallgatással és nevetéssel és lábnézéssel is.
Jöhet a felolvasótábor. Mittomén, annyi volt a vers, alig bírtam dönteni. Úgy volt, hogy mivel én egyáltalán nem tudok megjegyezni semmi idézetet, nem tudtam megjegyezni egy idézetet sem. Leírtam a nevek mellé, érzéssel, ki írta jól ki magát, a neveket látással jegyeztem meg, a hallásomat pedig az érzések maguk irányították. A zsolttípusúak azt gondolják, hogy a jótípusú költő azt ír, amit akar. Nem rontja nagyon meg a vers, még ha ügyetlenkedik is egy szó illetlenségét illetően, legfeljebb a frappé hiányzik, ha túl forróra sikeredik egy-egy sor, vagy hajlat. Nem ismertem egertáborban sok költőt személyesen, így nekem jó volt hallgatni. Később persze érzékeltem, a parnasszusi elhajlást is, az viszont mindegy, mert mindenki a csúcson találkozik.
Ilyeneket sem írok még egyszer, mert akkor ki kell húzni az egészet és nem tudok mit leadni VassTibinek naplóként, max valami tiszta verset írok, de azt meg nem adnám oda, legfeljebb a szigeten megismert költőnek. Baszki, ezt is ki kell húzni. Aki olyan, az menjen oda, mondom csak úgy, mert ez mindentől függetlenül igaz. Most már kihúzom valahogy.
Elízionálás, a napló verses részeit nem írom meg, mert nem emlékszem a versekre. Érzésekről meg vagy jót, vagy semmit, érted.
Jól éreztem magam, az tény. Aztán jött szerda, jött az egyik nagy úr, aki, ahogy mondja „jobb lett volna, ha két évvel ezelőtt lett volna ez a beszélgetés, mert akkor nem volt(am) még ilyen öreg”. Elmondjuk neki azért a nevünket, sorban, nehogy aztán tényleg öreg legyen és valahogy kimaradjunk az emlékeiből. Az előadás közben muszáj innom vilmost, közben meg nézzük Mariann mezítlábait. „POSTA — ajánlott meztélláb”, ahogy Vass írja. Tudom, mit érezhet.
„Kinek mutattad meg először a verseidet?” — kérdezi István, „Tulajdonképpen senkinek.”, mondja Somlyó úr és én azon gondolkodom, pontosan mi is történik. Nem a kérdés és a válasz miatt, hanem mert Somlyó úr öregnek érzi magát. Mi lehet az öregségben annyira benne, hogy mindenki az lesz egyszer, hacsak nem hal meg, de akkor koraöregnek tartanám és a koraöregek korán halnak. Babitsnak mutatta. Somlyó úr nagyon elmeséli a történetet, hogy volt az ő idejében, kezdve a szüleivel és másokkal, el is határoltam magam ettől a naplótól, mert elhatároztam, elkérem parnasszusarhívot ezekről, hogy a hűvös szobában megértsem végig, vagy legalábbis jegyzeteljem, amit hallottam, mert minden kimegy a fejemből, mondás, hang, dolgok, csak az érzések maradnak és még az alkohol sem.
Annyit iszunk, hogy már hitelbe is tudok, mondom VassTibinek. Erre persze ő rögtön rákontráz, mert nem bírja ki: „Az ember, aki mindenkit ismert.” Na jó, Somlyó György úr végigismerkedte az életét, persze költő ő, így csoda-e, ha költőkkel tette. A csúcsok a költőkben tanákoznak, ezt mondom már mióta, az írók meg csak úgy találkoznak, hát ez csúcs, baszki. Vass Levente majd megmondja, hogy ő tanákozott a nagy Vassal és együtt is aludtak többször, az anyja is láthatta, jól megvoltak.
Ugrok Andára. Úzóztunk, mert ő akart, én meg már úgyis be voltam, szóval elbeszélgettünk, de ez kedd este volt, mert az egész összefolyik előttem. Ki is húzom innen a következő sorokat.
…
Somlyó urat elfelejtették megölni. Nem vitték el munkaszolgálatosnak, ahogy mondja, pedig ő minden héten egy kicsit megfélemült, ilyenkor az embernek bizonyos, nem látható részei odavesznek. A tiszta félelem nagyon ritka persze, leginkább ilyesmi várakozó félülés van, a kopogtató szellem érkeztét két kopogás jelzi a szív felett.
…
„Bikóz áj dúnat hóp”, mondja csütörtökön Tornai úr. Na igen, az angollal mindenki nehéz fába vághatja a fejét, voltunk már jobban is, gondolom VassTibi felé, aki másra gondol. Szerdán például elsétáltunk Egerbe, megnéztünk kerteket Mariann mutogatásával, ahol Balogh Robi elmondta — saját szavaival — egyik kedvesre írt meséjét Ciliékről, közben meg békabrekegés ment élőben. Aztán elmentünk egy másik kertbe, ahol volt egy szerelmespár, na jellemző, gondolom, tele van ezekkel még a kert is, mindenhol ott vannak.
Csütörtökön hallgatólagosan beültem az előadásokra.
Jött, pénteken, Kukorelly a maga kopaszos témafelvetésével, szerintem ő sem szerethet, mert a Szlabejhivatalban láttam, amikor még ott dolgoztam és valamiért haragszik rájuk, amit megértek, mert tudom, mi az. Na Endre, gondolom, nem szeretsz te se. Akkor is meghallgatlak felvételről még egyszer, ha Istvánék adják a kazit, ha nem.
Paradigmaváltás Andára…
A hatvanasévekben, mondja Kukorelly úr, de én addigra Lórival iszom a pultoslány tiszteletére, mert Lóri szerint gyönyörű, én pedig csak tiszta fejjel íhatok. Amikor például JA megtudta, hogy jól íh, akkor leírhatta magát. Valamikor azidőtájt.
Úzós volt ez a pár nap, az igaz. Kihirdették az eredményeket, hogy nagyon sokan jól írnak és mindenki majd Egerben találkszik, még Balogh Robi is, aki öregnek érzi magát, persze két év múlva mondhatja, hogy ha „két ével ezzelőtt kédztek, akó még nagyon öreg vóta, de má fiatlanodok”. Pécsi vagány.
Kákabainak azért elmondtam, hogy szeretem, de akkor Andára gondoltam, de őt meg T. Sipos szereti, ezért akkor én nem. Minden összefüggött majdnem Egerben, a díjazottakat általában megpuszilták Istvánék, Mariann is kapott díjat én is szavaztam rá, mert éreztem valamit. Volt sírás bőven.
Úgy van, hogy a csúcson túl minden egyforma, ezért jutnak csak nagyon későn el a legtöbben oda. A felvezető út, na az fasza! Van persze, aki elvérzik, mert bekopognak a szíve felett kétszer, de azokat koraöregeknek mondanám. A csúcs úgy van, hogy mindenkit egyszerre szeret, le akar az feküdni mindenkivel, aki csak hagyja. Mariannak mondtam, nem ennek kapcsán, hogy nincs szent férfi, csak tiszta. (Nem ezt mondtam amúgy, de ez se rossz.) Szóval úgy hallottam, hogy a csúcs után szokás elszívni egy cigit, a tisztaság megőrzése kedvéért is, Egerben mondjuk nem szívtam, de legalább láttam egyszer a csúcs alját. Erről írunk majd Lórival egy ötvenöt perces nótát, ha tanákszunk nyár végén.