Én vagyok az, aki nem jó. Ez az érzés többször is feltámadt bennem az egri tábor idején, s tetőzött, mielőtt végleg elhagytam a 121-es szobát, vártam valakit vagy egy jó órán át (nem becsajozásról lett volna szó, csak beszélgetésről), s eléggé bepöccentem a hiábavalóságon (mármint, hogy nem jött, aki mondta, hogy jön, nem is jelzett, meg egyáltalán), úgyhogy inkább elnyargaltam a távolsági buszhoz.
Útközben tovább erősödött az az érzésem, hogy nem vagyok jó, mert csak odaköszöntem az after-partyra váró társaságnak, s K. J. Á. hiányolta, hogy nem puszival búcsúzom el. Inkább kigyalogoltam magamból a feszültséget, mintsem átpusziltam másra, úgysem vagyok olyan össze-visszapuszilkodós.

A távozókon gondolkodtam, azokon, akik a tábor közben, nagyjából köszönés nélkül, hirtelen felindulásból tűntek el. Miért tették? Mit nem bírtak?

Elsőnek egy szobatárs távozása tűnt fel.

Zavart volt, érkezéskor úgy penderült be a szobába, hogy be sem mutatkozott, csak letette a táskáját. Áradt belőle a magukat elveszetteknek érzők feszültsége. Oldani próbáltam, ösztönösen segíteni szerettem volna, beszóltam, bolondoztam, de ő közölte, csak külső megfigyelő szeretne lenni. Mocskos gépésznek nevezte magát, meg hogy ez egy tévedés volt, mármint, hogy ő itt van. Ezt a megállapítását teljesen el tudtam fogadni. Volt egy elég jó beszélgetésünk késő délután. A mobiltelefonokról értekeztünk Loschitz Ferivel, mit tudom én miért, talán, mert egyszerre csörgött mindkettőnké, arról beszélgettünk, mi idegesít a masinában, meg mi nem. Erre közbeszólt a külső megfigyelő, de olyan világnézeti megalapozottsággal, amely csak a néprajz-ének szakos, tarisznyás, bőszoknyás lányok sajátja. Egészen elhűltem. Végül átcsapott a beszélgetés arra, hogy ment-é előbbre a világ a technikai fejlődés által vagy sem — baromi fáradt voltam, ilyenkor sokat, gyorsan és határozottan beszélek —, valami gimnáziumi kiránduláson éreztem magam, sebaj, vitatkozzunk a világon, vegyük magunkat komolyan, hogy bármit is el lehet magyarázni a másiknak, mert ez is csak egyfajta játék. Sikerült meglepni a külső szemlélőt, tágítani a látókörét, de oldani sajnos csak időlegesen. A vacsorát még csak meg sem kóstolta, bár én a vegetáriánus menüt kaptam, nem tudtam megítélni, miképpen is lehetett elkészítve az a leölt állat tésztakörítéssel, a többiek mind megették, hát nem lehetett annyira rossz. Zavartan felállt a külső szemlélő, és kiment az étteremből. Állandó cigarettabűz lengte körül (akkor is éreztem, mikor elvonult mögöttem) és elég sok szeszt ivott, ebből is adódott egy speciális illatfelhő körötte. Nem tudtam mást tenni, mint nézni azt, ahogy ez az ember vergődik. Éjfél körül a szobámba mentem, pár pillanat múltán ő is feltűnt, cigarettát vételezett, de előbb megölelt, hogy ne haragudjak rá, hogy egy tapló volt, még puszit is adott az arcomra balról-jobbról. Aztán L. F.-vel beszélgettünk még, elalvás előtti lelassult állapotban, majd alvás következett. Egyszer még felébredtem éjszaka, a fények alapján hajnali fél öt lehetett már, a külső megfigyelő óvatosan, de imbolygó léptekkel haladt befelé a szobába, elment a vetetlen ágyáig, felkapta az utazótáskáját és ahogy jött, el is távozott, köszönés nélkül.

Hajnali kettő felé lehetett a második éjszakán. Azt hittem álmodom csak az üvöltözést, olyan alpári, mindenféle neveltetéstől, európai kultúrától mentesült létállapotban, Lynch-filmekbe való arroganciával nyilvánult meg egy részeg női hang, meg voltak még más hangok is, röhögcsélés, talán hányásból adódó zajok, aztán olyan dörömbölés, egy ajtón, azt hittem beszakad, annyira filmszerű volt, én meg félálomban álomnak hittem. Reggel L. B. barátom mesélte, hogy félig kinyílt az ajtó, azért hallhattuk ennyire, aztán ő felkelt és becsukta, azért halkult el. Másnap több forrásból próbáltam összerakni az eseményeket. Egy táborlakó (ezen alkalomból nem nevezném költőnek) összehányta a folyosót (J. Z. takarította össze, vajon miért pont ő? Vajon megköszönte neki a hányós?). Egy másik, nagyon részeg táborlakót belöktek egy szobába, de nem a sajátjába, és ott lezuhant az első ágyra, elaludt, nehezen rángatták ki onnan, sokat kiáltoztak (mivel nagy darab ember, tekintélyes hassal). Az üvöltözés a hányós és a dörömbölős költő között zajlott, a vita tárgya, ki részegebb, ezt bizonyítandó egy szobában lévő csap segedelmével egymás kezdték locsolni, s mivel, akit később kizártak, oly mód belejött a locsolásba, hogy már az összes ágyat sikerült összevizeznie, s nem is tűnt úgy, hogy abbahagyja, hát kizárták. Ő akkor tehetetlen fájdalmában üvöltött, s dörömbölt úgy, hogy azt hittem, beszakad az ajtó. Azt hittem rémálom. Erről csak azért írtam ilyen részletességgel, mert bár a táborlakó költők életének ezen része engem kevéssé érdekel, de mivel ők erre kevéssé emlékezhetnek, hát tudják meg. Baudelaire egy verse jut eszembe, a Rúgjatok be! De ő is több alternatívát sorol fel. Borral, költészettel vagy erénnyel. A fordítás kissé pontatlan, de az irályok egyértelműek. Lehetne azt is mondani, hogy kedélyes, vidám társaság. Lehetne, de amit láttam szánalmas volt inkább, mint megmosolyogtató. Azt is láttam, hogy a könnyű drog használata is éppoly természetes ebben a közegben, mint bármely más értelmiségi közegben, de akkor már belül kissé röhögcsélnem kellett, mikor azt állította a tábor egy tagja, hogy korábban még árusítással is foglalkozott, mosolyogtam, s elsétáltam Háry Jánoschtól.

Megállapítom, hogy összességében folytatólagosan elkövetett antiszociális magatartás bűnébe estem. Az első előadásból eltelt fél óra, közben négyszer használtam az asztmagyógyszerem (maximum nyolcszor lehet egy nap, különben túlhajtja a szívet, aztán, ha nem is olyan könnyen, de kampec) és még az sem volt elegendő, hogy a dohányfüstöt elviseljem. Hát sétálni mentem, ettem egy fagyit, nézelődtem, haverkodtam kisgyerekekkel, meg visszamosolyogtam a lányokra. Az előadás után T. I., mint táborvezető, mindenkit megkért, hogy, amennyiben lehetséges, rám való tekintettel, a szabad ég alatt légyen elkövetve a dohányozási aktus. Ez akkor (négyen-öten nagy robikámozással, látod, mi mindent megteszünk érted, csak miattad… kivonultak) megtörtént. Nem is tudom, kinek mondtam, hogy ez két óra múlva el is lészen felejtve, mármint a kivonulás, s ugyanúgy füstölögnek tovább. Fél órát tévedtem, másfélig tartott a hatás. Utána, maradt a fulladozás. Amíg ez meg nem változik (vagy én kigyógyulok az asztmából, vagy betartják a zárt térben való dohányzás tilalmát), jobban teszem, ha távol maradok.
De hasznos is volt figyelnem a történéseket, csak nem ildomos kiírnom fajtársaim, olyasmikre figyeltem, amiről éppen mostanában írok egy regényt, bővíthetném is a történeteimet néhány belső variánssal, de valószínűtlen, hogy ezt tenném. A tábor egyik szimpatikus, immáron nem csak önsors-rontásában tetszelgő, hanem ezt meg is szenvedő költője (K. K. L.) pár óra alatt (Bp-Eger, buszút, és a megérkezés első órái) nagyjából egymaga benyakalt másfél liter pálinkát. A tábori idő felét — igaz, nem egyedül — kemény piálással töltötte (megszólalásaiban a jellegzetes, alkoholistákra jellemző felhangokat véltem kihallani, de lehet, hogy azért voltam erre érzékenyebb, mert pár nappal azelőtt temettük vízbefúlt, alkoholista nagybátyám) aztán megjött a mennyasszonya, s L.-t mintha „kicserélték” volna. Ennek örültem, a nő, mint mentőangyal (az angyaloknak nincs is nemük). Nem értem, L.-nek miért van szüksége ennyi piára, amit láttam (gimnazista kora óta évente egyszer-egyszer futólag látom, azóta egy irányba halad), az alapján már nem is mindig ő irányít. Nem jött létre olyan szituáció, hogy erre rákérdezzek, meg hát nem is feladatom, nem is vagyunk annyira közeli viszonyban. Az is kérdés, hogyha mindez, az elveszett költő szerep nem lenne, mi maradna? Csak az a kérdés, hogy ezt az elveszési folyamatot némán kell-e nézni? Együtt röhögni a többiekkel, hogy de jól bírja ez a srác, csak igyon tovább, hű de kemény, csak legyen láncdohányos, használjon bátran bármit… Láttam már ilyet, elveszni nem egy tehetséges, majdhogynem zseniális embert.
Volt pár kifejezetten helyes, kedves, trendi fiú, nem nagyon ismertem őket, kezdetben furcsálltam, mi a fenét keresnek itt, divatosan öltöznek, többet költenek fodrászra, ruhára, mint hasonló korú lányismerőseik és mégis verset írnak. Vajon miért (ez már előítélet a javából!)? Aztán a szimmetrikus pofika a megivott alkohol mennyiségétől egyre torzultabbá és sápadtabbá vált, a tekintet üressé, félbambává. Akkor már mindent értettem.
T.I. sokat hangoztatta, hogy ez nem a JAK-tábor. Hát, azért némileg emlékeztetett rá, itt is sokat ittak, bagóztak, füveztek és szó volt irodalomról is, bár igaz, a foci hiányzott.

Valami kezd eltünedezni a régi, parnasszusi hangulatból. Egyrészt az emberek, generációk cserélődnek. Ez talán természetes. De akkor is, hol van Jónás Tamás? Lackfi János? Kulicz Gabi? Fenyves Marcell? Vagy Horvát Orsi? Hogy csak néhányat említsek, akik nekem kifejezetten hiányoztak. Nagyjából tudom, hol vannak, s azt is tudom nagyjából, miért nem voltak jelen, de akkor is (egyedül Orsi — az egyik legjobb magyar költőnő — kap igazán felmentést, babát vár, ezt is a táborban kellett megtudnom). Az embereken túl hiányzott még az a korai parnasszusi hangulat is, amikor a szakmai munka azt jelentette, hogy egy verset nemcsak felolvasunk, hanem urambocsá, beszélünk is róla, ha nem is sokat, csak annyit, hogy egy kicsit helyre tegyen, elgondolkoztasson. Valakinek lehet emberpróbáló teljesítmény harmincegynehány kortársa előtt felolvasni a versét, s ebből tanulni is lehet, meg talán abból is, hogy na, gyerekek, szavazzatok, nektek melyik vers tetszett leginkább. De mit lehet belőle tanulni? Azt, hogy demokratikus módra a szavazás végeredménye a követendő példa? Az a legpoénosabb szöveg? Vagy a legjobban előadott szöveg? Hiányát éreztem annak, hogy nem lett helyre téve a szavazás végeredménye. Mert van paródia, meg van könnyű kéz, meg rímes csilingelés, móka, kacagás, és ebben a táborban egy útját kereső költőpalánta számára úgy tűnhetett, hogy ez a helyes. Én ez ellen protestálok. Ez így nincsen jól! Vicces stílusparódiák mellett az a néhány, fajsúlyosnak tűnő, eredeti darab eltörpült, szinte észre se vette őket senki. Ez hogy lehet? Hogyan lehetséges, hogy nem volt egy zárszó, hogy oké, gyerekek, ez mind nagyon szép, de a költészet az nem dalszövegírás, nem iskolás feladatmegoldás. A költészet? Az valami más. A költészet nem népi-demokratikus közfelkiáltás. Az utolsó nap reggelén bejött A.V. táskástul az étterembe (csak L.F.-vel ültünk ketten benn), elkérte a fél paprikám, majd, mikor észrevette, hogy az ő tányérján is hever paprika, annak vette felét, elköszönt, és távozott. Az ő egy verse, amit másfél órával később olvasott fel T.I. a fullasztóan füstös társalgóban meg kellett volna, hogy nyerje az egész versenyt, mert az vers volt, talán az egyetlen, amelyet hallottam a táborban, s nem paródia, nem jópofaság volt, hanem tiszta költészet. Mert nagyon jó az, hogy mindenki fasza gyerek, és letüdőz füstöt, kiakasztott gigával ledönt egy pofa sört, azt ihlik, mint Múzsa a lepedőn, de ez engem nem nagyon érdekel. A. V. verse érdekelt. Ahogy azon hüledeztem, hogy a szavazáson lenyomtam a P.I.-t. Ez hogy történhetett? Na, hogy? Négyen mondták, szerintük én nyertem, mármint az öt feladatversből álló versenyt(?). Kettőjüket rajongással vegyes érzelmek irányítanak. Ők, szerintem, ha szart írok, akkor is rám szavaztak volna. De akkor még mondjuk nagyjából egyet is értettem velük, bár csak azon szenvelegtem bévül, hogy az Anya versem nem nyert, ezen tényleg elhűltem. Nagyon szétestem már, ezek szerint az egészséges szellemiségre ártalmas a folyamatos írás. Szünetet kellene tartani. Nevetséges, hogy egyre gyakrabban érzem azt írás után, hogy most aztán baromi fontos dolog született. Az anyavers feladatának megoldásánál ezt éreztem. És mi az, hogy más nem ezt érzi! Ilyenkor jön elő a heroizmussal kevert nárcizmus belőlem, szerencsére nem mindig. Most már röhögök magamon. Egyszer mesélte valaki, aki dönt díjak odaítéléséről, hogy hányan hívják fel nyávogva, követelőzve, vádaskodva, hogy nekik már kijár a József Attila-díj, azt a mindenit! Szóval sikerült magam előtt nevetségessé válnom. Hazafelé igazi dolgokkal szembesülve (játszhattam unokanővérem három kisgyerekével például), kissé letudva a tábori élet nyűgét, baját, fáradalmát, láttam, egyetlen nyomtatásra méltó verset sem írtam. Amúgy három hónap pihentetés nélkül ki nem adok többet szöveget a kezemből, de ez az idő inkább fél év, kilenc hónap. Ha gyöngécske valami, miért jelenjen meg? Az csak kulturális környezetszennyezés lenne a részemről. A jó Horatius még kilenc évről beszélt, ha jól emlékszem.

Csodálkoztam azon, hogy Lázár Balázs Bertók László-estjén (Valahol valami) milyen arcokat láttam. Leskelődtem és az esti duhajok az értelmet elvesztve unalommal teltek (bár minden ember fekete doboz), de örömömre, többen együtt éltek a szöveggel, vagy tíz olvasóval bővülhet a Bertók-rajongó kör, de ez az estnek köszönhető, nem nekem. A magam előadásával nem lehetek elégedett. Ritkán adok elő mostanában, és arra a kérésre, hogy rövidítsek, inkább kapkodó szétszórtság lett a végeredmény. Vázlatosságomból annyi derült ki, hogy szerintem milyen irányok felé is tart ez az életpálya.

A tavalyi találkozó után öregnek éreztem magam, vagy valami ilyesmi. Most már tudom, nem vagyok öreg, de attól, ha egy táborlakó lelkesülten közöli velem, valaki elkérte az e-mail címét, eddig nem beszélt vele egy szót sem, de majd levelezni fognak, és ő most mennyire boldog, hát ettől a falnak tudnék menni akárhány évesen. Tudom, hogy én vagyok az, aki nem jó. De ezen a lelkesült lényen már a szemem is alig tudott nevetni. De azért valahogy jó volt látni T. Z.-t, ahogyan nem tud mit kezdeni a saját eszével, meg O. P.-t, aki előadott két olyan szöveget, ami miatt oda kellett rá figyelni, de mókás is volt, ahogy mezítlábasan császkált a gitárjával, meg már régen láttam, átalakult a külvilágnak mutatott arca is. K. L.-nak is örültem, mindig kedves megnyugtató ember, meg V. T.-nek is örültem, két napig csak mogorván nézett, nem mondott semmit, elhárított minden beszélgetési kísérletet, pedig igazából emiatt mentem a táborba, hogy azzal a pár szimpatikus emberrel néhány keresetlen szót... Aztán kiderült, építkezik, teljesen megzakkant szegényem, hová rakják a téglát, a sódert, ez járt a fejében. Milyen érdekes, L. B. is építkezett, átépítette éppen az új lakását, meg J. A. is (na itt fel kell oldani a monogramot, Jász Attila, aki úgy jött felolvasni, hogy véletlenül egy üres mappát markolt fel, de így sem okozott csalódást, megérdemli a J. A. monogramot).

Beszélgettem Jónás Zoltánnal, miért jó neki ez a tábor? Miért szervez, nyel, dolgozik, ha a város semleges az ügy iránt, a felolvasásokon sehol egy érdeklődő egri arc. Azt mondta, hogy mi (mármint költők) össze tudjunk jönni, beszélgetni, dolgozni, tanulni, hogy érezzük jól magunkat, csak értünk teszi. És Eger városáért. Meg el-elnéztem a Turczi Pistát is, bokatörés után, már járógipszben úgy mászkált köztünk, mint egy norvég, falábú tengerész. Tíz éve gründolja a Parnasszust a feleségével együtt. Miért kell ez nekik? Csak nem létező kalapom emelhetem meg előttük.