Nulladik aznap (hétfő; másnap)

Mennyire örültem, amikor e-mailben megkaptam a felkérést e napló megírására! Milyen régóta szerettem volna én is Eger-naplót írni! Van végre néhány oldalnyi helyem, hogy elmondhassam, miért jó külön is az, hogy a Parnasszus műhelytalálkozója Egerben van; bár valószínűleg még most sem sikerül rávilágítanom arra a különös viszonyra, mely köztem és e város között van.

És minek is próbálna meg az ember objektív maradni, ha a napló még akkor is az egyik legszubjektívebb műfaj, amikor eleve nyilvánosságnak szánják? Valószínűsíthető, hogy minden egyes napló (és jegyzőkönyv) hamisítványnak, de legalábbis — szándékával ellenkező módon — realitástorzító elemnek tekintendő. A rögzítéssel, „megörökítéssel”, a leírással ugyanis a dolgok, az események károsodást szenved-nek: szükségképpen roncsolódik lényegük, amikor valamilyen módon objektív archiválásukra törekszünk. A fotó ábrázolhatja, helyettesítheti tárgyát, de nem lehet azonos vele, egy videófelvétel nem azonos a megörökített történéssel, egy folyamat leírása nem azonos magával az eseménnyel: minden esetben csak a nyoma marad meg az eredetinek. Milyen lehet a tényszerűség retorikája, ha végeredményben csak komoly megszorításokkal alkalmazhatjuk a „tényszerűség” kifejezést? Ha egy elbeszélés egy nem-fikcionális minta felé orientálódik, nyilván ezt a kvázi-tényszerűséget is felveszi (vagy legalábbis felveheti) hatáseszközei közé.
E hosszadalmas és papírízű (valamint öncélúnak tűnő) érvelés végcélja nem egyszerűen „önmaga reprodukálása” vagy annak kísérlete (emlékezzünk csak Baudrillard szimulákrum-elméletére), hanem a szerző apológiája, aki megpróbál elmesélni néhány dolgot, ahogyan azok szerinte történtek. És meglehet, hogy egyes események nem egészen úgy történtek, ahogyan ő ezt gondolja; vagy az is előfordulhat, hogy meg sem történtek, vagy nem akkor, nem vele, nem is úgy — legvégső esetben elfelejt olyan dolgokról beszélni, melyek viszont megtörténtek. Ha leírom az élményeimet, szükségképpen megölöm az emlékeimet — pontosabban a lehetőséget, hogy a maguk módján alakuljanak.
Különös dolog az emlékezet: rendszerint korrigálja, „felülírja” a történteket, melyek azután szükségszerűen abban a formában élnek tovább emlékként, ahogyan az aktuális korrekció kialakította — egészen addig, míg be nem következik egy újabb módosítás.
És így tovább; ecetet rá, ecetet rá.

Első aznap (kedd; másnap)

Kora reggel kóválygás a kollégiumban, ahol vendégként is rontom a közízlést, fel kell kellni, mert élni kell, mert menni kell: hetek óta bizsereg a bőröm, Egerbe akarok menni végre (holott nem is oly rég, április közepén sétálgattam ott szerelmemmel, Zsuzsival). A bizsergést most a tarkómban érzem, nyilván a tegnap esti iszogatás nyoma, Zsuzsi valamivel jobban van, na hiszen! Könnyű dolga van neki, csak vizsgázni megy. Kiveszem a mélyhűtőből az erre a napra elkészített mézes szilvapálinkát — jó szolgálatot fog tenni —, majd finom séta a hűs reggelben, végig a Stefánián. A hetesre is szerelmem rak fel, hogy ott azonnal a tavalyelőtti egri utazás kezdete vágjon be, amikor még az Akácfa utcában laktam, és akkor is ő jött velem a buszmegállóig. A buszon pedig barátaimmal, Atissal és Tamásommal mentünk a Bosnyákig, egymás verseit kapkodva-olvasva. Leszállva rutinosan a büféhez állok be a sorba, onnan figyelem enyhe kárörvendéssel, hogy kedves kollégáim, Valentin és Gábor (akit, mióta Boldogh Dezső néven publikál, arisztokratikusan próbálok magázni) nyilván hasonló célból, mint magam, bambán beállnak a pékség előtt szobrozók közé. Fintoruk, amikor a pulttól elfordulnak, majd pedig engem meglátva megjelenő vigyoruk megerősít gyanúmban: ők is valami etilhez szeretnének jutni, s bennem emberükre is akadnak, igaz magam nem terveztem sörözést, de beszállok, míg gyakorlott szövegemmel kérek a fél literes tonik mellé egy kettes vodkát (utazócsomag), s hogy ők se maradjanak szárazon, nekik is egy-egy ürgét, na jó, a söröket is én, de akkor már magamnak is („de akkor nem szendvics, hanem rendes vacsora, és nem pohár, hanem korsó!” — J. A.), holott a sört tényleg gyűlölöm. A játszótér kutyaszarral teli homokozójának betonján ülve melegítünk, csak azt felejtem el, mit is mondott Valentin, melyik ásványvízben van nagy mennyiségű lítium. „Na de mostmár induljunk el, mert ha ezt a buszt lekéssük, ki tudja mikor jön a következő.”
A Gyarmat utcai bázison is kellőképp hangolt kollégák, a háziasszony kávét és sört szervíroz, mindenkinek ízlése és kívánsága szerint, megjelenik Turczi Főnök, illetve bebiceg a képbe, s e sorok írójának hónapok óta először jut eszébe Béki István egy verse, de nem utoljára ezekben a megírt napokban.
„Ááá, az a busz túl jó nekünk” — mondja valamelyikünk, s úgy igaz: ennek a társaságnak hova is ez. (De milyen jó!) Mire kiejtem, hogy izgalmas zenei anyagok vannak a táskámban, Zsolti vissza is ért a kisboltból, ceruzaelemeket hozott, hogy meg is hallgathassuk azokat már a buszon; s közben sűrűn kölcsönkéri a tonikos flakont, tudva, hogy van benne azért valami okosság is.
Papírral és írószerrel is ellátnak bennünket — már csak írni kéne, de azt nagyon. Szerelmem is felhív, az úton végig szól a Leningrad, kiváló orosz punk-ska-jazz-rock, többen jelzik is, hogy érdekli őket a dolog (ők jelentkezzenek, mikor adjam át nekik az eddigi teljes korpuszt tartalmazó mp3-as cédét); és vannak, akik nem is hallhatták, mert nem velünk jöttek. (Ők vajon mit szóltak volna?) A busz száz százalékig korrekt, csak az írók hólyagja nem bírja az összezártságot, meg is kell állnunk körülbelül félúton, gyors ürítkezések és a visszatarthatatlan bevásárlás („Zsolti, én mondtam, hogy nem lesz elég egy újabb flaska”), cigaretta, cigaretták, vissza a buszra, újabb orosz lemez; és végre Eger, végre kivehetem a poggyásztartóban utaztatott táskámból a mézest, nagy köszöntő kortyok, a Mézest épp nem látom sehol, de jópár ember közreműködik abban, hogy mire ebéd után újra elém kerül az üveg, alig lötyög valami az alján, egészségünkre!, Mariannak jut még, közben sajtó, tájékoztató, miegyéb. Vilcsek Béla előadása jó alapozás szellemi éhségemnek, persze nem állom meg szó nélkül, hogy politikailag nem korrekt módon esett szó a sertésekről — elnézést kérek utólag is, ha nem sikerült kellően koherensen jeleznem ezirányú fenntartásaimat. Közben megérkezik Bodor Béla, integet nekem, visszaintegetek, rezeg a telefonom, Szigeti Csaba, mesterem-barátom-testvérem hív, akinek tegnap volt a nagydoktori védése, elnézést kérek, amiért mégsem jelentem ott meg — neurotikusok egymás között. (És igen, nagyon komolyan gondolom, hogy jövőre őt is meg kellene hívni előadni!) Felhívom a szerelmem, majd belealszom MAB előadásába. (Bocsáss meg, kérlek!)
Felébredek (felébresztenek?), lemegy a „verseny” első fordulója; mint ahogy minden sorstársam-kollégám így van vele, én nem találok szavakat magamra, és ez egyre hatványozottabban jelentkezik majd a nap hátralévő részében; mekkora virgonc vacsora!
És még egy „babérköszörűs” verseny, témája a helyi lap aznapi kiadásának egyetlen mondata („nem volt telitalálat”) — mi a nádirigó faszát lehet erre írni, de komolyan? Inkább üldögélek a kantin előtt, Judit, a gyönyörű pultoslány már elment, pedig az ő látása sok mindenért kárpótol — de hát ezt mondtam neki már tavaly is. Kinizsi Gáborral beszélgetünk, és felbujtom, hogy kérje ki magának, ha még egyszer valaki azt találná mondani neki, hogy „kiskinizsi”. (Nem tudom, mi szerepem volt ebben, de ezután már nem is hangzott el ez a megnevezés.) És persze mindketten éppen „ihlet” nélkül, de kezd körvonalazódni valami jelenetféle, melyben valami történik (nyilván amolyan szexuális színezetű, vagy legalábbis erotikus felhangokkal bíró játék kellene legyen), de végeredményben nem jelent sokat. Néhány mondatot kapásból, egymás után írok, szereplői Juca és Turczi (jószerével csak annyit kérdez, de ezt sokszor: „Miért is?”), érzésem szerint már csak egy vagy két mondat hiányzik, az érkező Loschitz Ferit kérem, segítsen ki, „Jó, de ahhoz ismernem kellene a történetet” — mondja, kitűnő utolsó előtti mondat, széles jókedvemben Török-Szotyi szájába adom (ezután kicsit rá is kapunk mindannyian a szotyizásra), s hogy legyen kis nevetés is, megjelenik a színen Marczinka Csaba, egyik szokásos mondatával. (És alkalomadtán még elnézést kérek tőle, hogy szerepeltettem.)
Persze maga a verseny kitűnő gegparádé, igazi játék, melyben nagyon sokan, majd’ mindenki nyer valamit — és ez így van jól. Levezényelem Juca akciójában a kivégzőosztagot, enyhe rossz érzés (a bűnösség hideg, kristálytiszta érzése), először idén (és nagyjából utoljára) a szorongás, hogy rossz helyen vagyok, most épp nem tudom, hol, miért és ki, mármint hogy én; de ez sem tart sokáig. Az még megvan, hogy átveszem Jónás Főnök nekem szánt ajándékát, egy üveg tállyai Furmintot (amit aztán az anyukámnak adtam!), sőt, emlékszem arra is, hogy szobánkban beteszem a hűtőbe, de egyre sűrűbb a köd, amúgy is iszonyú sötét van, esik, jó éjszaka.

Második aznap (szerda; másnap)

Szokásomnak megfelelően korán kelek, megtalálom a zuhanyzót és ismét csak felismerem a víz áldásos hatását egyes mentális és fizikális állapotokban. Elszántan figyelem a plafonon burjánzó zöldet, és nem szédülök bele, mint Valentin mondta, sőt, lefelé is merek nézni, de oda inkább nem szabad, kapkodom a lábam, fel, le, fel, le. Már törölközöm és a fogkrémet nyomom a kefére, mikor bevöröslik Puskás Balázs szeme az ajtón, kimérten mosolyog, megrendülten, értetlenkedve és méltatlankodva közli: „Arra ébredtem, hogy a kuka az ágy mellett van a fejemnél, és valaki telehányta”. Egy-null; hagyom magában éledezni, felöltözöm, kávét várok el a portától (tavaly is milyen finom kávékat ittam itt), Olivér a fődíj-paprikapálinkájáról próbál beszélni szerintem, de alig értem motyogását az előtér padlóján töltött óráiról.
A kantinban Szotyival unikumozunk, feltűnően érdeklődik, tudom-e, ki írja a naplót, mert Vass Tibi ezt nem hajlandó elárulni. Hát akkor én se, pedig ez nem is Szigliget, ahol a két naplóíró titokban működik, és aki elsőként találja el mindkettőt, visszakapja a koszt-kvártély árát. De itt, ahol mindenki grátisz pancsol a jóban, mit lehetne felajánlani? Rutinból bocsánatot kérek a kantin vécéjétől, mert inkább őt választottam, mint a kollégiumit.
Turczit látva ismét eszembe jut Béki verse, el is mondom valakinek — bocsássa meg, ha nem emlékszem, kinek is.
És végre megérkezik Atis is, láthatóan neki örülök a legjobban — kérek mindenkit, bocsássa ezt meg nekem, mégiscsak a legjobb barátomról van szó. Bodor Béla előadása ismét modellezi azt a folyamatot, amiről két éve beszélt — a figyelem intenzitásának változásai —, erősen hanyatló figyelmem felfrissítése érdekében kimegyek dohányozni, majd az ötven méterrel odébb található kimérésben kötök ki Szotyival. Visszatérve pont elkapom Oravecz Péter (jó, legyen: Pedro) mondatát: „az antropológia nagyon nagy gyerekcipőben jár.” Na igen; és az előadása többi részét most hagyjuk.
Ebédnél Szotyi fennhangon méltatlankodik (megjegyzem: jogosan), aztán cigaretták, kávék, nyugalom.
Balogh Robi (könnyű neki, ismerem több mint tíz éve) Bertókról beszél, sajnos nem kellőképp hosszan, mintha túl sok időt töltene az ezt követő versműsor fényezésével — melyről, ne haragudjatok meg, magam nem vagyok annyira nagy véleménnyel.
A második feladat érintett talán mindannyiunkat a legérzékenyebben: anya-verset írni nemhogy nem egyszerű feladat, hanem voltaképp egészen lehetetlen. Érvényesen megszólalni, tenni ezt poétikailag is vállalható módon — mondom, gyakorlatilag lehetetlen. (Igen, magam ezt a lehetetlenséget próbáltam megírni, több-kevesebb sikerrel.) Mindennek ellenére valóban jó versek hangzanak el, s mi tagadás, el is érzékenyülök, nem csak kicsikét…
De olyannyira, hogy a Hair nyilvános főpróbáját ki is hagyom, bár a Líceum előtt még megkapom a mai okosságot Vass Leventétől: „Eger egy egér gyomrában van… ezért is ez a neve!” Magam persze másmilyen okosságokra is vágyom, ezért látogatom meg egyik kedvenc kocsmámat a városban, a Hársfát, ide minden évben, minden egyes egri tartózkodásomkor eljövök, legyen ez akár reklám (de akkor kérem majd a jutalék-fröccsöket és -vodkákat!). Egy helyi ismerősömmel (és egyébként miskolci egyetemistával) telefonozok, talán jön, de ha egyedül maradok, az sem gond: itt mindenképp jó. A tévében megy a Colombo, még nézem is, miközben próbálom a macska-verset (negyedik feladat) végleges formába hozni — jelzem, sikerrel; még egy szonett, a strófa- és sortagolást a Ludolph—féle szám (közismertebb nevén ?, ama földi ésszel felfoghatatlan érték) négy tizedesjegyig kifejezett alakjára szabva: 3/1/4/1/5; nagy kő, de inkább rá, mint le: szép, szomorú lett a végeredmény, s hogy minden tökéletesen üljön: a vécében mosdókagylója fölött egy felszólító mondatot találok: „Hazudni kell!” Felhívom a szerelmem, holnap jön, és az bizony nagyon jó! Ismerősöm nem jön; a kollégium felé gyalogolva telefonon köszöntöm fel öcsémet, Csaba-nap van, majd a mesteremet is, aki fél órán keresztül panaszkodik-dicsekszik-örömködik-aggódik. Mire felérek a dombra, ismét a szomjúság vesz elő, és előkerülnek a Hair egyes nézői is, kicsit szobázok, majd előszobázok, megcsodálom Juca oboáját (az azért valami mesteri, ahogyan a billentyűk áttételei meg vannak oldva!), a folyosón zeneszót követve Tolvaj Zoliék szobájába jutunk, Pedro teker, mi Zolival visszasétálunk a kantinba, meddig mehet el az ember?
Túl sokáig semmiképp sem, de ez a mondat már nem záródik be soha (jó okkal); a csillagos ég fölöttünk, vissza végre az ágyamba, csend, csend, csend (és a törvény bennem).

Harmadik aznap (csütörtök; másnap)

Valamiféle (egyébként semmiképpen sem létező) előny érzetét kölcsönzi, ha először ébredek fel. És most a zuhanyzóban sem találkozom senkivel, de persze rá se rántok, itt nem is nagyon bírnék, szemben a tavalyi zuhanyzóval! Enyhe idegesség, na jó, nagyon is erős: ma lesz a JAK—program, melyet szerveztem és levezetnem is kell. De ma jön Zsuzsi is! Inget veszek, melynek gyűrődésmentessége nagyjából hetvenöt százalékos, hiába a vasalás utáni óvatos és körültekintő hajtogatás. A portán ismét finom a kávé, s miközben az ágyneműket vasaló hölgyet szimultán nézem a tévével, felrémlik, hogy éjjel az ügyeletes portásnénitől megkérdeztem, fogható-e pornócsatorna. Amikor pedig a végeztem az ébresztő dózissal, első cigimmel, s magában állni láttam a vasalódeszkát, halálmegvető bátorsággal kerekedtem a sorsom fölé:
— Bocsánat, használhatnám egy kicsit a vasalót?
— Persze, természetesen!
A fiatalember lassan kigombolja az ingét és leveszi.
— Sztriptíz is lesz?
Majd félmeztelenül nekiáll a portán kivasalni az ingét, s azon gondolkodik, mi lenne a jobb: ha valaki most megjelenne kollégái-sorstársai közül, és egy suta poént elejtve nagyot röhögnének a szituáción, vagy pedig ha senki sem látná így?
Lassan csak sikerült kivasalnom azt az inget, senki sem jött, sokkal jobb érzéssel vettem fel. Nem találok szavakat magamra.
Egyedül reggelizem a kantinban, csak Kata és Judit, a két pultoslány van ott, ők is a szendvicskészítéssel vannak inkább elfoglalva, de azért két számot megengednek nekem a Leningradtól, csak jól megy a második track: Narkoman. És utoljára kérem meg Judit kezét, hozzátéve, hogy délután már itt lesz a szerelmem, pontosabban a menyasszonyom is — rutinból mond nemet, s mint mindig, tavaly is, most is, száz százalékban igazat adok neki. De megkérdem még azt is, beleírhatom—e a naplómba, és igenjéből úgy veszem ki, nem oda Buda. És ha nekem Mohács kell?
Nagy sokára megjelenik egy elgyötört arc, ismerősnek tűnik, „a hosszú idők folyamán már rutinját elvesztett veterán” (Bán Olivér), vele megyek reggelizni, ami után ismét a Béki-vers jut eszembe: meglátom a sántikáló táborvezető elvtársat. Nem is bírom tovább, emlékeztetem a két évvel ezelőtti egri találkozó egyik feladatára, melyben A magyar költő című Vörösmarty-verset kellett átírni „mai” magyarra (illetve opcionálisan A plagiárius is működött). Akkor Béki barátom mert nagyot tenni, e feladatra írt verse (mely ráadásul az akkori antológiában hibásan, A nagy költő címmel jelent meg, holott ugyanaz volt a címe, mint a Vörösmartyénak — ezt kéretik a majdani kritikai kiadásban figyelembe venni!) nem amolyan fordítás volt „magyarról magyarra”, hanem a cím által vezérelt „aktualizáció”. E vers egy sorát idézem most is: „törje a hűbérúr lábát”. Kevesen vagyunk, pedig Bárdos László szívesen beszélne nagyobb hallgatóság előtt, Szotyival (na jó, legyen tisztesség: Lacival) kettőnket kérnek meg arra (szalajtanak magyarán), hogy próbáljunk meg mindenkit összevakarni, hálátlan feladat, szinte kápónak érzem magam, nem is tudom kellő átéléssel csinálni, de azért sikerül Zolit egy picit magamra haragítanom (ez sem tart sokáig: már ebéd előtt közvetlenül együtt poharazgatunk). Valentin egy kétliteres borosflakonnal jön le, könnyű annak, aki tegnap a Hair helyett ment a Szépasszony-völgybe, ahová mi holnapra tervezzük a látogatást. Nórikával még beszélünk a Hairről, érti, hogy miért is nem voltam én kíváncsi rá; engem meg elkap a gép, parázom rendesen, mint mindig.
Lesétálok a vasútállomásra, a vendégek közül legelőször Jász Attila érkezik gyönyörű kislányával, folyamatosan csörög a telefonja, a házfelújítás körüli problémák, ebből is látom, hogy még a taxi előtt jó lesz egy köszöntőpohár a restiben. Mire az autó felér velünk, már Kiss Noémi és Nagy Gabi is befutott kocsival, Bárdos László előadása még tart, Noémi éjjelre is alkalmas parkolóhelyet keres, hogy végre ihasson egy fröccsöt; sikerrel jár. Ebéd együtt, és végre megérkezik a szerelmem, Zsuzsi is, akibe jószerével mindenki, legyen férfi vagy nő, rövid idő alatt beleszeret. Ezen semmit sem csodálkozom, sőt, az lepne meg, ha nem így történne.
Már csak Kemény István hiányzik, ő is autóval jön a családjával; negyed háromkor felhívom: már Egerben vannak. Öt perc múlva hihetetlenül energikusan vág be egy autó: megjöttek — egykor még Pesten voltak, mert Istvánnak tizenegykor vért kellett adni egy műtét sikere érdekében.
Hihetetlen.
Egyetlen kérdést dobok be, kiszela méla bávatag, de túl is pörgi magát, talán egy teljes délután kellett volna csak ennek az egy dolognak, jelesül az irodalompolitikának az alapos körüljárásához. Pedig lett volna még mit kérdezni, mondani… Turczi szinte kiveszi a kezemből a dolgot, bamba, kezdő moderátorként szinte hagyom, hagyom. Szünet után a felolvasás: jól esik Noémi prózája, István verses meséje megható, Gabi „útirajza” felüdülés. Attila kedélyes történelemórát imitálva vezeti be mondandóját, s ugyanazzal be is zárja: otthon hagyott minden felolvasható szöveget a nemrég megjelent Csokits János-köteten kívül, melyet ő szerkesztett, és amelyből kapok is egy példányt, miután a mottószerű Látkép című verset felolvassa belőle — ilyen profin megoldani egy igazán kínos helyzetet se nagyon láttam még.
Zsoltinak holnap már dolgoznia kell, Atis pedig siet haza másfél hónapos kislányához, elbúcsúzunk; mi kisétálunk a fák közé, a harmadik feladat megoldása következik: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor. Na persze, az én Zsuzsim beszél a versemben, Cs. Zsuzsi a táborozáskor; most, hogy itt van — rendőrzsargont használva —,„okafogyottá” vált a szöveg, könnyen beszélek én. De Zsuzsi ilyeneket mond benne: „nekem nem jött parancsolat, / pedig versem sajtó alatt.” Hoppá! Székely Szabolcs reppel, ki is hívom valami repverseny-félére, milyen legyen a folytatás?
Kemény István is elköszön, ők meg holnap indulnak Erdélybe; szép, hogy egyáltalán eljött, eljöttek most.
Vacsoránk hagyományosan a palócleves: Jónás Zolinak idén sem sikerült elrontania, kétszer vagy háromszor szedek, de Zsuzsi is! (Mint ahogy mindenki.) Jász Attiláék is visszaérnek időben, tündéri kislányával a vár környékén sétáltak, hja, egri csillagok… Az úgynevezett társművészeti randevún sor kerül az ötödik feladat megoldásaira is, szerelem vagy szex, ez itt a kérdés. Egy kellőképp durva repszöveggel készültem, amolyan Ganxsta Zolis, Dopeman-es stílusban, el is hangzik a szülői figyelmeztetés: „Vigyázat! Szókimondó szövegek!”, Jász Attilának külön is jelzem, hogy talán szerencsésebb, ha Annát, a kislányát most kiviszi. Lemegy a textus, mottója a testnevelőtanár-jelöltek körében különös figyelmet kelt, talán üt is, mindenesetre azt hiszem, ha mással és eddig még nem is, ezzel most végképp elástam magam. Elnézést kérek! Zsuzsi ment meg, mint mindentől: Zsolti rábízta a szövegeit, olvasná fel helyette. (Meggyőződésem, hogy Zsuzsi is közrejátszott abban, hogy Zsolti jó pontszámokkal zárta ezeket a versenyszámokat.) Noémi kicsit furcsán néz rám, „ez azért elég erős volt”, mondja, igaza van, mit mondjak. Amíg Zsuzsi épp olvas, Mariann odalép hozzám, és megdicséri, milyen szép, milyen kisugárzása van, neki is igazat kell adnom; és ismét csak a meghatott kérdés van, hogyan érdemeltem én ki ezt a lányt? Aztán magának Zsuzsinak is elmondja — szerintem ugyanezt. Jó látni egymás mellett ezt a két lányt, nagyot dobban, csapkod jobbra-balra a szívem mellkasomban, majd hirtelen megáll, mintha nem is lenne. Egyre divergensebbé válik a mulatozás, de még próbálom összefogni magunkat, igyekszem figyelni a vendégeimre, Noémi a Tájgyakorlatokból adna, melyet még tavaly megvettem; én adok neki is, Gabinak is a nem kijáratból, valami bambaságot írva bele, majd a Hársfába invitálom őket, hónunk alá kapva Balázst, aki álmodozó (holnap érkezik meg a gitárja) és kókadt (na de hogy még mindig a kedd esti Becherovkák nyomasztják!) tekintettel fixírozza a két hölgyet. Lefelé még Robiék is jönnek (de hová tűnnek?), megiszunk ezt-azt, majd megpróbáljuk közösen kitalálni, miért taxival menjünk vissza és miért ne. (Gyaloglunk visszafelé is.) A kantinban még mindig nagy az élet, megpróbálunk valamit meginni Zsuzsival, de közelebbinek látszik az ágy, oda tendálunk, hogy, hogy nem, csak ketten vagyunk, és a legszebb éjszakámat töltöm Egerben.

Negyedik aznap (péntek; másnap)

Zsuzsival is korán kelünk, zuhany (ő viszi a törölközőmet, én egy felhúzatlan lepedőt kapok fel), a kantinban reggelizem, ő nem bír, sőt, valami még távozik is belőle, szegénykém, kicsit elcsapta a gyomrát, de azért nem olyan vészesen, a reggeli után már éledezik, dél körül már bort is iszik, és ragyog, ragyog! A végére maradt a negyedik feladat, na meg az izgatott várakozás, ahogy az kinéz, nagyon sok esélyes van a fődíj elnyerésére, sok múlik ezen az egy versen is. Szerintem Zsolti megint jó sok pontot kap Zsuzsi felolvasásának köszönhetően is, magam majdnem elbőgöm magam, amíg a tegnapelőtt befejezett verset felolvasom.
Mariann és Zsuzsi szerintem már címet, telefonszámot cserélnek, de jól teszik!
Még jelzem, hogy egy kis afterpartit tervezünk a Szépasszony-völgyben: borral, beszélgetéssel, vagy akár (sírva) vigadással, aki akar, kedve, ideje van, jöjjön.
Amúgy meg lassan alakul a végeredmény: minden egyes kategóriában másvalaki lett a nyertes, így össze kellett számolni a részpontokat, és csak lassan derül ki, mi is az összegzés egyenlege. Előbb mindenki kap ajándékot, a Parnasszus ötéves jubileumára készült verscédét, majd egyéb ajándékok, apróságok, de a gesztus a lényeg (és azt hiszem, ennek sokan a csodájára is járhatnak): azt a családias, meleg hangulatot, ami itt létrejött, nem nagyon lehet felülmúlni. Zsuzsi a tábor „későn érkezett dísze” lett, kap is egy ablakdíszt — talán jövőre végig itt lehet; a verseit olvasva legalábbis azt gondolom (és ez nem egyszerűen a személyes elfogultság), hogy lenne helye a keretben. Kapok még egy üveg bort (mint tavaly is), köszönöm!, és feszült légkörben, szinte mint a kenósorsoláson, kiderül a végeredmény: Székely Szabolcsé idén a Junior Parnasszus-díj.
Gratulálok!
Az ebéd már a posztkoitális depresszió jegyében telik, taxit hívok Jász Attiláéknak, megsürgetem a második fogást részükre, elbúcsúzunk (Noémi és Gabi már eltűntek); majd megpróbálunk összepakolni, a polcon hagyott sapkámból kiesik valami, nehezen férek el táskáimban, mégiscsak inni kellene valamit.
A kantinban búcsúzások és várakozás a völgybéli akció résztvevőire; véletlenül Turczi lábára lépek, megbocsát, de nem törik el (bocs!), Juca szerint Zsuzsival egymáshoz festettük a hajunkat, bikolor viselet.
Végül eljutunk a völgybe hatan, körbeüljük az asztalt, örülök, hogy fondor módon Zolit is elcsábítottam, óvatos duhajok egymás között. A Gáborok számaránya feltűnően magas (Bölkény, Fülöp, Magolcsay Nagy), ahogy ezt egyikük cinikus mosollyal közli is. Replikázom: sőt, még nagyobb: Tolvaj Zoltán Gábor, Csobánka Zsuzsa Gábor, magam vagyok nemgáborságommal, de akkor a Dezsőt ne számítsuk egészen oda, vagy csak úgy-ahogy. Ürülnek és megtelnek a flaskák, néhány jó ember jó emberek között; nem csoda, ha egészen személyesre is fordul a beszély, recskázás, baszás, fingás, szarás, miegymás: téma, de nem réma; teoréma, anathéma!
Például az is kiderül, ki kire hasonlít: Boldogh Dezső állítja, hogy rá Woody Allent húzzák rendszerint, na meg Mr. Beant, ez utóbbi voltaképp telitalálat. Zoli hatvanas évek beli Tour de France-versenyzőnek látja láthatatlan szobatársamat, aki arról panaszkodik, hogy a kantinban is tiszteletüket tevő, és iszonyú nyomaszót légkört hozó kigyúrt kopaszok Mauglinak nevezték. Zsuzsi leginkább Björkre hasonlít, ez egyértelmű (aki ráadásul majdhogynem eszkimó asszony). Gáborra, akin épp egy Iron Maiden-póló van, szintén Zoli ismer rá mint Bruce Dickinsonra, igaz, Zoli is szokott mellényúlni: engem rendre Williem Defoe-nak lát. Nem igazán értem, de erre én Johnny Weismüllerhez hasonlítom, miközben ismét felvetődik bennem: hogy a picsába lehetett Tarzan olyan jól borotvált a vadonban?
Túl jó nekünk itt, mi a fenének mennénk haza? Már-már egy bónusz éjszakát terveznénk, amikor mindenkiben feléled a racionális énje, és mégis elindulunk a vasútállomás felé meg-megállva; előkerül az üveg vodkánk is. Zoli még egy bokorba is beleveti magát, hátha az visszafogja, „Uram, hogy alkothattál ilyen összetettet?”, de nem sikerül a csel, „bassza meg a Mandelbrot!”, egyetértünk.
És a végére külön kis komédia két felvonásban: jegyvásárlás közben úgy tűnik, kollégáink nem csak tettetik, hogy totál elmebetegek: míg Dezső (Gábor) azon tanakodik, miért is nem vehet ő diákjegyet, Zoli az igazolványát lobogtatja, bizonyítandó, hogy ő egy Tolvaj Zoltán-díjas ember. Dezső meghallja, hogy Zoli mennyit fizet a diákjegyért (milyen arcpirítóan keveset), be is szól neki, egészen kedélyes anyázás, majd ártatlan arccal fordul a pénztáros kisasszonyhoz: „Ön érdeklődik a kortárs irodalom iránt?” A vonatot is épphogy elérjük, még látjuk MAB-ot és Veronikát; s mire felkászálódunk, már fel is hangzik a vészjósló füttyszó, elindulunk. Második felvonás: Zoli nem találja a körülményesen megvásárolt jegyét, hosszasan (és mint egy amúgy csendes idióta) magyaráz a kalauznak, egészen Füzesabonyig szóval tartja, ahol győztesként száll le, és ahol végül sikerül rábeszélnünk egy újabb jegy vásárlására, hogy azonnal fel is rakhassuk őket az érkező csatlakozásra, bár nehezen engedném el őket. Még van fél óránk Zsuzsival, beülünk a restibe, épp egy cigányzenekar kezd koncertezni, itt már könnyezem is kicsit, mint majd a vonaton, már Miskolc felé.
A legszebb talán mégis az volt, ahogy még az egri állomáson, mikor meglódult velünk a vonat, egy artikulálatlan, amolyan mauglis üvöltést hallottam, az ablakon kinézve pedig láthatatlan szobatársamat láttam, a hatvanas években Tour de France-győztes Magolcsay Nagy Gábort, amint rohan a vonat mellett, kezében a ráhagyott vodkásüveg félig tele, és arcán látom mindazt egyben, amit hiába is próbáltam ebben a naplóban leírni.