Mindenre emlékszem, hol halványan, hol élesen, de emlékszem. Arra is, amire nem szívesen; nem pillanatokat, perceket, de éveket törölnék ki az emlékezetemből. Mindenre emlékezem. Az emlékeimben, a saját időmben, az építményemben ki-bejárkálok: közelmúltból benyitok a régmúltba, onnan — hoppá — a jelenembe, nem nagy ügy, szemvillanás alatt bejárhatok sokévnyi távolságot, miközben minden egyes léptemmel átépül az épület. Ezért nem írok naplót általában, rendesen, rendszeresen. A tábori napló írása pedig különösen kényes műfaj: itt is felmerül — egyeseknél csak felmerülhetne — a vajon meddig menni el kérdése; kit mivel fogok megbántani. Néhányszor már nekimentem a szövegelőzményeknek; szövegnyíróval bele a közepibe, hogy mások érzékenysége ne, ne annyira. Az én érzékenységemet ki, mennyire figyelembe, talán hagyjuk. Vastagszik a bőröm, már annyira vastag: üres halmazt véd. Pillanatgyűjtögető vagyok. Egerből is hoztam pár pillanatluftballont, amiket itt és most kilyukasztok, hadd foszoljon szét az egri történés. Melyik a jobb? Eger, Tokaj vagy Szigliget? Egerben laknék, Tokajban a gólyák, a fecskék, Szigligeten pedig nyaralnék. Tavaly mindhárom írótáborhoz volt szerencsém, reménykedem: az idén is összejön. Eger már megvolt, Tokaj van, Szigliget meg lesz, Jucával, Rékával, csak Aletta fog hiányozni; már Egerből is elmenekült, a többiektől tudtam meg, pénteken hajnalban hazahúzott, mikor én még mélyen aludtam.

Kedd reggel, busz, késlekedés; megint az Imire várunk a tavalyi félóra helyett immáron egy órácskát. Istvánnál ekkor forr fel, fogy el vagy esik le: nincs értelme, ne tovább!
Megérkezés; Eger. Aletta, Juca, én egy szobában. Szerintem jó kis trió, Turczi szerint: a lógós banda. Aletta kipakolás helyett elkéri Juca verseit, lelkesen olvassa, majd vehemensen kritizálja, Juca hátrál, hátrál, már majdnem ki a szobából, mikor odabököm Alettának — erre meg ki kért? Aletta bele az ablak sima pofájába: tényleg! Az én verseimtől eltekint.

Másnap reggel Bodor Béla már kezdetkor időszűkében kissé túl gyorsan tempózik előre a költői kép ikonográfiájában. Kár, én még szívesen elhallgattam volna, hisz friss vagyok, mint a harmat, tudom követni, kérdéseimmel a lényeget aláhúzni, ha csak magamnak is, elvégre itt lehet kérdezni, ez egy szeminárium-féle, nemcsak hűlt szöveg, bár Zolit mintha zavarná a kérdések aritmiája, tán erre céloz majd egy késő éjszakán. Oravecz Péter lóugrásait a magyar nyelv zsenialitásától a buddhizmuson át a gyermekcipellős antropológiáig viszont már nem vagyok képes követni.

Azon az estén van, aki a hajat /Hair/, van, aki a völgyet /Szépasszony/ választja. Mi — Roland, Gergő, Valentin, Gabó, Álmos és én — a völgyet választjuk. Még sötétedéskor látok belőle valamit: tényleg szép. Egy pincemélyben kibékülök Rolanddal, akinek sikerült lehúzó beszámolót írnia arról a kötetemről, ami még meg se jelent, azokról a versekről, amiket még meg se írtam, a második egzisztáló kötetemről, no, arról nem, ó, no, soha már. Gabó ül közöttünk, az ő fülébe suttogom Rolandnak szánt mondandómat mondván: add — amit gondolsz — tovább. Roland vissza ugyanígy. Gabó dobhártyája szúnyoghálóként működhet, a csipkelődő szavakat mindenesetre felfogja, mert békülünk.
A völgyből feljövet kétségtelenül Gergő meg én vagyunk a leghangosabbak, a többiek rögbiznek a baseball sapkámmal, ami igencsak műfajkavar, még egy rendőrautó is alaposan megbámulja őket reflektornyira nyílt pupillájával. A ráeszmélés, hogy mi vagyunk a legjózanabbak is kellemetlen meglepetés: Roland és Gabó egyszerre dőlnek ki, jön is a taxi, Álmos, Valentin, további jó éjszakát.
Ha ott, Egerben nincs Mézes Gergő, akkor Gabó sincs, legalábbis nem ebben a kompakt formájában, mint ahogy itt, Tokajban. Mert amennyit a lépcsőn föl, annyit lefele, az én gyönge karom nem tartotta volna vissza, Gábor bizony boldogan átadta volna magát a gravitáció vonzó hatalmának. Gergő taszított rajta egy nagyot, így került a fiú egyensúlyba. Nemsokára oly szilárdan álldogált egy laza terpeszben, hogy azt hittem elaludt pisilés közben. Roland meg térben-időben igencsak eklektikusan vetegette magát csecsemőpózba. Sok hang folyt ki a torkunkból, mire felértünk az emeletre, ahol Roland még egyszer lement csecsemőbe éppen az ajtaja előtt, Gabó meg bevett egy lányszobát.
Végül mindenki a helyére került, csak Gergő idétlenkedett a szobámban Juca ágya körül. Nekem úgy tűnt, elbohóckodott volna ott az idők végezetéig, ha nem öntöm egy pohár vízzel nyakon. Korsónyi válasza után a fiú ki, én a nyomában — nem akartam adós maradni. Gergő ajtaját a lófarkas Gabi segítette kinyitni, azaz benyomni, ezalatt szóelegy: Te, van egy rohadó túrós csuszám, kérsz?, — igazán köszönöm, de nem — feleltem, és folytattuk tovább a „nem vagyok senkinek az adósa” című bohózatot.
Közben a lányok kizártak.
Hajnali hármas logikámmal ezt teljességgel értelmetlennek tartottam. — Mért zárnak ki, amikor amúgy is kint vagyok? — kérdeztem a mellettem ücsörgő Gergőtől, aki, velem együtt, alaposan el volt ázva, szó szerint a leginkább.
— Van benne valami — hümmögte.

Én (ajtón innen): Fázom! Petefészekgyulladást fogok növeszteni!
Juca (ajtón túl): Hozz egy felmosórongyot!
(Én el, én vissza.)
Én: Felmosó, az nincs!
Juca: Szoba sincs.
(Én megint el, földszinti folyosón fölnyalábolt szőnyeggel vissza.)
Én: Hoztam egy rongyszőnyeget!
(Ajtó ki, én be, Gergő el.)

A két lányhoz egy szót se. Egyformán gyűlölöm őket. Csak azt, azt az egyet, azt a kulcsot akartam megszerezni! Egy óvatlan pillanat, és nálam, és megint kinn a folyosón. Az ablak tárva-nyitva. Lendül a kezem, kihajítom ezt a kurva kulcsot!

Másnap Bárdos-előadás után rögvest rohantak a lányok kulcsszedegetésre. Gyönyörű volt látni, ahogy a pingpongasztal körül hajladozva keresik, keresik, de nem. Csak, hogy érezzék, milyen cudar kizárva lenni. Ez nem bosszú, ez csupán empátia-növesztő rutin gyakorlat. Végül megtalálták. Ott lógott, nagy ártatlanul a többi kulcs között a portán. Erre a Juca kattant be, és írt a nevemmel egy limericket, amit azóta is a legmélyebb zsebemben rejtegetek. Amúgy tetszik a Jucában ez a sértődöttség-megelőző elegancia. Azt hittem, ezzel lezárult a locsolós ügy, de jön Robi a kikerülhetetlen megállapításaival: hogy milyen földalóli, alpári női hang, meg az ajtódöngetősdi, satöbbi, satöbbi, hajnali kettőkor, s ő a legmélyebb álmából fel! Ledöbbentett. Ez az ember (azért már mégiscsak harminc körül) hogyan bírt úgy szlalomozni az életében, hogy ilyen élményt még nem gyűjtött be?, no, nem mintha szükséges, de nem egészen felesleges. Ilyen nagy felháborodás egy pattanásnyi, - na jó, legyen: dübörgésnyi nüanszért. Az élet, ez a kisbetűs, amúgy egykedvűen zubog tovább — mindenkire. Lóri szemében meg mintha nőttem volna pár nanométernyit: Te, Eszter, tényleg kibasztad a kulcsot? — kérdezte, mintegy elismerőleg. Én, olyan eszter-házias hamiskásan:
majd-nem-de-még-sem-sajna-hogy-az-a-fene-enné-meg-nemigen! kényesen ügyelve a magas- és mélyhangrendűek esélyegyenlőség-elvének kíméletes benemtartására.
Miért loccsintottam le a Gergőt, és végül miért nem pottyantottam ki a kulcsot az egyik éjbe ásító ablakon?, ez itt a kérdés. Az első cselekvésnél egy hajszál választott el attól, hogy ne tegyem meg, a másodiknál egy hajszál, hogy megtegyem. És mitől függött ez a hajszál? Nem tudom.

Délután megkésve bár, de…megjött a JAK (Jász Attila, Kemény István, Kiss Noémi, Nagy Gabi) plusz a mára jól vasalt Lóri, na meg a Turczi Pista (narrátorok), valami kézfogás ürügyén. Nekem ebből megmaradt a saját kezem.
Én, esküszöm, nagyon el akartam fojtani a hangomat, aznap, oly kimerülten a csend kútja akartam lenni, talán ezért törtek olyan mélyről elő zabolátlan szavaim, a mondatokban helyüket na-nagyon nem találva, oollyan nagyon idéétlenül. De.
Nagyon megsajnáltam a Turczit, amikor Lóri már harmadjára szegezte neki a kérdést:
- De Te miért nem léptél ki az Írószövetségből? — belekezdvén az irodalom-etika posztgraduális képzésébe. Még egy, és keresztre lesz feszítve az István!, ezért benyögtem: — Turczi egy született buddhista — azóta se gondolkodván el a mondat esetleges értelméről. Lóri nem kérdezősködött tovább.
További szógabalyodásaimat, kérdéseknek szánt szóhalmazaimat, Nagy Gabi nagy nyugalommal bogozta ki, fordította le magának, és válaszolta meg.

Most, így nagyon-nagyon utólag esik le a tantusz, hogy azért, és tán csakis azért a JAK, mert idén lenne száz éves József Attila. Mindjárt itt is a magam-emésztő kérdéshalmaz: Miért nincs egy halott költőnek személyiségjoga? Kell-e minden áron az utókornak mindent megtudnia? Hogy például kinek, miért, mikor telefonozott? Van-e jogom egy emberről még azt is megtudnom, hogy miről álmodozott — amit csak analitikusával osztott meg!, amit nem szánt a publikumnak, se jelenében, se jövőjében? És van-e joga bárkinek is eldöntögetni egy-egy soráról, hogy ez most skizofrén, az meg borderline, amazt meg lefokozná szimpla, kültelki depresszióssá. Úristen, ez egy rémálom! Maga az elmebaj! Hányszor lehet egy halott embert exhumálni, és meddig lehet még boncolni? Míg széthull darabokra?
Nem azt mondom, hogy nincs szükség életrajzkutatásra, de azért egy határt mégis be, egy halott költő személyiségjogait mégis tiszteletben kéne tartani. Szerencsére, egyelőre csak József Attilával teszik, de vele aztán kíméletlenül módszeresen. Na itt van megint: szegény, szegény József Attila! De.
Minden jó, ha Székely a vége. Az ez évi Junior Parnasszus-díjat Székely Szabolcs nyerte meg. Ki nézett volna ki ebből a velejéig szótlan srácból egy ilyen jó szóválogatósdit, ami a KILENC MÁSODPERC REGGELENTE című, idén tavasszal megjelent kötete, no meg azt a limericket, rappet és szonettet, amikkel e díjat végül kiérdemelte?

Úgy, ahogy azt senki, én se, még a vasstibi se gondolta volna: naplóírás élet-véletlenül. Én lettem a hetedik.