Július 5. kedd

7:44
Soha nem írtam még naplót.

9:31
Persze olyan volt már, hogy rögzítettem néhány meztelen gondolatot csak úgy metaforaínségemben, de naplót.... Rettentően izgulok. Na ja. A közhely minden bizonnyal empirikus érvénybenvalóságától közhely. Szóval amit az ember nem ismer, attól többnyire fél. Maradj is ennyiben. Aztán ne fintorogj a közhelyeken — > inkább tartsd karban őket. Na inkább vegyük át kit ismerek — legalább arcról (fel).
Tibi. Remek. Örülök. Mármint, ha azután a lapszámbemutató után egyáltalán szóba áll velem...(Napóleon ugyanis Waterloo óta is versenyképes, csak manapság az agysejteket támadja). Hagyjuk is. Majleszvalami. Török-Szofi — hosszú lesz ez végig, tehát Laci — ajjaj. A fájdalom és a félelem ugyanaz. Ő kapta a csomagot helyettem. Lendületes, drága macsó, vagy szolgálatkész és egyszer már meg tudott nyugtatni — viszonylag? Kíváncsi vagyok, most melyik arca tárul elém.
Zoli bácsi. Valami dereng szerdáról. Talán tegezem. Iskolatársak. Bölkény Gábor, Posta Marcsi. Ez utóbbi előirányzott jelenésén majd beszartam. Zoli bácsitól — nekem akkor még JónásZoltánKulturálisProgramigazgatóÚr — jön a körlevél a tábori programról meg a miegymásról, aztán egyszer csak (idézem mail szerint):

Mindent figyelmesen olvassanak el (Marcsi is!) ...

...Na igen. Hírből megvan a lány. De ennyire...Mindegy. Bizalom, Alázat, Figyelem.

10:23
Na ez így nem lesz fasza. Mintha legalábbis edzéstervet írnék, másodpercre lebontva. Ajjaj...soha nem írtam még naplót. Aszittem, úgy jó lesz, hogy levetem minden nyavalyás gondolatomat, pontosan definiálva időileg. Nem baj. Majd belefáradok, vagy valami... Remélem, lassan feladom a feszültségeimet is. Marhára zavar, hogy lejöttem felszínni magam a népkertbe, oszt itt görcsölök. BIZALOM!

*

Lóri és Zsolti. Maradjunk annyiban, úgy érzem, megkaptam a csomagot. Vagyis inkább két csomagot. Pálinkát cserélünk, majd nevet. Aztán megint pálinkát (az enyém meleg, nem baj, legföljebb nem isszák), és megint nevet. Így visszaáll a rend — legalábbis névileg —, szavaink nem erőszakolják egymást, az akciók könnyedek, udvariasak, mondhatni szobatársiasak...

*

Fontos. Ebéd alatt, Lórival eléggé összenéztünk. A kontakt témája:semmire nincsen recept... (Persze blöfföltem már én is nagy szusszanással, parallel jajdenagyonérzemmirőlbeszélsz pillantással, kissé rezignáltan, na ez más volt.) Súlyos az első rokonérzést így megosztani. Amúgy az ebédlőasztal-társaság tagjai nem villognak — Lacin kívül persze. Néhányan fáradtak, egyesek ittasak, többen meg hasonlítanak.

*

A sajtótájékoztatót kihagytam (úgy érzem, sok minden lesz még itt, aminek megítélése, sikere nem éppen az én inkompetenciámon múlik majd).
Vilcsek Béla professzor úr előadása összeszedett volt — szerencsére rengeteget rögzítettem —, emberi alapállása megejtett. MAB-ot még hagyom, neki itt más szerepe is lesz — talán. Szerintem a kajával nem lesz bajom, sosem volt — ha volt —, bár úgy érzem, érik itt egy-két kritikus nyilatkozat ez ügyben.
A babérköszörűs versENY nem hatott meg, bár volt néhány aranyos ötlet (meg kell tanulnom itt valamit (mondjuk jól érezni magam?)).
Amúgy a Payer zseniális, Tolvaj Zoli annyira ember, Székelyhidi egy állat (itt szmájli),Oravecz visszafogott meg mittomén — inkább mittomén —, mégis leírtam a nevét, a „G8” meg ütött, mint kiderült, nem csak nálam. Bravó Olivér! (A magyarázkodás azért nem kellett volna. Így nem. Szerintem nemcsak az ötletes embereknek van szívük. De — hogy ki is szóljak mán — ezt azóta meg is beszéltük.)

Július 6. szerda

8:36
Kétarcú éjszaka volt. Képes vagyok felszabadulni, és jól is érzem magam,viszont van itt valaki, aki azért foglalkoztat, mert elsőre hasonlóan introvertáltnak tűnik, csak úgy állunk — eddig —, hogy ő ebből sokkal nehezebben fog itt kikeveredni. O. Bodnár Istvánról van szó. Éjszaka tettünk néhány kört az atlétikapályán, és én már ittam annyit, hogy úgy éreztem, ha kell, valahogy, valamennyit csak beleinjektálok a bátorságomból — te jó ég! most nézem, mit is írok, de ha figyelembe vesszük, hogy az Új Holnap megjelenése után anyám felhívott és megkérdezte, hogy „buzi-e vagy?”
Na jó, egy árnyalattal finomabbat: szóval komolyan rákérdezett, hogy biszex vagyok-e...na ezek után akár az Óbodnárba is injektálhatnék bármit, tán már engem se lepne meg.
(azt a képzavaros kurvaeget, há hülyére röhögöm magam itt korahajnalban, tökegyedül, tökrészegen. De miért is olyan más ez?....Kierkegaardnak amúgy kösz a drótot, kezdem érezni, milyen is az, amikor az ember kineveti magát a világból).
Szóval megteszünk mindent — a Marcsi is igyekszik —, hogy jobban érezze magát, de az igazság az, hogy talán tényleg az a francos idő a legjobb mesterlövész, oszt majd lassan elengedi magát nélkülünk is. Bodor Bélával is volt alkalmam (fel)váltani néhány gondolatot, érdekel, mit fog ma művelni az előadása címe alatt.

*

Dömény Vera közeledik. Vagy én? Mindegy. Mondjuk,hogy rezonance van, oszt kész. Beszéltünk néhány szót, szóval nem kevés közösséget érzek itt is. Amúgy meg éhes vagyok,mint egy iguanodon csorda...

*

Na igen. Itt ez az előző bejegyzés, én meg mán jól belaktam — te jó ég! van pofám leírni — a bőségesnek nem annyira mondható reggeli tartozékokból (lsd. a mellékelt ábrát):

Na az Oravecz úgy kezdte el ragozni ezt a csodát, hogy a sajtmester — legyen mondjuk beduin-válogatott! sajtokból ömlesztette!! Hát majdnem lefordultam a székről. Köszönöm szépen a reggelit...

*

Bodor Béla előadása nekem nehéz is volt, magas is volt, sok is volt, azért valamit lejegyeztem — a saj(á)t hülyeségeimen kívül is — belőle. O. Bodnár hazament...Hát elengedte magát...Nélkülünk... Oravecz Pedró ebéd után egészen belejött a mondanivalója kevésbé éles és redundáns közlésébe, számomra egész pofás történetté állt végül össze (bevallom, az első harmadánál még nem hittem volna, hogy így lesz, örülök.). A „Balogh-Lázár koprodukció” érett volt, Lázár Balázs helyenként szenzációs „interpretációjáért” mégis azért vagyok kimondhatatlanul hálás, mert az előadásig számomra ismeretlen Bertók László már most sem ismeretlen...Az anyavers-est kínzás volt. Az embernek ez a fene nagy ismeretigénye nemcsak önmagával szemben — bár amiről beszélek, tök adekvát — néha akkora zsákutcába tereli, hogy már csak arra eszmél, hogy rángatózik, mint egy neuraszténiás. Azt hiszem, meg kell tanulnom játszani, mert az nem állapot, hogy olyan szövegeket hozok ide, amiket képtelenség (fel)olvasásuk közben nem újraélni — a macskaverset leszámítva persze —, s így a végeredmény gyakorlatilag csak a tökéletes idegösszeomlás árnyalataival determinálható.
Na de mindnyájan máshol „edződtünk”, oszt egyszer egy ember nekem azt mondta:
„Nekem a játék nem játék!” Persze ez nem a kosárlabdapálya, ezek az emberek meg nem nevelőedzők — persze csak a szó szoros értelmében nem. Erről jut eszembe, ma Kiss Judit Ágnes bemutatott a Kürti Lacinak.
Testnevelő vagy mi a szösz (naagy-nagy szmájli a kollégának). A Jucival valóságomat is elég fogyatékosan kezdtem. Kérdeztem, melyik nevét merjem a szájamra venni, ő mondta, mindegy, én mondtam jó, Ágnes. Azóta következetesen Jucizom...

*

Payer Imre darcozik: három dobásból két hegy törött. Szenzációs. Sebaj Imi, ettől még megfő a pörkölt.

Július 7. csütörtök

8.21
A líceumi Hair előadás megidézésnek elégséges volt, maradjunk ennyiben. Annál is inkább, mert mindenki ismeri a főpróba kontra premier relációt. Ha jól emlékszem, csocsó Imivel. Igen, eléggé megszorongattuk a Török-Szofi — Turczi duót - > 4:6. Azér’ ez két dilettánstól pont emberes teljesítmény.

*

Bárdos László — zseniális — tanár úrról csak annyit, hogy eljött kb. két fecnivel, aztán tartott egy olyan előadást, hogy csak azért nem borultam be az asztal alá, mert nem volt pofám (ennyi kontroll még maradt). A JAK-os (el)beszélgetés nagyon tanulságos volt, hiszen olyan emberek vitatkoztak egymással, akik tulajdonképpen egy csónakban eveznek. Amúgy az meg valóban felháborító, legalábbis borzalmas, még inkább lesújtó, hogy egy költő — mert bizony be kellett látnom, hogy itt nem csupán SZÖVEGelő emberekről van szó, hanem örökké állapotos, dolgos, türelmes munkásemberekről, akik mindent megtesznek az ember — esetleg — társadalomformálásért, annak reményében, hogy az embereknek így kicsit alakul — mondjuk ki —, idealizálódik az alapállásuk a szépirodalommal, a másik emberrel, és ami a legfontosabb, saját magukkal szemben — azok miatt az emberek miatt nem képes megélni a költészetéből,vagy érvényesülni — ahogy tetszik, a lényeg egy valamirevaló anyagi egzisztenciát kialakítani — akikért kiteszi a lelkét, nevezetesen az olvasóért, a mindenkori befogadóért. Aztán itt vannak a pozíciókban kaméleonkodók, meg a „pénzemberek”.
El tudom képzelni azokat az arcokat, akik naponta játsszák az eszüket a kulturális és művészeti élményeikkel, kétnaponta veszik a szájukra József Attilát — főleg idén, ugye —, és sorolhatnám a nevetségesebbnél álegzisztensebb, kulturális és emberi magatartásformákat, szóval ezek a szerepjátékosok amikor szembesülnek azzal, hogy mondjuk ösztöndíjat vagy bármilyen anyagi juttatást köllene a költségvetésből — de nem is azzal a vérrel-verítékkel — kisajtolni, akkor szépen széttárják a kezüket, hogy hát miről beszélünk, hát a szépíráshoz, meg a létfilozófiához, meg a nagy szavak kihordásához/analizálásához nem kell — annyi — pénz. Ja, és a legfontosabb: hát nincs rá igény. Hát ha a szennyből piacra dobnak tízezret, a Payertől meg nagyduzzogva jön ki a nyomdából háromszáz, akkor ne lepődjünk meg azon — de nem meglepettek ám ők, csak félrebeszélnek —, hogy az emberek többsége a 90% giccs és „dilettánsdáridó” mellett észre sem veszik a 10% csodát. (Itt hívnám fel a figyelme(me)t Csurka István Utasok című könyvének Dilettánsok dáridója című elbeszélésére.)
Visszatérve a pénzhez, én úgy vagyok, hogy csak az veti el az anyagot, csak az nem számol vele vérkomolyan, csak az nyomja a dekoncentráltat ez ügyben, akinek van...(én meg csórón erősítem a szabályt). Maradjunk annyiban, hogy ezek — nevezzük őket műkedvelőknek — a sznobizmus ege alatt a magunkfajták miatt — és nem értünk — járnak színházba, meg filmszínházba, meg könyvesboltba, mert mi lejegyezzük nekik az elcseszett életük értelmét magunkból, a mi életünk árán mindnyájuknak, mert mi már néha sejtjük, igen, érezzük, hogy „rettentően egyek vagyunk”.

Július 8. péntek

nem találom az órámat, kilenc körül lehet Program szerint reggeli kilenckor (úgy sejtem, ezt sokan benézték). Eddig olyan szépen, családiasan költögettük el az első, „hajnali”, „ömlesztett” falatokat, most meg jó, ha egyszerre öten ülnek az ebédlőben (fél tizenegykor). Hát igen. Jó néhányan ráklikkeltünk tegnap a off.hu-ra, most például a Rollins Band iluminésön nótája zakatol az agyamban (hogy rohadna meg).
Zoli bácsi palóclevesén szerintem nem csak én andaloghatnék itt oldalakon át, úgyhogy inkább nókomment...Nagy éjszakai beszélgetés, és séta Dömény Verával, ez is inkább nókomment...

*

Bölkény Gabi tarolt a Macskaszem .tal. Baromi jó, szenzációs! Majd titkos szavazás, eredményszámlálás, eredményhirdetés. Nagy a verseny, sok az esélyes, végül Székely Szabi a befutó. Ebéd, majd ki hol tud, búcsúz(kod)ik. Lóri és Zsuzsi még feldob egy afterpartis lehetőséget — a völgyben szeretnének realizálni —, néhányan velük is tartunk.

*

Nem egészen négy nap alatt több mint harminc Ember... Tudom már megint ez az ojjektív, meg szujjektív időparadoxon, de akkor is van, amikor kevésnek érzem — és nem csak — az időt. Tolvaj Zoli például az utolsó órákban tett néhány lüktető utalást a magyar-brazil labdaelrúgó mérkőzésre — vagyis annak környékére — akkor láttam először olyan hevesen gesztikulálni, oszt csak kamilláztam, hogy ez meg mi akar lenni...
Majd belefulladtam ezalatt a néhány nap alatt az utalásokba, a pillantásokba, a gesztusokba, amik mögül iszonyat-erővel dörömbölt a megedzett idegek nyűgje-nyavalyája, áttetsző boldogságérzete, na meg persze a múlt. Hozzáteszem, én sem tudtam volna se hol, se mit elkezdeni. Bizonyára nem is ezért voltunk ott, de néhány embert nem lehet tetten érni a szövegeiben, és ez egy kicsit — na jó, nagyon — hátráltatja a meg/fel/rá-ismerés folyamatát.
(Persze az is lehet, hogy a rendszerfilozófus csak szabadnapos egzisztenciafilozófus.)
Franc tudja. Mindenesetre felvillant rengeteg olyan ütközet, amiken úgy érzem,eléggé rajt’ leszek egy darabig. Végeredményben ijesztő rokonérzésem, rokonérzetem van. És az illeszkedés sebessége, könnyedsége — kimondom hát —, természetessége is boldogító. Amikor kikísértem az „afterpartis szakaszt” a vasútállomásra, már úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akinek a legnagyobb gondja az, hogy nincs a suliban benti cipője.
Rohanok a vonat után fél üveg vodkával a kezemben
Nem szégyelltem magam. Sőt...