“ez már azután, hogy szabi megnyeri az idei egri tábor díját, rolanddal ülünk a fűben, próbálok nem félni a darazsaktól, de persze félek, csak nem mutatom, tavaly nyár óta rettegek tőlük, főleg a lódarazsaktól, mindig sikerül kereszteznem légifolyosóikat, félelmemben egyszer kiirtok egy hatalmas fészket, szárnyas rovarok elleni mérget használok, elolvasom a használati utasítást, mit és hogyan ne tartsak be, az előírtnál ötször töményebb oldatot keverek, másnap a fészek körül embrió pózba görnyedt pompeji tetemek, szétmar belülről a szégyen, meg kell tanulnom nem félni, roland se, vagy ő se mutatja, annyi esőzés után végre átadhatjuk magunkat egy izzó héliumgömb éltető fényének s melegének, nem várunk semmire, örülünk, hogy szabi örül, hogy újra ír, tetszik neki ez a játék a szavakkal, meg a díjnak is nagyon.

“jobb volna a lényegről, mint nem a lényegről, másról nem is sikerül hülyeségeket beszélni, okosakat meg csak a beszédről lehet, szóval találjam ki, mit is egerről, értve ezalatt ottlétem és ottnemlétem, ez már azután, hogy cuccaim széthányva a szobában, laptop és kishangfalak beüzemelve, farkasszemet nézek turczi napszemüvegével, arra gondolok, hogy lenyúlom egy szivarkára, meg arra, hogy turczi az egyetlen ismerősöm, aki becenevét használja vezetéknévként, vasstibi meg fülembe súgja valami finom és örömteli visszajelzés reményében, hogy találjam ki, mit is egerről, persze nem arról, tök mindegy, tisztelettel föl vagyok kérve, úgyhogy mostantól nyitott szemmel, ahogy eddig is.

“állni látszék az idő, végtelenítve szól egy mayte martín nóta, lehetne munkamódszer is, mesterséges jelen, bár ha jobban belegondolok, sosem válaszolok arra, mennyi az idő, mindig csak órám állását közlöm a kíváncsiskodókkal, egyébként meg munkamódszer, valahogy meg kell tanulnom ezt a dalt, kívülről fújni mielőtt belülről, oda kéne figyelni a szövegére egyszer, valami dohánygyár meg barna lányka, végül is mindegy, miről énekel, csak eltávolít attól, amiről mindig mindenki általában, belőlem és hozzám szól egy leszbikus flamenco-énekesnő amíg ezt írom, és eszembe jut a leadási határidő és egy csukás-mese, mámamámámavammá?, kérdi pék szomszédját a csizmadia.

“négy nap mesztélláb mindenütt, ha meleg van azért, mert jó, ha eső van azért, mert lyukas a cipőm talpa, kérdik is író embertársaim, hogy én ugye ilyen izémizé bio vagyok mint a robi, nem, mondom, én nem, újra eszem húst, amióta egy elgázolt kakas láttán gyomrom leleplezőleg korogni kezd, egyébként meg vegye észre mindenki, hogy eger gyönyörű, itt kéne mindig mindenhol lenni, friss levegővel fogyasztani a cigarettafüstöt, tartson örökké ez a műhelymunka, legyen újra magyar irodalom, ökörködjünk a legkomolyabban, használjuk a nyelvet arra, amire való, legyünk kíváncsiak egymásra, magunkra, az emberi fajra, és a szomszédban szállásoló lengyel lányok csipkés bugyijára, tárjuk ölelésre karjaink, fürödjünk egri szélben az ebédlő felé menet, és fejtsük meg mi az a titirimundi, hozzuk forgalomba, jövőre ne húzzák alá piros hullámvonallal a szövegszerkesztő programok.

“valami beszámoló kéne, hogy valójában mi is, de a csoportos züllés nem az én műfajom, egyedül vagy kis társaságban tudok csak magammá vetkőzni, amikor történésem az észlelés, amikor nem megszülni, sokkal inkább észrevenni igyekszem a világot, titirimundi, énekli a dal, borúra derű, de legrosszabb esetben is derűreborúra derű, vagy valami ilyesmi, se beszámolás, se leszámolás, csak titirimundi, ahogy zolival mesztélláb rovom eger utcáit egy viszonylag olcsó hely felé, de az se baj, ha van egy biliárdasztal, ahol ismét hasznossá tehetjük magunkat egy sör mellett, zoli azt mondja, az a lány a nyerőgépnél már tavaly is itt, megismeri a gyönyörű kerek fenekéről, folyamatosan veszít, még ismerkedik a géppel, aztán pár hónap múlva kiismeri a véletlent szimuláló program észjárását, nyer egy csomó lóvét, pontosan annyit, amennyit a tanulásba belefektet, hogy a tulaj ezt rossz szemmel nézhesse és kicserélje a gépet, gondolja zoli, gondolom.

“de persze felfogható a hakuna matata szinonimájaként is, azt is aláhúzzák piros hullámvonallal, leginkább egy önfeledt kiáltásra emlékeztet, amit egy tisztességtelennek is mondható egri polgár hallat a sétálóutca kellős közepén, amikor tíz méterről vaníliafagylalttal tökön dob egy kőangyalt, mindenki vegye észre, hogy ez milyen vicces és meghökkentő, csodálatra méltó, ember feletti teljesítmény, nevezzenek el róla utcát, ó, igen, az eldobás dühödt pillanatában még minden szar, aztán meg minden jóra fordulni látszik, az angyal is mosolyog, az emberek meg esznek, levest vagy salátát, melegben az esik jól a fagylalt előtt.

“zenésztársam kérdi, miféle műfaj az a cantinas, hát az olyan, mondom, amiben elsütheted a titirimundit, író embertársaim meg kérdik, hol van a kantin, mert zoli már ott, hát az, mondom, vagy az ebédlő vagy a klub, aztán egyikük félve megkérdi, melyik a zoli, én meg mondom neki, lódítson valami meghökkentőt minden szembejövő szakállas embernek, s aki szemöldökét felvonva úgy kiált, üsp!, merthogy szókészletének egy elenyésző ám annál gyakrabban használatos részét skandináv képregényekből hordja össze, na szóval ő zoli, a tavalyelőtti összeröffenés parnasszus-díjasa, és akkor biztos lehet benne, hogy az általa kantinnak nevezett helyiségben van, ahol a színpadon egy nagylacisan ősz üstökű úriember, bizonyos mab üvölti kedvenc saját dalait, nem cantinast, hanem bluesokat, és ha turczi megkérdi tőle, mért nem megy rockzenésznek, azt mondja majd, vótammáazis.

“és jelentőségteljes hangsúllyal mondom író embertársaim szemébe, hogy kizárólag a megélt hétköznapok felől lehet hitelesen, aztán hosszú csend következik, kénytelen vagyok félbeszakítani előadásomat, mert most látok először párzó legyeket, összeragadva mászkálnak jegyzeteimen, most érzem úgy, hogy most a most, aztán többezer év tapasztalata kristályosodik ki koponyámban, s már nem is zavar, hogy nincs miről beszélni, legszívesebben azt mondanám hallgatóságomnak, hogy faszák vagytok, szeretem olvasni és hallgatni versnek nevezett szellemi végtermékeitek, meg hogy hálás vagyok, amiért ti illusztráljátok szellemtudományos vizsgálódásaimat, és csak így tovább, legyetek csóró magyar költők, ne váltsátok aprópénzre a tehetségetek, s mire aktuális magamra eszmélek légypárzásos kábulatomból egy kantinnak is nevezhető helyen, látom ám, hogy a pultos leány kétezresem nyerőgéppel váltatja fel, és ez már annyira sok a jóból, hogy mondhatni titirimundi, de a közérthetőség kedvéért legyen csak olé.