2006. 07. 05.

Vasárnap van, lassan egy óra. Ilyenkorra Lenkovics bácsi már kb. negyedjére járta végig a szobalakás és a folyosón lévő vécé közti utat. Lenkovics bácsinak hiányzik egy lába. Egy lába van, a másik csonk. S persze most nem emlékszem, tőből vagy térdből vágták. És ilyen ez a napló is, el kellene döntenem, hogy a hiányok felől vagy épp ellenkezőleg. Szóval, Lenkovics bácsi reggel hétkor jön először. A vécé ugyanis mellettünk van, az ajtónkra merőlegest. Emlékszem az első itt töltött reggelre, egy pokoli éjszaka után, ami nem túlzás, van mit megtanulnom a köröndből, arra keltünk, hogy valaki iszonyúan küzd odakint, és az, hogy a szarral, netán a slájmmal inkább — egészen mindegy is volt. Azóta minden reggel, attól függően, mikor ébredek, slájm kontra szar. És hogy van méltóság, mi sem példázza jobban, mint a harsány ránk köszönés, amint a lépcső felé menet nyitott ajtaján nem lehet nem benézni, kínálják magukat a tévén tornyosuló ételdobozok, szárítókötél. 12:53. hallom, ahogy koccan, nyikorog a kaloda, ahogy nagyanyám hívta annak idején az egyensúly híján szükségessé vált szerkezetet. Amitől a hosszú hónapok alatt kisebesedett a tenyere, és amit halála után a kórházban hagytunk.
Szerda reggel csodálkoztam, hogy még nincs hét óra sem, elmaradt a nyikorgás is, Lenkovics bácsi viszont már a folyosón dohányzik. A nehezebb ébredések közül volt való a szerdai, mint egyetem előtt, hogy most mi a fasz, álmodom ezt is, remélem, de nem, az óra csörög. Szerencsére L. frissebb, és már szalad is a konyhába, hogy a kávé elég alibi legyen az ébredésre, indulásra. Pedig szép. Nincs az a dögmeleg, mint különben mindig, szeretem, hogy ilyenkor nagyon pest a város. De ez persze vadromantika, ahogy anno még Miskolcon elképzeltem, milyen is lehet, lesz ott élni, ahol reggel mosószeres vízzel öntik fel az utcákat, aztán este az autóban csíkoznak majd a fények és az árnyékok.
Épp olyan tyűha most napra nap felébredni, nálunk, otthon, mint menni Egerbe. Túlzás, de közelítek. Három éve Egerhez, a nőkhöz és a borhoz, most pedig legálisan mehetek, hülye szó, de annyiban tényleg, hogy az államvizsgák között komolyan nyomasztott időre megírni a feladatokat. Különben röhej, mert nem ez vonz, beírni magam a Parnasszusba, ha valami, hát Eger, illetve a tavaly ott töltött másfél nap. Az utolsó vizsgám után mentem L. után, két nappal előtte kísértem ki a Stefániára a koliból, hadd menjen. Rá két órára már hívott is, hangosan szólt a háttérből a Leningrad, fogyott a mézes.
De most látom milyen a Gyarmat utcában találkozni, lesz sör és kávé, mondja L., bár én este óta folyamatosan szorongok kicsit, hogy kik lesznek ott. Konkrétan attól, hogy jön eszcsé. Be vagyok szarva, és az jut eszembe, hogy össze leszünk zárva, és az isten sem ment. Naná, keménynek kell lenni, meg mosolygósnak, aztán hamar azon kapom magam, hogy megy is, szép ez a gyülekezés, tényleg van kávé és sör. Jók az arcok, az idegen és közelibb mosolyok, kézfogások, biztató.
A Gyarmat utca kicsit hű, azt látom, itt tudnak élni, jó is ez, van papagáj és évek óta utcán parkoló piros verda. Mint a régi rendőrös filmeken, tenyérnyi napszemüveg és csúcsbéna poénok. Nem, nem akarok hárítani, nem is lehet, mert eszcsé nem hagyja magát, jön, és beszélni akar. Én meg kezdek zavarba jönni, nem tudom, meddig bírok úgy tenni, mintha könnyen menne, meddig lehet úgy tenni, és mikor válik le rólam az illem — fogalmam sincs hol, de átbillent a határ. Jó, hogy tudunk röhögni, az viszont kurva szomorú, hogy mindemögött iszonyú nagy a feszültség. Minden percben azt kell várni, vajon mikor robban.
Mint a miskolci híres pillanat, a pályaudvarnál kivillanó Avas toronyházai, itt éppen úgy nyílik ki Eger, L. szól előre, el ne szalasszam. Szép ez is. Be vagyok sózva.
Lecuccolunk, nászutas lakosztály, mint anno Szigligeten, de ezek a nagy szavak is inkább — és ez jó —már deríteni vannak, mint komolyan venni, szóval, már vigyorgok, hogy jó, jó, lábunk előtt a város (lásd: kkl.mentha.hu, 2006.07.10. blog, meg amúgy is, reklám helye). Éjjel lesz talán kellemetlen a negyedikre felgyalogolni, de ezzel sincs semmi baj.
Vilcsek Béla előadását még szeretném mintha-végigülni, úrrá lesz rajtam a gimnazista jókislánypara, hogy illenék. Tanulságos volt annyiból, hogy ha valaha sikerül magyartanárként elhelyezkednem, nagy elánnal rombolni fogom az elefántcsontpart-Babits képet, közben vizionálom majd a hires Vilcsek Bélát, amint csupa kéz és mozdulat, egyre magyaráz, és egy bizonyos módon végigsimít a haján. Csupa mozdulat. Inkább ez köt le, mint amit mond, legyen ez nem szép, mindenesetre meggyőző előadó. Jó ilyet látni öt év ELTE után.
Aztán L. már hív is, hogy ők akkor most beülnek meginni valamit, velük tartok-e. A Zöld Sárkány közel van, erősödik a veszély. Nem tudom, mit lehet leírni. Nem esik jól, hogy mérlegelnem kell. Eszcsé és L. izmoznak egymással. Vilcsek alatt kezdték, és pontosan tudom, hogy még pénteken is folytatni fogják. És nincs mit mondani, szomorúság van mindegyre, én meg bambán nézem, asszisztálok hozzá, közben mintha ott se lennék, annál szarabb, hogy idővel én is megelégelem, szóval, mit kezd az ember azzal, hogy kijön belőle az állat, de erről később. Meg kell tanulnom megbocsátani. Magamnak a legnehezebb. No hiszti és szenvelgés.
Délután Valentin előadása felborzolja a kedélyeket, még engem is kihoz a sodromból, pedig én aztán nem vagyok vérfeminista, sőt, előre bridzsitdzsones meg a himbilimbik. Ki lesz minden kérve, sikamlós a téma, egy kézen meg lehet minket, nőket számolni, de kussolunk. Az első felolvasás jön aztán, én már reggel óta megint fostam, mint vizsgák előtt, minimum kétszer. Ezzel sincs baj. Vagy lerombolom a karcsú bokás képet, sose volt, jelzem, és csak az jut eszembe, ami aztán másnap délután, hogy Tolvaj Zoli kint ülve könnyedén elereszt egy pingvint, és irigylem a fesztelenségét. Végre egy őszinte hang.
MNG-vel még előbb megbeszéljük, hogy legyen Hársfa, ő focit néz, mi pedig majd levelezünk. Sokára érünk le, aztán rögvest telefonálok haza, mielőtt túl késő. És akkor jön az sms a tesómtól, hogy meghalt a mostohanagymamám. Felhívom Ildit, apa feleségét, hogy kondoleáljak, pedig irtózom, mert tisztelet ide, oda, üresnek érzek bármi szót. És száma híján apát hívom, szemét mód hátha csak neki kell kimondani, hogy őszinte részvétem, de nem, és megint őszinte, ölellek, drága Ildi, közben fut a lemez, hogy hülyepicsa, valami szebbet és tisztábbat kellene, de nincs se szebb, se tisztább, hát marad, meg a jeges érzés, hogy húsz év óta először hallom elsírni magát a mostohaanyámat. Ez a mondat sántít, pont ilyen volt a beszéd.
Hazudni kell. Ezt fotózza le L., a Hársfa férfimosdójában van, a csap felett, évek óta. Legalábbis tavaly óta biztosan. Kiszorulok a beszédből, de jól esik most. Különben sem voltam, leszek a társaság középpontja. Gyönyörűek a lányok a Hársfában. Szeretem, ahogy nyáron kinyílnak, szeretem nézni a formákat, ki mit, mennyire enged meg magának, illetve a szemnek. A képernyő már élesben, gyűlnek a vendégek is, a legszebb egy papucsos öreg úr, melegítőben azonmód szaladhatott le, kezében pohár és cigaretta. Amint elkezdődik a meccs, minden izma megfeszül, figyel, de tényleg a lábujja hegyéig. A vécére menő lányokat tapasztaltan méri végig, lehet is, gyönyörködtetnek.
A három pasi kommentálja a meccset, ezek nem focisták, csak macskajancsik, milyen már az, hogy másfél óra alatt egy gólt sem lőnek, bevallom, életem első igazi meccse ez most, pasikkal, sörrel, fejüket szorongató szurkolókkal. Lányos ház lévén a foci kimaradt, és ostoba szó, de le vagyok nyűgözve. Röpködnek a poénok, ilyet még sosem, hogy egy vicc helyben szülessen, illetve fűződjön tovább. A mesesajt is előkerül, meg a zsemle közé rakott táblacsoki. Hogy anno a suliban ilyet. Jó MNG-vel itt lenni megint, tavaly Eger vége szép hívószó volt.
A meccs után elindulunk, hogy minden rendben legyen, taxival. L. szeretne vetíteni Eszkimót vagy Rocktérítőt, de a kantinban már alig vannak, ők is indulóban a Vadászkürtbe. Szomorúság van, alvás. És még le sem ittasodtunk. Nulla darab papucsot kérek.

2006. 07. 06.

Megint az erőspista miatt lehetett. Éjjel kétszer keltett fel az iszonyatos gyomorgörcs, kiegyenesedni sem bírtam, görnyedve ráncigáltam a bugyit meg a felsőt, hogy Ijjas Tamás és Bajtai Andris ne jöjjön zavarba. Illetve én, egy szál mellben. A szexi rózsaszín cosmo papucsomat nem találtam, így L. papucsába bújtam, ami jelentősen megnehezítette a vécéig való eljutást. Minduntalan ki akart csúszni a lábfejem, tehát szorítani kellett a talpam, attól viszont lassabban jutottam el a célig. Szóval, ezt a ráncigálós, talpszorítós mókát az éjjel kétszer. Nem kívánom.
Eszcsé és L. előadása. Végre igazi Szigeti előadás, mondta még a Gyarmat utcában, és persze tényleg, viszont amíg ennek örülök, közben valaki gonoszodik bennem. És amikor L. előadásába már-már zavaróan belebeszél, borul el másodjára az agyam, és szólok durván vissza. Mert tudom, mekkora volt a para, mennyi a lenyelt ütés. El innen. De ez megint bohóság, értem én, hogy ki kell jönnie mindennek, de akkor már nekem is fáj, ahogy őt, ahogy neki. Hiába mondogatom, hogy nem az én dolgom. Bevon a beszéd, de elég ennyit most.
Ebéd után eszcsé tök részeg, Turczi pátyolgatja, kezd kínos lenni az egész, minthogy az sem világos, a mi felelősségünk mindebben hol van. Meddig. István megy a dolgára, mi próbáljuk felvinni a szobájába eszcsét, aludni jó. De nem és nem, fülét, farkát el, és fülebotját sem, L. kapja ölbe. Én meg hallom Mamit, hogy ne hagyd emelni a derekával, tudod, milyen, és elszakad, elszakadok, ami a kezem ügyében, azt egy kurvaistenittel a földhöz vágom. Szóval, erre mondom én, hogy basszam meg, honnan ez az állat, aki alkalmasint bennem motoz, én jó szeretnék lenni. Bedecs Laci előadása helyett azt bőgöm el L.nek, hogy nem értem, a világhoz most azt hiszem, csak annyit értek, mint egy gyerek, hogy igyekeztem kerülni a konfliktust eddig, aztán most be kell látnom, hogy nem lehet, hogy lesz, amivel nem tudok, sőt, mea culpa, nem is akarok mit kezdeni, hogy tényleg van, hogy elcsúszik egymáson két szál. Lehet, hogy ettől még szarabb leszek, de meg kell szeretni. Inkább, mint hazudni, hogy aztán tükörbe ne bírjak, nem tudom, nehéz ez, szülőkkel emiatt végzetes csörték, de mégis, állom a szavam.
Eszcsé ágyba kerül, és derül, megérkezik Puskás Balázs. Volt nagy várakozás, öröm. A palócleves irtó finom volt, de Jónás Zoli beszéde hosszúra nyúlt, az asztaltársaság már sózta a kenyeret. Egészen fahéj illata volt a levesnek, aztán Z. mesélte, a szakácsnők fejüket fogták, bűn ennyi bort locsolni a húsra, de Zoli nem hagyta magát, kitessékelte a hölgyeket, utóbb aztán kéréseikre csomagolt nekik még útravalóul is a levesből. Igen, azt hiszem, a férfiak a legjobb szakácsok. Dugig vagyok. Az viszont mókás, hogy a diós biszbaszban dió csak elvétve, úgy kell keresni, MNG meg is teszi, szétcincálja a tésztát, vihogunk.
Az esti felolvasás jó, tábor hangulat van meg vidámság, otthonosság. És ez az, ami tavaly abból a másfél napból lejött. Hogy itt igenis van figyelem, ölelés, őszinte beszéd. Persze, persze, nem itt ejtem el a nagymonológom, de akár lehetne azt is, nagy bizalom. És eszembe jut Szotyi meg Dezső, Dorka, Álmos, Csoknya, B. G. vagy Olivér, Payer. Jó. És a két rajzfilmfiguráról még szót sem, akit kihagytam véletlen, jó, jó. Finom borokat hoznak, hamar el is fogy, Imre és Gábor zavarba hoznak. Elkezdünk unikumozni, igyekszem óvatos lenni, nem akarok hányni, gyenge gyomor. Balázsnak be kell hoznia másfél napot, másnap sűrűn mentegetőzik, nincs miért. L. mintha nekem, simogatja a hátát, tartja a homlokát, az ujját is le, ha kell. Kell. De semmi, magunkhoz vesszük a buktáról szemüvegét, és elindulunk. Két oldalt tartjuk, aztán félúton jut eszembe, hogy nem tudom, merre tartunk. András egy szóra rohan, hozza a kulcsot, nagy köszönet érte. És most lesz sok a negyedik emelet, egy meg egy meg egy fostalicska, az éppen három, a ruhám pántja is elszakad, de felérünk. Reggel Balázs alig emlékszik, utoljára gimnáziumban szedték le róla így a cipőt, szemüveget, de a szemetes ma éjjel a mi ágyunk mellé kerül majd.
Visszamegyünk a kantinba, hajnal kettőig hosszú beszéd. Örülök, hogy Dezsővel végre hosszabban. Aztán ide nekem az oroszlánt is, mondja L., és anno megbeszéltük, ez lesz a party vége. Legalább neki sikerült ma emberesen, azaz majdnem berúgni, alszik is nyomban. Legalább ő.

2006. 07. 07.

Balázzsal indulunk, automatát kell keresni, mert tegnap elfogyott a készpénz, Judit szorgalmasan jegyzetelt. Alig van kilenc, de erősödik a nap. Reggelire jégkrém és dianás cukorka, kezd nagyon nyár lenni belül. A fagyi jó. Sokára kezdünk, pedig nagyon nem szeretnék lehangoló táborvégét. És megint a félelmek, túlságosan aktuálisra sikeredett a téma. L. felolvassa, utána következem, fasza, aztán két versszak után kimegy, ott állok, és végtelenül idétlennek érzem magam, hé, hadd menjek innen el, visítok magamban, ehelyett csak a hangom szökik, de talán nem picsaság és hiszti, végképp nem allűr. Sok már ez a három nap. Nem tudok kívül kerülni.
Viszont nagyon jó, ahogy Marci odajön hozzám a vers miatt.
Ebéd előtt már bepakolunk, a borra még reggeli után áttértünk, melegítünk a völgyre. Kedvesek a gesztusok, az ’56-os győzelem pedig aszta. Köszönöm nagyon.
Istvánék hamar eltűnnek, ez kicsit nyomasztó, húzódik az indulás. Amikor végre elindulunk, kiderül, hogy a csütörtök délután befutott Czapáry Veronika nem viccelt, csatlakozik. Ezt megint nem értem. Ha én tegyük fel, valakinek a halálát kívánom és elküldöm a picsába, miért szeretnék vele borozni. Kifürkészhetetlen. És ha ezt tette, én biztos nem ülök le veled egy asztalhoz, mondom, amire ő azt, hogy milyen nevetséges ez. Legyen, sőt, e napló után gyűlölni engem szintén, szíved joga, vállalom, ha még oly nevetséges is, de nem. Veronikával egy asztalhoz nem. Mókás, már látom fogalmazódni a sorokat, de mégis, hadd higgyem, van választás. Mert olyat ember nem csinál. Hogy dögölj meg gyorsan.
A baj csak az, hogy ennek Zoli issza meg a levét, mert neki se köze, se fogalma nincs minderről. Együtt maradnak le, L. pedig hiába hívja, a telefon nem kapcsol. És a völgyben meg újfent a szomorúság, mert az afterparty Tolvaj Zoli nélkül nem afterparty. Szar az egész.
Amikor megérkezik MNG, csak fokozódik mindez, ahogy előveszi a negyedik poharat, hogy ezt ő Zolinak hozta. És ekkor már kicsit haragszom Veronikára. Mea culpa.
A pincében szólongatnak, Csobánka, Csobánka, képzelődöm, de nem, anyukám barátnője borozik a barátnőivel, vagány, nyers negyvenes.
„Úgy keverem a bizalmat a naivitással, mint az önzést az igénnyel.” Innen indultunk. Ahova el: „A pina nagy mágus. Igaz, sok nyűg van vele, de megéri.” De be már a dombon fejeztük a napot, sőt, megjött Bölkény Gábor is. Baromi sok szúnyog volt, meg hangya. Az államvizsga óta először éreztem igazi nyugalmat, felszabadultságot. Hogy most tényleg nem kell semmit tenni. És ebben a pillanatban vág be a reggel, amikor a lépcsőn kávézva bentről meghallottam a Quimbyt. Autó szerpentinen. „Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart. A kutyákat elengedtem, és forgószél elvitte a vihart.” Épp ilyen volt. Hosszú séta a Koszorú utcán a pályaudvarig, aztán Pestig a biciklitárolóban aludni a földön. Előtte a Füzesabonyban vett ropit rágcsáltuk, és kinyitottuk a völgyben vásárolt bort is. Nagy fáradtság, de innen nézve ez is szép.
Nem tudom, mennyi idő ledolgozni mindezt. Mikor ered majd meg a nyelvem, és mikor másé. Csütörtök délután találtunk egy fészkéből kihullott rigófiókát. Nem tudtuk, és mint Marci felvilágosított minket, nem is lett volna szabad visszatenni a fészekbe. Az egyensúly miatt. Ez a madár életképtelen, vagy egyszerűen nem volt szerencséje. Természetes szelekció. Nem tudom, mennyi idő, hulljon a férgese. A legszebb mégis mosdatlan volt ágyba feküdni itthon.