1.

Előtte vagy utána kell elkezdeni, ami közben van, vagy közben kell befejezni, amit közben kezdtem el, esetleg ami közben van, azt közben elkezdeni, és utána fejezni be.

Eleinte annyira titkoltam a naplóírást, hogy én sem tudtam, hogy írom. Nem is írtam. Van, aki jegyzetel, mindent, én elfelejtem lejegyzetelni, amit nem szabad elfelejtenem. Üres jegyzetfüzetek vannak a táskáimban és a zsebeimben.

Eleinte azt is titkoltam, magam és mások előtt egyaránt, hogy megyek Egerbe.
Szerda reggel ugyan öntudatlanul bepakoltam és felöltöztem, aztán elindultam valamelyik budapesti közlekedési vállalat által közlekedtetett közlekedési eszközön a valahonnan felderengő, előre megjelölt utca irányába, de abból akkor még bármi lehetett volna. Hamar eltévedtem, békésen álldogáltam a Gyarmat utca rosszabbik oldalán, megkérdeztem egy nénit is és egy bácsit is, hogy hol vagyok, és ők mondták, hogy kedveském, hát itt tetszik lenni, itt a sarkon. Csendben sivalkodtam. Nyolc óra tíz perc. Anna azt mondta, pontosan tessék. Terv: szép csendben kisompolygok az állomásra, felülök egy Egerbe tartó vonatra, és ebédnél asszimilálódok. Szerencsére Bajtai Andrisnak volt annyi esze, hogy felhívjon (veszélyhelyzetben én megfeledkezem a korról, amelyben élek), kicsit később már a Bosnyák téren voltam a cébéá előtt, és vártam, hogy értem jöjjön valaki.

Úgy érzem, miattam áll az egész konvoj, már látom lelki szemeim előtt a dühödten várakozó költők hadát, valamiért vébés szurkolói mezekben képzelem el a számomra még ismeretlen társaságot (estére kiderül, nem is tévedtem sokat). A kisbuszban már jobb, bár nem férek be a teteje alá, szívem mélyén elkönyvelem büntetésnek a hátsó ülést, és szinte örülök az út végére beállt nyakamnak és zsibbadó fejemnek. A számomra eddig csak irodalmi nagyonfontosemberként ismert Turczi István kis családjával hamar a szívembe lopódik, „ez nem bűnbakképző” - mondja derűsen, mikor bocsánatkérően meresztgetem a szemem a késés miatt.
Megyünk. Az úton kiderül, hogy Budapest mindentől messze van, csak önmagától nem. Mindenki kicsit ismerős, ez meg hogy lehet? Előző életünkben nyilván mindnyájan ugyanaz az egy költő voltunk, mondjuk Babits Mihály, szigorúan elefántcsonttorony nélkül. És Vilcsek tanár úr (bár ezt csak pár órával később tudom meg) nagypapámra hasonlít, persze a fiatalkorira, csak ő matematikát tanított, és nem ezt a zűrös valamit, amit úgy hívunk: irodalom.

A szállás valóban parnasszusi magasságokban van, a negyedik emeleten Kiss Judit Ágnessel és Lárai Eszterrel kerülök egy ápártmánba. Judit úgy mutatkozik be, hogy „én vagyok az, aki nem ismer az iwiwen”. Két szoba kulcsát is megkapjuk, Judit máris elkezdi promotálni a kisebbiket, mint alkalmilag vagy örökre egymásra találó tábori párok tökéletes búvóhelyét, gyors fejszámolásba is kezd, hogy mennyit kérjünk a szerelmi fészekért per éjszaka, de Eszter áthúzza a számításait és beköltözik. Egyelőre csak Andrással beszélgetek (még nem hozta szóba a horrorfilmeket), Balázzsal is — aki szerintem előző életében nem Babits Mihály volt, hanem egy fekete versenyló vagy egy jól nevelt, dióorrú vizsla, esetleg La Fontaine könyvespolca — és keverem a történések sorrendjét, úgyhogy hirtelen ebédelni kezdünk a forró levegőjű önkiszolgáló étteremben, megkönnyebbülök, hogy nem főzelék, a főzeléktől elmegy az ihletem.

Valentin előadása alatt érzem, hogy meg vagyok hatódva, kezd meghatni engem a tábor, ez vajon mit jelent. Valentin nem hat meg, de másokkal ellentétben nekem tetszik, amiket mond, meg is védem, elvégre én tényleg passzív teremtő és aktív megtartó vagyok, mert bár bevásárolok hozzá, de nem főzöm meg a vacsorát, viszont a kölcsönkapott könyveket nálam jobban senki sem tartja meg magának. Király Leventét hangos „szervusz Krisztiánnal” köszöntöm. Pedig végeredményben ő is csak Mihály.

A vörksopon folytatódik a meghatódásom, és elkezdtem megjegyezni a neveket, bár utólag rájövök, hogy teljesen másra szavaztam végül, mint akire szerettem volna, mert összekevertem valakivel. A vörksop alatt többfunkciós robotpoétává avanzsálok, és mialatt figyelek a többiekre, a lélegzetvételnyi szünetekben megpróbálom rekonstruálni fejben az otthon maradt mozartos versemet, aztán véletlenül írok egy másikat. Reszketeg kézzel állok fel a még ki sem hűlt vers összefirkált testével a fogaim között. A demokratikus választások nem várt eredményt hoznak, mindenki Babits Mihály, és százszázalékos a részvételi arány, ahogy a vacsorán is, ami már megint finom. Utolsó nap majd lehet főzelék is, nem bánom.

Tibor félrehúz. Ez jó lenne kötetcímnek is. A nagyon szimpatikus sapkája alól nagyon szimpatikusan és sokat sejtetően megkér, hogy legyen ez a naplóírás, de titokban, és akkor visszafelé is kell kicsit attól kezdve gondolkodni. Már nem emlékszem, mi volt, és még nem emlékszem, mi lesz. Látom, hogy András jegyzetel (hamar leleplezem fejben az összes naplópót), még azt is felírja, hogy bementünk a cukrászdába, kijöttünk a cukrászdából, gondolom nem először csinálja, vagy abszolút először csinálja. Én nem csinálom, és nem is figyelek, csak bemegyek a cukrászdába és kimegyek a cukrászdából. Vagy nem, mert én lány vagyok, és nekem nem kell bemenni, vagy nem muszáj, mert bemegy helyettem más, mint ahogy azt is megmondhatom, hogy bánt-e, hogy női költő vagyok, vagy sem, vagy az vagyok-e egyáltalán. Andrásnak se kell bemenni, mert ő meg nem bírja a motoszkálást. Fagyit kanalazunk és a helyi sajátosságokról folytatunk eszmecserét a nagyon vicces pincérrel. Balázs is a helyi sajátosságokat tanulmányozza: az összes szembejövő egri leányka nyomán a szívéhez kap. Később, estefelé, felülkerekedik benne a versenyló, többször meg kell járni vele az Eger szívébe vezető, egyébként rém hangulatos utat. Még később ideges, ha elé ülnek a meccs közben. István helyet készít az asztalon a fogadás-sörnek, most senki sem csocsózik, hiszen itt vannak „élőben” ezek a gyönyörű focisták. Portugál halászokkal álmodok, és én vagyok a Halak.

2.

Reggelinél kiderül, hogy Ijjas Tamás és én, hirtelen és minden átmenet nélkül barátok lettünk. Száraz a kenyér, mindenki szerelmeslevélre vágyik. A szerelmeslevél egy péksütemény, óvodában gyakran kaptunk olyat, tobzódott a tészta a porcukorban, ültek az óvodások behavazva a homokozóban és távozáskor rájuk ragadt az anyuka egész sminkje. Pár nappal később bementünk Balázzsal egy egri pékségbe, nézelődtünk a száradó sütik között, Balázs rámutatott az egyikre — „az micsoda?” — és a cukrászkisasszony azonnal rávágta, hogy „sonkás szex”. Aztán rákvörösen befordult a konyhára, röhögni. Sznek volt az a sonkás valami, amit aztán el is vittünk, hátha.

Előadások előtt ki kell ülnöm a napra töltődni, napelemmel működök, a légkondi nem nekem van kitalálva. Csaba hihetetlen szürrealitással beszél mindenről, aminek csak egy kis köze is van a mellecske-seggecske-lelkecske-életecske fogalomkörhöz, az előadását követni nem lehet, de a felderengő részletek izgalmasnak tűnnek.
Kabai Lórival még az előadása előtt beszélgetést próbálok kezdeményezni, rávilágítva kicsit miskolci kötődéseimre, de nem sikerül zöld ágra vergődnünk, őt és esőcske csomagol című versét idézve „neki tényleg jobb volna, ha nem lennék”.
Ha beírom a keresőbe azt, hogy neoavantgárd, bejön egy kép a Hairből.
Bedecs László Tandori-futama számomra kifejezetten gondolatébresztőnek bizonyult, el is döntöttem, hogy mostantól csak reneszánsz balladákat fogok alkotni a szörnyű nagy kandúrom kizárólagos főszereplésével.
Aznapi versem telefonon érkezik, mobilszolgáltatóm támogatásával. Megölöm benne Madeleine-t, de van, akinek így is tetszik.

Jónás Zoltán fantasztikus palóclevese a roséval nekem egyenesen a fejembe megy, és ott is marad egész este, így felolvasáskor nem nehéz beleéléssel előadni a Kanál című versemet. Sajnos Tamás hazament, így lemarad a borkóstolóról és az utolsó este tipikus búcsúhangulatáról. Puskás Balázs nem tud egyedül hazamenni, neki segíteni kell.

Az este folyamán elhitetem Andrással, hogy már túl vagyunk a harmadik unikumon, nagyon örül, hogy ennyit fejlődött a rábeszélő készsége. Juca nyilván a mennybemenetelét készíti elő esténként, mert mindig jóval utánam bújik ágyba, de előfordul, hogy csak akkor, mikor én már kibújtam.

3.

Büszkén olvasgatom az ötvenhatos versemet, végre nyomtatott formában, ezúttal Anna támogatásával. A célegyenesben vagyunk, sorban jönnek a versek, aztán a díjak is, a kettő között Szigeti Csaba faggat, hogy milyen az én lelkem, meséljem el, de csak addig jutunk el, hogy vízből van és kék, András lelke pedig — saját bevallása szerint — egy ódon babonás vár. Közben valaki rendíthetetlenül gitározik, Istvánék kisfiáról pedig megtudom, hogy sakkbajnok.

Utólag néhány dologgal kapcsolatban nem világos, hogy álom vagy ébrenlét idején történt, a kollégiumi ablak panorámája folyton bezavar a képbe, és hogy hazafelé a vonaton, majdnem végig állva, minduntalan egy almás lepény receptjét olvasgattam, körbe-körbe, a női magazinban, én, a női költő, a különdíjként kapott katica iránytűvel a markomban, amivel jövőre most már magabiztosan odatalálok a Gyarmat utcába, de onnantól rátok bízom magam, lesz ami lesz.

És most már látom, hogy semmit sem lehet előbb befejezni, mint elkezdeni.